"Nem vagy te normális, anyu"

A héten másodjára mentem le a boltba. Csak fontos és azokból is természetesen legolcsóbb dolgokért. Mindig húzom, ameddig csak lehet, a dögmeleg meg pláne nem motivál ebben a kérdésben.
Átmentem közben a kispiacon, megálltam a szélénél megszámolni magamnál, mi az, amire nincs. Eredmény: hősiesen, se jobbra, se balra nézve átmentem a kispiacon tovább a bolt felé -- nem, most nem jön össze egy-egy db (paprika, retek, uborka stb.) sem semmiből..
A boltban ismét átszámoltam a nincset, hogy biztos lehessek és el ne szaladjon velem a csikó. Szar helyzet, mikor el kell döntenem, tejet vagy tejfölt vegyek inkább, mert mindkettő nem fussa. Hisz még elfogyott az olaj, a liszt, a rizsből is egyzacskónyi van. Nescafém is csak mára elég, pedig már a napi adag rég 2, a szokásos időszámításunk előtti 3-ból. Mindegy, anélkül meg lehet lenni. Meg mindenféle nasi nélkül is.
Van ennek előnye is, hiszen beleférek azokba a nadrágjaimba, amelyeket 3 éve hordtam utoljára.
Ásványvíz sincs, ice teám sincs (ezzel vagyok képes a gyóccereimet lenyeldesni, így egy hétig is elég szokott lenni egy olcsóbbféle változat), na most akkor ezek, vagy 1-2-féle, tízdekányi felvágott? Francba, víz jön a csapból, legfeljebb kihányom. Kenyér a fontos, tojás nélkül is sok szempontból meg vagyunk lőve... francba ezt a számolgatást... Még szerencse, hogy a cicáknak és a teknősnek még van kajájuk, ők a csekkeknél is fontosabbak. Igaz, csak 5 kilós, félgagyi akciós almot vettem, mert nem volt meg a szokásos négyezrem a szokásos 12 kilós minőségi alomra, amit egyébként Danival szoktam havonta cipeltetni (biciklin, hátizsákban a Fressnapfból).
Bármiféle pénz nem melegedhet meg nálam, azonnal viszem a postára a csekkekkel és aztán meg jószágszükségletekért. Addig biztos valami is, míg tető van... a kiszolgáltatottjaim jól vannak tartva, a többi le van tojva.
Közben összefutok Danival, kicsit félretolva kocsijainkat, beszélgetünk. Hogy megy a gépem (hisz az ő gépét nyüvöm), meg hogy náluk is folyamatosan mennek az elbocsátások. Ha minket Szilvivel felvettek volna két műszakos ülő manuális szerelőmunkára (merthogy oda is jelentkeztünk, ahol Dani dolgozik, csak ő nyilván kicsit nívósabb helyen szolgál), most mirajtunk is útilapu lenne... ugyanis akiket év elején felvettek hozzájuk, már el is küldték mindet, sőt, még a régiekből is... ilyenkor nyár elején ez megy. És nagyon sok helyen, ezt nap mint nap hallom. Nyáron szinte esély sincs felvételre, még akiknek van helyük, azok is aggódhatnak kicsinyég.
A mindenféle téren megváltozott helyzet és a szabadságolások stb. miatt nem úgy van már, mint régen, vagyis hogy ugyanúgy ment a meló télen-nyáron. Sőt, volt, hogy szabadságra sem engedtek el egész nyáron, év végén kifizették a bent maradtat. Vagy hogy első munkahelyemen egész a 90-es évek elejéig szinte nyáron volt a legtöbb meló, túlóráztunk agyba-főbe...12 órázás, még régebben két műszakban: 6-18-ig, illetve 18-6-ig! A meló nem volt évszak függvénye. Most meg?
Dani lassan 3 éve, hogy ezen a helyén van, 3 műszakban időnként 70-valamennyit kap, ha nincs annyi túlóra... de ha van túlóra, is csak ötjegyű, amit kézbe kap! És ebből fizeti a garzon rezsijét, az illetéket, ebből próbálja kihúzni... és mellé még félnie kell folyamatosan, hogy nem csak az újakat bocsátják el, úgyhogy bólogat és gépként megcsinál mindent, nem húzza ki magát semmiből, a szabadságába sincs beleszólása, bár féléve meg kellett csinálni a szabadságtervet, mégis dűl-borul az egész, mikor ki akarná venni...

Ha kívülálló látott minket, azt látta, hogy kedélyesen, viccelődve társalgunk. Mint akiknek semmi problémája, élünk, mint Marci Hevesen. Dani úgy fogad mindent, ahogy van. Nem ideges, nem káromkodik -- ettől nem lesz jobb --, és igaza van. Még ha nagy baj van is, próbálja higgadtan kezelni és amennyire lehet, úgy megoldani vagy legalábbis azért mindent megtenni. Mindenben, kölcsönösen, szó nélkül is abban segítünk egymáson, amiben tudunk. Mi együttlakva is ilyenek voltunk -- nemcsak anya és fia, hanem jó haverok.
Közben túlestünk a pénztáron, egymás után. Mondtam, hogy készen van a mosása, össze van rakva, ha gondolja... meg hogy maradt tegnapelőttről konzervgombából paprikás, makarónival. Én már kétszer ettem, Bencus nem eszi, Szilvi evett egyszer, kész -- ha most ebédre nem eszi meg valaki azt a kis szűk adagot, azt már ki kell dobni, nem áll el... Feljön ő érte, ki ne dobjam már... és elviszi a ruhákat is, de aranyos vagyok...

A boltból kilépve, az ajtó mellett, oldalt ülő ismerős koldusnak szinte ösztönösen, megszokottan kapartam össze vagy öt húszast, miközben Dani is beszélt hozzám, a koldus meg nagyon szépen megköszönte, én pedig mosolyogva bólintva léptem tovább.
Dani csak nézett rám, nem értettem, mi baja. Én is néztem rá értetlenül, kérdőn.
"Nem vagy te normális, anyu..." -- közölte csendben, látszólag rezignáltan; könnybelábadt, nagy sötét szemekkel. Csak akkor értettem meg nagy lassan, mi lelte, mikor átölelt és fejét némán a vállamra hajtotta.