Hogyan kezdtem publikálni?

Beszélgettünk páran, egy más által, nem kifejezetten szakértő helyen bemutatott versemmel kapcsolatban. Hogyan is kezdődött, hogy volt, értek-e csalódások, miért állok úgy a publikáláshoz, ahogyan; mennyire függ ez a szándék össze személyiségemmel stb. Amely dolgok több ember számára soha nem lettek ilyen részletesen elmondva, meglepetéseket is váltottak ki. Azt a javaslatot is kaptam többek között, hogy az egész "hogy volt?"-ot saját irodalmi vagy hellyel-közzel irodalmi fórumomon közzé kellene tenni, egy lényegi változatban. Mert ha sokan nem értenek, miért nem nyüzsgök többet, miért nem veszek részt, ha hívnak, miért nem pályázok és miért nem reklámozok és verek port -- akkor talán még válasz is lesz ezekre a kérdésekre. Nem teszem több helyen közzé természetesen, de itt megírom a gondolataimat.

Tudjátok, én évtizedekig fióknak írtam. Hol írtam, hol nem. Semmi célom nem volt vele, sőt, iszonyúan restelltem volna, ha valaki észreveszi. Nem igazán volt a környezetemben senki olyan, aki szerintem ne talált volna különcnek és nem röhögött volna ki.
A versek csak egy szűk réteget érdekelnek, verseket ugyanis globális értelemben nem divat szeretni. Ha azt látjuk, hogy egyáltalán milyen szűk csoportja az embereknek az a réteg, amely egyáltalán olvas, az is megdöbbentő, de hogy ezen belül épp a vers... hát el lehet képzelni.
Soha senki nem tudta, hogy ha volt egy kis nyugalmam, amikor tudtam, hogy nem zavarhat senki, aki előtt lebukhatok, és netán ez egybeesett a nagybetűs IHLETtel, akkor időnként muszáj volt írnom.

Előzetesként leírom, hogy első könyvem anyagát egy évig tartó munkával gyűjtöttem össze. 2005-öt írtunk, és ez az elfoglaltság egy nagy lelki válságot segített átvészelni. A munka lényege az volt, hogy minden szabad időmben, tehát akár esténként, amennyiben volt még szemem; munkanap után, de hétvégeken, amikor nem volt külsős meló, vagy szabadságaim idején (üdülés/nyaralás helyett ebben az évezredben szinte minden szabadságomat külsős melóval töltöttem, meg már előtte is pár évvel -- hogy két gyereket és lakást tök egyedül fenn tudjak tartani zökkenőmentesen --, illetve ha szintén nem volt esetleg netán külsős cucc!) több ezer kötetem főleg olyan könyveit, mely nem a szakkönyv-lexikon-album-szótár-speciális könyv kategóriába tartoznak, úgy húszasával kiemeltem helyükről, és gyorsolvasásban végigolvastam. Jórészt olyan könyvek voltak ezek, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt már olvastam, tehát sejtettem, hogy magvas gondolatokat találhatok esetleg bennük. Nem volt sem egyenletes, sem könnyű meló. Főleg az én szemállapotommal, de ez mellékes.
Netem még nem volt, tehát nem úgy készült a könyvem, hogy onnan kikopizgatom a nekem tetsző idézeteket. Szándékom az volt, hogy olyan idézeteket irkálok ki kézzel és papírra -- tehát a leghagyományosabb technikával -- több évtizedes könyvgyűjteményemből, melyekre akkor még nem valószínű, hogy odafigyeltek volna, kigyűjtötték volna. Ráadásul akkor még gondolataim csírájában sem volt az, hogy ebből egyszer könyv lesz...
Viszont egyszer már a sok papír egész tekintélyes vastagságra rúgott, még a bolhabetűimmel is. Néha szétrúgta vagy szájjal tépni kezdte Haramia, úgyhogy rejtegetni is kellett. Gondoltam, nem kínlódom itt a sok papírral, szóval elkezdtem bevinni az akkori kis 386-osomba. Ezentúl így csináltam: olvasás, gyűjtés, kijegyzetelés, s ha elegendő mennyiség összejött: gépbevitel. Egyenletes pedig azért nem volt, mert vegyünk pl. egy szombatot: a kötelező házimelókat leszámolva egész nap ezt csináltam, és volt, amikor este fél 11-kor írd és mondd, összesen 4, azaz négy idézet lett gyűjtve, több órás kemény melóval! Ha belegondolunk, egy A5-ös könyv egyetlen lapjára is kevés (persze idézet hosszúságától függően). Aznap nem jöttek idézetek, nem volt szerencsém!
Másnap ugyanezt csináltam, és akár 20-25 körüli idézet is összejött! Természetesen mindig írtam a könyv címét és íróját is. Ezért tudtam a végén teljes és ábécé szerinti forrásjegyzéket csinálni.
Aztán, gondoltam, betördelem. Természetesen szennycímoldal, kolofon, főcímoldal, ahogy az már lenni szokott. Innentől már tudtam, hogy megpróbálok kiadót találni! Veszteni nem vesztek, úgy fogom fel, ahogy volt is: legalább letakarítottam a könyveket, ez egy:)); azonkívül élvezet és hasznos dolog volt, ha nem is betűről betűre, de nagyjából újra átfutni saját könyveimet, újra benne élni a rengeteg, rég olvasott történetben... És mi tagadás, sok-sok könyv az évtizedekkel ezelőtti olvasás után újraolvasva abszolút új értelmet nyert! Tanácsolom mindenkinek: vegyen elő egy 20 éve olvasott könyvet, olvassa újra. Fogadjunk, más dolgok lesznek fontosak, hisz Te is sokkal többet tudsz, látsz, tapasztaltál már a világból azóta... más lesz a megvilágítás, komplexebben látható a történet, olyanokra is figyelsz, hogy tendencia, struktúra, stílus, következetesség. Még olyan is előfordult, hogy hibákra bukkantam (nem nyomdai és szerkesztési hibákra gondolok, az nem nagy kuriózum)... de ez most mindegy.
No, jól van, írjunk egy kis előszót is... egész jó lett. Az idézeteket elválasztandó, egy nem túl csicsás, fekvő, rajzos szimbólumábrát kerestem. Korrektor is vagyok, tehát eleve nyomdai szerkesztéssel dolgozom, de még legalább 2-3-szor meg is korrektúráztam az egészet. Nyomdakész volt... Borítószöveget is mellékeltem -- a borítót természetesen odabíztam tervszerűen annak, aki esetleg, netán fizikailag is könyvet csinál belőle.
És mit ad isten, meg is vette egy kiadó, mely annál nagyobb büszkeség volt, hogy nem az, ahol dolgoztam -- mielőtt bárki azt mondhatná, hogy így könnyű... (Mellesleg dehogy könnyű! Az a kiadó, ahol az ember munkahelye van, eleve ingyen várná el az ilyesmit... úgyhogy hagyjuk is...)
Hihetetlen érzés volt, mikor kijött az első könyvem, 2006 legelején. Le tudtam cserélni a 386-osomat, és megvettem Honestyt, ez az egyik dolog; ám ez csak a "haszon", a kárpótlás a munkával töltött egy évi szabadidőért! A lényeg az, hogy megismertem egy kicsit a sikert, megízleltem a sikerélményt... ez akkoriban nagyon rámfért (bár az az igazság, hogy ha visszatekintek, az én életemben mindenféle nagyravágyás nélkül is igencsak nem kevés az az időszak, amikor úgymond, rámférne egy kis jó dolog, egy kis siker -- de annak kell örülni, ami van).

Aztán jött a netes időszak, amikor kitágult a világ.
Különböző kedvtelésekkel kapcsolatos topikokba kerültem be, szakácsbélásba, fotósba, teknősösbe, macskásba, versesbe. Emlékszem, hatalmas élmény volt indexes verses topikba verseket keresgélnem, és kihasználva nyomdai szerkesztői és tipográfus ismereteimet, külön katarzis volt, mikor gyönyörűen, képpel díszítve, mindenféle verstördelési és tipográfiai szempontoknak megfelelő egységesítéssel felraktam MÁSOK verseit. Úgy a klasszikusokat, mint a kortársakét. Akkor még eszem ágába sem jutott, hogy sajátokat is felrakhatnék, bár elvileg megtehettem volna. Ám valahogy engem úgy raktak össze, hogy amíg nincs külső, szakmai visszajelzésem a verseimről, ezt nem tehetem. Nem is tettem! Szükségem volt a megmérettetésre...
Szóval, a verses topikra való verskeresgélés során egy idő után  rájöttem, hogy vannak amatőr irodalmi oldalak, egyesek monumentális mennyiségű amatőr szerzőgárdával és még óriásibb alkotástömeggel. Ezekről is vittem figyelemre méltó és általam jónak ítélt verseket a topikra. Legtöbb szerzővel fel is vettem a kapcsolatot, engedélyt kértem ugyanis, hogy elvihessem a versüket. Ezt többnyire örömmel és köszönettel fogadták. Sőt, volt olyan is, amikor valahogy nem jött a válaszlevél és felraktam mégis az illetők versét; egy idő után, mikor felfedezték, írtak nekem és hálásan köszönték meg, hogy népszerűsítem őket a verseik felrakása által. Egy idő után olyan verses topikot nyitottam, ahol én lehettem a topikgazda, onnantól ott csináltam ugyanezeket, s ez még nagyobb örömet okozott.
Olvastam tehát az irodalmi oldalakon sokat, s a versekhez szóló kommenteket is. Rájöttem, hogy rengeteg amatőr író, költő van, számos illetőt megismertem közülük, sőt, olyanokkal futottam össze, akik nálunk a kiadóban, ahol dolgoztam, már megfordultak és ismerősök voltunk... Voltak sokan kötetesek is, és még többen, akiknek már itt-ott, antológiákban jelentek meg versei. Mély tiszteletet éreztem irántuk, és eszembe sem jutott, hogy valaha én is eljutok erre a szintre. Néhányan kérdezősködtek levelezéseinkben, hogy én magam írok-e verseket, én mindig elhárítottam, szinte szégyenkezve a kérdést: hát, írogatok, de ó, ez semmiség a tieitekhez képest; nem is merem megmutatni senkinek, hol van ez attól, hogy beküldjem stb. Válasz legtöbbször az volt, hogy ha ezt valaha is meg akarom tudni, ha nem akarom életem végéig feltétlenül degradálni saját magam, akkor meg kell mutassam megfelelő körökben!
És hát azt is látnom kellett, legalább magamnak bevallva, hogy hát édesjóistenem, szerénység ide, komplexus oda, az én verseim is vannak olyanok, mint egyik-másik megjelent vers, melyeket én elég jónak tartok, és meg is jelent az oldalon. Ezek szerint az enyémek se lennének olyan sz@rok?

Sokat tanultam a versek olvasása során s a kommentekből. Ami rám fért. Kíváncsi voltam, mik most az elvárások költészet terén. Hányféle verstípus van, milyen ritmusformák, mi a szabadvers, mi a prózavers, mi a haiku és mitől az; hogy is van az az időmértékes, és még sorolhatnám. Melyek a jellegzetes hibák rímek esetén, milyenek az igazi jó rímek, miért fontos valamennyire még szabadvers esetén is a ritmus és hogy mennyire fontos a költői kifejezőeszközök megfelelő használata -- költői jelző, hasonlat, megszemélyesítés, metafora, allegória, költői kép, szimbólumok, metonímia, szókép, az alliteráció -- melyek a szemléletességet, hatásosságot, képszerűséget segítik elő --, vagy hogy hol és mennyire fontos a szótagszám, a rímtípusok választékai, vagy hogyan használunk bizonyos számú morás verslábakat -- ezek egy részéről nyilván tanultam, alkalmaztam, némelyiket úgy, hogy nem is tudtam hirtelen a nevét annak, amit használok, csak ösztönből...

Mint minden oldalon, ezeken a helyeken is emberek voltak, így hamar ki lehetett venni a konfliktusokat ember és ember között. Itt is, máshol is vannak olyanok, akiknek a sz@r is ízetlen és lételemük a veszekedés. Az ilyenek, ha kipécéznek valakit, legyen az akár többkötetes és a jólismertség felé legjobb úton haladó költő, azt ők szinte hivatásszerűen lehúzzák, sokkal szigorúbban bírálják, míg a gyenge verseket írókat békén hagyják. Ez elég torz képet ad az olvasónak, aki szinte nem hisz a szemének... Ráadásul ezek a destruktív egyének többnyire olyanok, akik csak úgy tagok valahogy, van hozzászólási joguk, de irodalomhoz nem is mind igazán értenek; s vannak, akik szinte csak a jó versekre, a jó költőkre mennek, csupán rosszindulatból, irigységből... mert a gyengébbek esetleg a légynek sem ártanak, nem vetélytársak. Ezek persze szélsőségek itt, és nem kell azt gondolni, hogy általánosítás, mert közel sem, hál' istennek! Ha így lenne, nem lenne értelme az egésznek! Ezeket csak kiszúrtam, mint kuriózumokat.
Sajnáltam az áldozatokat, mert egyikük-másikuk sorra remekeket alkotott, de ha kipécézték őket szándékos bántásból vagy rosszízű versengések miatt, akkor ebből nem szabadulhattak. Itt-ott klikkek alakultak, számtalan szándékos bántásnak lettem tanúja, néha azon csodálkoztam, hogyan bírja egyáltalán a nyilvánvaló degradálásokat a delikvens. Volt, aki előbb, volt, aki sokkal később, de előbb-utóbb kiderült, senki sincs fából -- egyértelmű, hogy bármeddig is játszotta az illető, hogy lepereg róla a sok menetrendszerű szemétség, végül tényleg nem bírta és kivált a csoportból. Kiüldözték. Máshol viszont szeretettel fogadták és sikereket érhetett el. Sok ilyen példa volt és van.

Ezek után hónapokig vekengtem, hogy be merjek-e küldeni egyáltalán valahová valamilyen versemet. Kíváncsi voltam a fogadtatásra, ugyanakkor ezek az időnként kíméletlen és igazságtalan viselkedések a másikkal szemben elbizonytalanítottak. Hiszen én ezt nem bírnám. Olyan lent vagyok önértékelés, önbizalom szempontjából, hogy talán írni sem írnék többet, ha csak rosszindulat vezérelne valami hozzászólót.
Mert egyébként atombiztosan ki lehet szűrni a javító, segítő szándékkal írt kritikát -- melyből sokat tanul az ember és hálás is érte --, meg amelyiknek gonoszság a lényege. Úgyhogy fel volt dobva a saját labdám, és végül győzött a kíváncsiság.
Tehát: publikálásom egyáltalán és szerencsére nem úgy kezdődött, hogy bárhova is magam pakoltam volna fel a verseimet! Hanem úgy, hogy választottam egy írói álnevet, mint bárki más is, s olyan fórumra küldtem (előbb eggyel kezdtem, s közel egy évig szinte csak ott publikáltam, majd egyre több ilyen helyem lett, s voltak kedvenceim is), ahol nincs saját felrakás, csak beküldés és bírálatvárás, és hurrá, ha jóváhagyás. Beküldöd a dolgaid, és oldalanként/fórumonként/klubonként változóan van, ahol 1-2 nap az elbírálási idő, és van, ahol 2-3 hetet is várunk, hogy megjelenésre érdemesnek találtatik-e a "művünk"! A moderátorok illetve a szerkesztők gyakorlottak és hozzáértők, maguk is szakmailag értők: költők, írók. Ezek között a nevek között, valamint a publikálók között is már belépéskor olyanokat találtam, akiket innen-onnan rég ismertem, illetve hát a műveiket. S jó ideje raktam fel a verseiket a saját topikomra... Köztük sok kötetes költőt, írót!
Nem tudom kellőképpen éreztetni azt az izgalmat, mikor először merészeltem beküldeni verset. Úristen, hány hónapi külsős ismerkedés, latolgatás-halogatás előzte ezt meg! És hogy milyen reszketve vártam az eredményt... és egyáltalán nem bíztam benne, hogy a hozzáértők úgy bírálják el, hogy meg is jelenik. És ha véletlenül megjelenik, úristen, mit fognak hozzá szólni? És megjelent! Kifejezhetetlen érzés volt. És jöttek a kommentek is, igen kedvezőek. Olyan nevektől, hogy majd elájultam!

Így kezdődött és folytatódott.
Mikor publikálódott egy-egy vers, én leginkább akkor tettem fel azt a saját topikomra. Meg kellett győződnöm róla, hogy kell a vers, hogy nem rossz a vers. Elbírálták, szakértők bírálták, megjelent, tehát nincs okom szégyenkezésre, nagy bakot csak nem lőhettem?! Később, jó idő után nyilván előfordult, hogy megelőlegeztem a dolgot és felraktam a saját topikomra megbízhatónak ítélt versemet, de pár héten belül akár három irodalmi fórumon is megjelenéssel dicsérhettem az akciót...

Szinte mindennap küldtem be verset, mert az első fórum olyan volt (Amatőr Művészek Fóruma), hogy többnyire még aznap megjelent az arra érdemes vers! Természetesen egyszerre csak egy jelenhetett meg egy szerzőtől. Hatalmas élmény volt azt látni, hogy IGEN, megjelentek a verseim! Voltak idősebb, híres, többkötetes költők, aki telefonon, e-mailben vették fel velem a kapcsolatot, és örültek, biztattak, hogy igen, megvan a költői véna, de ez nem elég, hogy csak van és néha írok. Ki kell forrnia! Sokat, nagyon sokat írjak, még a befutottaknak, profiknak is minden áldott nap kell(ene) írniuk. Muszáj! Csak úgy lehet fejlődni, nem szabad elkótyavetyélni a Sorstól kapott ajándékainkat!
A nem dicsérő, de normális hangú szakmai kommentekből is sokat tanultam évek alatt -- nyilván voltak tanulnivalóim --, hiszen a jó szándékú, magyarázó, okító szavakért badarság megsértődni; az ember tudja, bőrén érzi, mikor AZOK azok, és nem pedig irigység vagy rosszindulat jelei.
Akkor néhány évig szinte naponta írtam. Felvillanyozott a saját értelemben vett siker. Hogy kellenek a verseim, hogy várják, hogy örülnek neki! Hogy nőttön-nő az olvasottságom, és szinte nap mint nap sikerül embereknek adnom valamit, hogy hányszor, de hányszor írják azt, hogy köszönik, hogy kifejeztem azt, amit ők szintén így éreznek, de nem tudnak szavakba foglalni! Ha nem jelentkeztem egy ideig, hiányoltak. Sőt, egyre inkább igényelték az én kommentjeimet is a saját verseik alá! Úgy éreztem, kezdek számítani. Kötetes költőkkel leveleztem privátban, közülük volt, aki egyébként szinte soha senkit nem dicsér, rezignált, kicsit mindig tartottam is tőle, de velem pl. közölte, hogy megbízható szinten jók a verseim. Ugyanő, ha az ő príma versét valaki lehúzta, magánban kért, hogy szeretné olvasni az én véleményemet, konkrét elemzéssel. Kezdték hiányolni tőlem a saját verses kötetet -- nekem miért nincs?
Akkor már persze próbáltam máshol is publikálni, egyre több helyen. Ezek közül néhány már megszűnt azóta nagy sajnálatunkra (pl. Csillagszemek), de az a jónéhány év, míg működött, nagyon-nagyon jót tett, ismertebbé, konkréttá válhattam, számítottam, gyönyörű, lélekmelengető, elismerő kommenteket kaphattam, számoltak velem, s ha egy ideig nem jelentkeztem, szerkesztő magánban kérdezte, hogy ugye, nincs semmi gond?
Aztán pl. volt a Héttorony, ahova nem protezsált senki (pedig ajánlással lehet bejutni, mint később észleltem...), csak beküldtem verset. És mit ad isten, megjelent... Küldtem a következőt, az is... és így tovább. Volt, hogy a szerkesztő javítanivalót talált benne és megírta -- javítás után visszaküldve jelent meg. Volt, hogy nem mentem bele a javításba, mert én máshogy gondoltam a lényeget és nem éreztem, hogy attól a fajta javítástól jobb lenne a vers -- akkor nem javítottam és nem küldtem vissza. Viszont máshol örömmel publikálták.
Ezen a helyen is elég sokáig voltam... Évenként irodalmi esteket szerveztek. Három olyan alkalom is volt, míg ott publikáltam, hogy beválogatták versemet az elhangzandók közé! Budapesten, Debrecenben, Győrött. Volt, melyről utólag értesültem úgy, hogy valaki gratulált! -- s akkor már utánanéztem, mihez is?:)), de ott voltam a listában, s a vers is, mely elhangzott. Ezeket le is mentegettem, a meghívókat, a műsort.
Egy ilyen irodalmi esten, amit az én városomban szerveztek, természetesen én is részt vettem, nagy élmény volt. Írtam is itt még a blog kezdetén róla, ezért nem részletezem; elég hozzá annyi, hogy hatalmas érzés, mikor ott ülsz a múzeum patinás előadótermében, és egy előadóművész fantasztikusan -- úgy, ahogy én soha nem tudnám "elszavalni", s amitől olyan csodálatos lett az a vers, az én versem!, hogy magam sem hittem, hogy én írtam! -- előadja a versemet. Valami borzongató, nagyszerű érzés volt... és rádöbbentem, elhitették velem, hogy Jézusom, az a vers tényleg nem akármilyen...

Jöttek az antológiafelkérések is. Ez is büszkeséggel töltött el: velünk, amatőrökkel Dunát lehet ugyan rekeszteni, mégis számítok. Valamennyi (dolgozó ember számára) tűrhető részvételi összeggel a nyomdaköltségekbe és postaköltség címén be kell ugyan szállni (és ezt gyakorlatilag szinte visszakapjuk tiszteletpéldányokban!), de ez a legkevesebb, ha valaki sokat dolgozik, és az sem árt, ha az ember nevét minél többször szellőztetik.

Van, hogy bizonyos antológiakiadó kiválasztja-beválogatja az ember egy-egy versét, és azzal a kéréssel/kérdéssel fordul hozzám, hogy beleegyezem-e, hozzájárulok-e, hogy ez vagy az a vers megjelenhessen az antológiában. De vannak antológiafelkérések, amikor felkérnek a részvételre, és én dönthetem el, milyen versekkel szeretnék szerepelni. Beküldöm, ők elbírálják. Örömmel konstatáltam: a cuccaim mindig megfeleltek!
Így 21 olyan antológia van, amiben 1-8 versem szerepel, illetve néhány kisprózám. Kettő már rég folyamatban van, de ezek csúszhatnak, így csúsznak is időnként. Persze több is lehetett volna... de mióta munkanélküli vagyok, rengeteget visszautasítottam, sajnos. Sok-sok pályázatot is, mert ugye, van némi pályázati díj, ami most nekem nem megy.

Egy idő után azonban nem bírtam 6-8 netes irodalmi oldalon is folyamatosan publikálni. Itt is, ott is voltam hónapokig, de inkább évekig, ám egy idő után már elfáradtam, és bár listáim vannak-voltak, hogy hol, mikor, milyen versem jelent meg (egyszerűen muszáj volt!), de ebbe is bele lehet kavarodni. Mert aztán rájöttem, ahhoz, hogy ennyi oldalon teljesen oda tudjam magamat tenni, ahhoz nem lenne elég a nap 24 órája sem! A kevesebb a több! Hiszen figyelni kell beküldésre, megjelenésre, a kommentekre, azokra válaszolni -- és az sem mellékes, hogy az aktív részvétel is fontos: nekem is ott kell lennem mint olvasó és hozzászóló! S a hozzáértő hozzászólás nem egyenlő azzal, hogy "Szép vers." "Tetszik." Hanem egy kis minielemzés... illik, ha már én is azt kapom.
Manapság már csak a hatalmas anyagot tartalmazó Poeton publikálok beküldési-jóváhagyási szinten, ott néha 1 hét, mire megjelenik a beküldés, de nekem pontosan megfelel. Úgy érzem, még itt sem tudok olvasóként is helytállni és átlátni mindent meg egyáltalán nem. Az biztos, hogy sokkal, de sokkal több olvasóm és kommentelőm is lehetne, ha én is többet tennék ezért. Olvasnám és kommentelném a többieket... de így is csak néhányukra futja.
Nem baj, így jó, ennyi elég is. Rég el- és befogadtak, az ottani antológiákban is szereplek. Szerveznek találkozókat is -- ezeket szinte valamennyi irodalmi oldal egyébként! --, de mivel "vidéki" vagyok autó (és most már anyagi alap) nélkül, én ezeken nem igazán tudok részt venni. Az a héttornyos irodalmi est kivétel volt, mert épp a városomban volt tartva...

Eszembe jutott azért, hogy azért sajnos, ki kell térnem egy dologra, ha már erről a témáról írok. Mert bár egy abszolút hozzá nem értő valaki károsan kóros, negatív viselkedéséről van szó, mégis hozzátartozik valamennyire ehhez a témához. A költészethez ugyan köze nincs, de az enyémet megpróbálta befolyásolni, engem degradálni, megsemmisíteni.
Az  illető évekkel ezelőtt fröcsögő lejáratási kampányt indított ellenem, mert nem tartottam be bizonyos szabályokat az ő körében. NEM irodalmi kör volt, természetesen: mint írtam, az illető totál laikus.
Akiben gonoszság és bosszúvágy van, mit tesz ilyenkor? Megkeresi az illető szerinte érzékeny pontját, és azon támadja. Holott míg engedelmes alattvaló voltam, dicshimnuszolt, kifejtette közönség előtt, milyen büszke rám és egyebek, aktív tagja volt verses topikomnak, ahova néha ő maga hozta az ÉN versemet -- olyan netes helyekről, ahova már akkor többen elvitték azokat!
Mikor nem hódoltam be és továbbra is társalogtam egy illetővel (mivel szerintem nem követett el bűnt és nem érdemelte azt a bunkó hozzáállást, amivel egységesen ki kellett volna utálni őt), akivel nem lett volna szabad, ez hatalmas és végzetes hiba volt, ami a kapcsolatunkat illette. De nem bánom, hogy így tettem, mert ezzel épp magamat nem hazudtoltam meg, és tudok tükörbe nézni...
Innentől fűnek-fának ócsárolt, degradált, nyílt netes fórumokon és a közösség tagjainak írt méleken keresztül (láttam is ilyet, tele rágalommal!), ha neten keresztül ölni lehetett volna, 2007 őszétől halott lennék simán.
Addig büszke volt rám és szinte reklámozott, most dilettánsnak nevezett, aki ráadásul baromira el is van szállva magától. Abszolút infantilis és logikátlan viselkedés. Ez persze csak néhány szebb jelző erre...
Pedig megismert annyira, hogy ő tudta a legjobban, ez mennyire nem igaz... tisztán tudta, hogy nem játszik nálam az önbizalom, hogy mennyi buzdítás kellett bármihez is. De ha valakit ki kell utálni, akkor hajrá, hazudjunk orcátlanul, fröcsögjünk, adjuk ki magunkból a gutaütést! Egyúttal üssünk több legyet egy csapásra: semmisítsük meg az alávaló rebellist!
Valaki megkérdezte tőle, miért utál engem ennyire. Hát mert utálja a dilettáns verseimet, melyeket önmagam (!) publikálok a saját topikomon (!), és meg vagyok győződve, hogy amit csinálok, az a világ teteje. Ja, meg a világfájdalmamat is utálja. (Láttam a levelet...)
Ez utóbbihoz: tény, hogy egyedül, két gyereket tartva-istápolva és lakást fenntartva, minden szabadidőmben dolgozva "icipicit" több okom lehetett volna sípolásra, mint egy kétkeresős kéttagú családnak... vagy akár csak egy kétkeresős, 1-2 gyerekes családnak is. Ami az anyagi helyzetemet illette, ez nem vitás. Ez bűn? Ezért kipellengérezés jár?
Tény az is, hogy nem titkoltam el, ha ez szóba került, de soha nem vittem túlzásba az erről szóló nyekergést -- mindig tényeket és önuralommal, szűkszavúan írtam, ha már kérdeztek, vagy szóba került. Sokkal jobban álltak azok, akik sokkal többet is panaszkodtak! Nem én adtam a hangot azon a topikon, rám nem volt szerintem miért irigykedni, én pedig magamtól nem kérkedek és nem is panaszkodok. Ez nálam alapszabály magammal szemben. Kérdeznek, válaszolok -- ennyi. Hazudni nem tudok és mindig is gyűlöltem az őszintétlenséget és a sumákolást. Ezért SEM tudtam elviselni, hogy olyanvalaki kiutálásában és bántásában kellett volna részt vennem, akinek csupán más az álláspontja és semmit nem követett el, mégis kötelező lett volna bunkón bánni vele. Nekem ez ellen minden sejtem tiltakozott! Akkor sem tettem, ha tudtam, ebből nagy baj lesz. Lett is. Abban az időben örültem, hogy több száz km választ el tőle fizikailag, mert már nem biztos, hogy élvezhetném a munkanélküliség fellegekben járó, biztonsággal elegy csodálatos perceit!:)
Mindenesetre a bűn és a büntetés aránya figyelemfelkeltő!
De érvként a kérdésekre, hogy miért utál engem, az igazat nem válaszolhatta. Ő is érezte, hogy az igazságon (a valódi "bűnön") mindenki kiakadt volna, merthogy az pszichiátriába illő baromság.
Mivel azt hittem, kedvel, így annak idején egy kicsit levetkőztem gátlásos zárkózottságomat, így többet megtudott rólam, mint kellett volna. Mint pl. azt, hogy miért nem tudok üdülni járni, miért vagyok elfoglalva hétvégeken itthon (mert keresnem kell pluszban is a megélhetésért) stb. De könyörgöm, ezzel visszaélni és világfájdalomnak nevezni?? Én mindig magamban viseltem a nehézségeimet, szégyelltem volna állandóan panaszkodni, mint ahogy bizony, sokan, sokkal jobb anyagi helyzetben állandóan teszik! És kihúzza belőlem, aztán meg visszaél a bizalmammal és ezáltal rúg belém? És ezt a többieknek el is kell hinni, hogy valakit ilyesmiért kiutálunk? Ennyi erővel az eredeti okot is mondhatta volna, ugyanis ez sem volt kevésbé idiótább érv.
Ez is egy újabb bizonyíték, miért nem szabad naivnak lenni és elhinni, hogy valakit őszintén érdeklek és soha nem fog visszaélni vele...
Meg tudjátok, azt még felfogom, hogy valaki irigy és gonosz, és ha akad bármi, amiben esetleg én lennék picit jobb vagy több, nem esik jól neki. Na de ezért -- utálni? Mikor előtte meg hónapokig gratulált és piedesztálra állított nemegyszer? Mi ebben a logika? Őtőle ezt mások miért nem találták furcsának, vagy miért hittek neki csont nélkül? Vagy az anyagi helyzetemről kikutatott dolgokért miért utált, mikor az ezerszeresen negatív és egyáltalán nem irigylésreméltó? Valamint tényként szóltam róluk, nem panaszként? Nem önként sípolva, hanem téma kapcsán, kérdésre? Mivelhogy ezek voltak a gyűlölet és bosszú indokai. Ez utóbbin (anyagi helyzet/csóróság) gondolkozva: ez nyilván nem irigység. Ha a mindennapos fenntartásért küzdést irigyli, szívesen átadom kipróbálásra... Ez csak nyilvános megszégyenítés, úgy forgatva a szavakat, hogy más embernek tűnjek, közöm ne legyen saját magamhoz mások szemében.

Pedig szerintem, mielőtt nyilvánosan megvádolunk valakit, nézzünk már utána a dolgoknak. Tényleg könnyen utánajárható volt, főleg a maga idejében, ott volt minden a topikokban, blogjában dátumok szerint! Kimásoltam magamnak mindent, dátumok szerint. Lehetett tudni az időpontokból, milyen ócsárlás mi után jött, melyik fröcsögése volt előbb vagy később, egy-egy versemre vagy bármimre. Figyelt mindenhol és reagált -- hogy szerinte csak én értsem. Látszott, hogy nem tart azért teljesen hülyének, micsoda megtiszteltetés! Mikor jóban voltunk, ő maga propagálta verseimet, bár abszolút laikusként, de tetszettek neki, mint fent írtam erről -- ennek is bárki bármikor utánajárhatott, ha közben elfelejtették volna. Mikor már nem voltunk jóban,  még csak a látszatra sem adott, azonnal megszűnt a verses topikomra jönni, sőt, jöttek a hazugságok, rágalom, befeketítés, hitelrontás -- minden a laikus bosszúvágy jogán. És ez persze elvileg nyilván senkinek nem tűnt fel... struccot játszani és bólogatni sokkal könnyebb.
A vádat, érdekes módon nem kellett bizonyítani mások előtt, az ártatlanság vélelme meg pillanatnyilag senkit nem érdekelt. Ez a mondat lényeges és itt a pont.
Mindegy, ez mellékszál, de a téma kapcsán eszembe jutott... Hiszen ez volt az egyetlen negatív ebben a történetben, és csak tök véletlenül kapcsolódik az irodalomhoz. Mert a határtalan gyűlölet és az oktalan, irgalom nélküli bosszú olyan, hogy megfellebbezhetetlenül kikutatja, mely tájon érzékeny a másik leginkább. Ha nem verset írtam volna, hanem mondjuk, szobrászkodom, akkor azt kezdi el ócsárolni; ha véletlenül prímán állok anyagilag és évente többször járom külföldöt vagy plazmatévét veszek, akkor meg amiatt kell utálni; mindezt csupán egy eltérő vélemény miatt -- annyira átlátszó és egyértelmű! (A sapka és a nyúl esete, mint tudjuk.)
Közös barátok szempontjából, bármilyen hihetetlen is, én nem írtam körlevelet vagy egyedit sem, nem édesgettem magamhoz senkit, nem bizonygattam az ártatlanság vélelmét. Úgy gondoltam, ha egyesek nem ismernek annyira, hogy maguktól is kétségek támadjanak magukban, akkor nem érné meg és ott egye a fene. De voltak, akik ennél jobban ismertek... és gyanú ébredt bennük. Őket szintén nem tudta olyan könnyen átvágni, hogy most hirtelen mitől lettek sz@rok az eddig dicsőített verseim, vagy hogy ő kimondja a beképzeltség ítéletét karöltve akkori kontrázó barátnőjével, pluszban még sajnáltatom is magam őszerinte (nem kevésbé, mint sokan mások többszörösen) -- tehát ezért bitófát érdemlek. Kontrázó barátnő: mert tudni kell, hogy míg a gyalázkodó esetleg megpihent minden hatodik nap után:)), vagy netán más dolga akadt, mint utánam nyomozni, nagy élvezettel állt helyt helyette akkori nagy barátnője ócsárlás, hazudozás tekintetében, holott ő sem fogta fel szerintem a valóságot, csak szajkózta, amit elvártak tőle, amit beadtak neki (milyen érdekes: nem sokkal utána ez édeskettesnek is megszakadt egymással a kapcsolata!) -- nehogy egy pillanatra is nyugalmam lehessen. Amikor baleset történt velem és bal kézzel bepötyögtem a verses topikomba, hogy ezentúl ritkábban leszek -- rövidesen olvashattam is a vidám bejegyzést: "Isten nem ver bottal." Senki nem figyelmeztette a körülötte lévők közül, hogy "állj, elég, még te sem játszhatsz Istent!" Különben is, jelenthetett volna ez egy olyannál valamit, aki teljesen bevadult? Ez a düh ellenem egyenes arányban növekedett azzal, hogy nem reagáltam egyetlen szemétségére sem... Mi lett volna, ha felveszem a kesztyűt? Akik mellettem álltak, azt mondták, ne tegyem. Agyon kell hallgatni, az ilyenek ellen nincs más fegyver. S biztos vagyok benne, hogy a hallgatás is válasz... azért nem bírta abbahagyni!
Az, hogy azóta igen sokan álltak mellém, azt mindig a másik fél kezdeményezte egy-egy érdeklődéssel... bizony. Az csupán annak köszönhető, hogy saját szemszögükből is láthattak  példát, meggyőződhettek az illető következetlenségeiről, különböző frusztrációkról, ellentmondásokról és saját maguk ellen (bármi piszlicsáré bűn vagy rebellisség miatt) irányuló akcióiról. Mindenkinek saját bőrén kellett tapasztalnia az igazságtalanságot, a bűnbakságot, át kellett élniük a kiutálást, illetve konkrét célozgatást nyílt fórumokon. Volt, akinek csak amiatt, mert hozzám társult. Mindenesetre olyan kiterjedt, célirányos és hosszadalmas bosszúhadjáratot senkinek sem kellett elszenvednie, mint nekem. Nálam ezt nehezítette, hogy szó nélkül, ugyanis tuti biztos, hogy ezt kevesen viselték volna el némán! Visszavágás nélkül tűrtem el mindent, mert ráismertem, ő az az embertípus, akinél minden szó csak olaj lenne a tűzre. Nyilván, mert a munkájába, hivatásába senkinek nem köthet bele kívülállóként. Amibe beleköthetett, az az, hogy nálam ismerte bizonytalanságomat, ha van, tehetségemet, amit tudatlanul és féltve őriztem évtizedekig. És mikor számára eljött az idő, döfött. Mert más érve vagy ellenérve nem volt.
A helyében jópár ember nem tudna tükörbe nézni... sok ideje. Mert már előttem is voltak áldozatok...

És most lássuk, hogy aki amatőr, az feltétlenül dilettáns-e. Bár a fentiekkel szerintem önmagában cáfoltam ezt az idiotizmust.
Hogy amatőr vagyok ugyan, de nem dilettáns, azért mutatta ezt az, hogy az azóta eltelt 6-7 év alatt számtalan helyre "elvitték" a verseimet. Érdek? Ugyan... Nem is ismerem őket. Párszor megpróbáltam megszámolni, hány blog vagy fórum van, ahol fent vannak a verseim mások által -- de soha nem sikerült annyi türelmemnek lennie, annyira sok... Van, aki megkérdezett, mielőtt elvitte, de legtöbben nem. Engem nem zavar, ha elviszik, egyetlen kikötésem van: vigyék, de vagy a nevemmel, vagy legalább az írói álnevemmel.
Aztán hát ugye, 4,5 évig közölte A macska a Haramia és Honesty-történeteket, és nem azért, mert puszipajtása voltam a szerkesztőnek... de nem ám!
Olyan kérések, hogy természeti fotóalbumban felhasználhatják-e ezt meg ezt a versemet! Hát már hogy a fenébe ne... Meg is jelent egy gyönyörű Gemenci színek c. fotóalbum, melyben olyan szerzők verseivel szerepelek egy kötetben, mint: Petőfi Sándor, Erdélyi József, Réthy László, József Attila, Kulcsár Ferenc, Demény Szabolcs, Nikolaus Lenau, Juhász Ferenc, Devecsery László, Szécsényi Barbara, Osvát Erzsébet, Hárs László, La Fontaine, Hajnal Anna, Áprily Lajos, Csanádi Imre, Benedek Elek, Károlyfi Zsófia, Kormányos Sándor, Juhász Magda, Varga Nóra, Donászy Magda, Simon Roland, Kosztolányi Dezső, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Garai Gábor, Kányádi Sándor, Aranyosi Ervin... (elnézést, aki kimaradt). Szerintetek egy dilettánssal égették volna ezt az albumot?
Vagy  szintén állatos puzzléhoz kérték egy cicás versem felhasználását...
Vagy visszajeleztek, hogy én vagyok-e X vagy Y versnek a szerzője, mert elhangzott Z városban az iskolai műsorban és nagyon tetszett... vagy: anyák napján és gratulál... vagy: állatok napján és van-e még a kötetemből...
Vagy a tanár úr, aki a központozás nélküli verset tanította irodalomórán, s ebből kifolyólag az én egy ilyen versemet használta fel, és kérte utólagos engedélyemet, valamint mélben köszönte meg a nagyszerű példát...
Vagy mikor a helyi Naplóban láttam, hogy valaki az én versemmel köszöntötte fel a gyerekét születésnapjakor... (ennek azért volt egy rossz íze: idézőjelbe rakta ugyan, de szerzőileg semmilyen nevet nem közölt hozzá). Csak leszakadt a képem, mikor az eredetihez képest kissé eltérő tördelés ellenére ahogy olvastam, olvastam, egyre ismerősebb lett az egész... és a döbbenet, hogy hiszen ezt én írtam, b@sszus!
Vagy mikor X és Y szólt, hogy a mittoménmilyen rádióban rendszeresen elhangzanak verseim... Sőt, az AMF főszerkesztője által engedélyt kértek arra, hogy a Fúzió rádióban beolvashassanak karácsonyi versemet...
Az az érzés is elmondhatatlan, mikor régi tanáraim, volt osztálytársaim, volt kollégáim keresnek fel leveleikkel vagy telefonon, hogy itt meg ott találtak rá verseimre-- vagy az A macskában a történeteimre --, és mennyire  csodálkoznak és büszkék rám. Ezek eszméletlenül hihetetlen és nagyon jó dolgok voltak számomra...
2010. július 1-jén megjelent a verses kötetem, mely egy szokásos, átlagos verses kötetnek legalább 3-szorosa. Van szerző, akinek két kötetében kevesebb vers van, mint az enyém felében. Direkt így akartam: ha már lúd, legyen kövér. Legyen benne minél több, mert nem biztos, hogy még egyszer megtehetem, vagy hogy évente kiadok 1-1 nyolcvanoldalas könyvet... Így hát ez 236 oldalas és 400 verset tartalmaz. Saját munka benne és rajta minden. Úgy az előszó, a tetemes tartalomjegyzék, a szerkesztés-szedés-tördelés-tipográfia, a borítórajz maga és a borítóterv is.
Felkínálták nekem a könyvbemutatót is. Nekem semmibe nem került volna. De elviselhetetlen volt az érzés, hogy nekem most elegánsan felöltözve, előadásszerűen válaszolni kell esetleges kérdésekre, még a gondolatára is előjött ez a fajta fóbiám! (Ugye, hogy el vagyok szállva magamtól?? Minden -- ismétlem: MINDEN -- író és költő kezét-lábát hányja a saját könyve bemutatójáért. Legalábbis mindenütt azt látom, tapasztalom. Az a Valami. Fizet érte, megszervezi! Nekem nem került volna semmibe. Mégsem! B@sszus, ez tényleg istentelen beképzeltséget bizonyít!)
Soha nem tudtam magam reklámozni, eladni. Sajnos! Szerepelni meg pláne! Úgyhogy nagy kő esett le rólam, mikor sikerült a könyvbemutatót megúszni. (Pedig nyilván agyilag tudom, mekkora baromság volt magam ellen... De akinek ilyen szerencsétlen a természete, az már nem fog vénségére megváltozni!)

István tudja egyébként, hogy mennyi ideig próbált csupán arra rábeszélni, hogy legalább az anyámnak (!!!) mondjam el, hogy verseket írok és publikálok itt és ott. Tökéletesen igaza volt, és örülök, hogy sikerült rábeszélnie, de sokáig szégyelltem... és nem tudtam magam rászánni. István azt mondta: "Bármi bármikor történhet anyukáddal. Megfosztanád ettől az örömtől, tudattól, büszkeségtől? Hogyan fogod tudni megbocsátani magadnak?" Magamba néztem. S azóta már tudom, hogy soha nem tudtam volna magamnak megbocsátani...
Úgyhogy mikor megjelent a könyvem, azóta anyukám is tudja. Meg az előző és azóta levő antológiákat is bevallottam... mindent. Szegénykém, majd elájult, nem akarta elhinni... Pedig hát az A macskába való írást végül is tudta, meg az Aranygondolatokat is (melyről fent írtam), de az más... meg a versírás is más, ugye... A vers sokkal intimebb szféra.
Anyukámhoz képest mégis... pl. szegény keresztanyám -- akihez pedig tényleg én álltam anyám, a húga után a legközelebb --, akit 2011 második felében nap mint nap elápoltam, ő úgy halt meg, hogy... szóval nem is tudott az akkor másfél éve megjelent verses kötetemről...
Könyvem megjelenése után még egy évig dolgoztam a leépítésemig, DE nyugodtan el lehet hinni, hogy senkinek el nem dicsekedtem a munkahelyemen azzal, hogy megjelent egy verses kötetem! Nem volt könnyű azért, pont egy kiadóban befogni a szám, de azért (nekem) nehéz sem. Úgy éreztem, ez az én privát ügyem.
A saját gyerekeim sem túl régen tudják... és nem tőlem.:) Dani a neten talált a verseimre, Szilvinek meg anno az anyósa mondta, hogy hallja a verseimet a rádióban... nem akarta elhinni, hüledezve kérdezte tőlem, hogy igaz-e. Nem tudtam letagadni, mert a nevem nem tucatnév, s nem tudok másról még a neten sem, aki ugyanezt a nevet hordaná.
De innen láthatjátok, hogy az elbizakodottság, beképzeltség, magamtól való elájulás nálam nem olyan törvényszerű! A lehető legtávolabb áll tőlem. A háttérből örülök persze minden sikernek, jó visszhangnak. Az tán csak nem magamtól való elszállás, ha sikernek örülök?
Ennyit az elszállásról, beképzeltségről, hivalkodásomról és világfájdalmamról.
Meg ugyanennyit a gyűlölködő fröcsögésről, bosszúhadjáratról, hitelrontásról és emberi gonoszságról is.

Ennyi engem így háttérben is kielégít. Nem érzem szükségét a szereplésnek, az önreklámozásnak -- ez már valószínűleg pszichológiai probléma, valamint bizonyítéka annak, hogy nem a glóriákért, babérért vagy tapsviharért csinálom --, mindazonáltal hazudnék, ha azt írnám, hogy jólesik az, ha mondjuk, egy versemhez nincs reakció egy nem irodalmi közegben.
Ám sajnos, nem tudom magam szépen csomagolni, eladni, reklámozni, még annyit sem vagyok képes tenni az ügy érdekében, hogy másokra bízzam ezeket.
Szóval nem is beszélek erről olyanok közt, akik nem szintén írók, költők, csak nagyon-nagyon ritkán, ha kérdeznek esetleg -- egyrészt olyan furcsa érzésem van, mintha a másféle emberek bolondnak néznék a bármilyen művészetfélékkel foglalkozókat, és én meg utálok nevetségessé válni. Másik dolog meg, hogy inkább NE tudjanak a dolgaimról, NE ismerjék a "műveimet", minthogy nagy nehezen rászánom magam a megmutatásra, és aztán meg nem hangzik el egyetlen böffentés sem. Az érdektelenség is valamilyen fokon megszégyenítés számomra. Lehet, nem kéne annak lennie, de számomra az.
Persze nem segített az önbizalmamnak az sem, hogy leépítettek a munkahelyemről és két éve nem találok melót. Illetve amit találnék, oda nem kellek. Szóval halmozott dolgok ezek...

Ezeket a dolgokat, akinek tévismeretei vannak arról, hogy miért és hogyan írok, hogyan kezdődött és mik a szerepeim ebben az egészben, sosem bántam volna, ha minden laikusabb ismerősöm is tudja és nem téveszti össze azzal, hogy én verem magam nagydobra, avagy a mennyekben járnék magamtól. Vagy nem hiszi évekig azt a gyűlölködő rágalomhadjáratot egyetlen ember által, hanem inkább megkérdezi a másik felet is netán-tán, vagy utánajár.

Hogyan tovább? Most már konkrét korlátjaim vannak, élethelyzetem megváltozott, s én sem fiatalodom.
Csak egy pár évre szóló állást keresnék, hogy anyagilag is jogom legyen némi életalaphoz a hátralévő időkben...