Átverés

Nagynénémet, akit istápolok, napokon keresztül leáztatták a fürdőszobájában. Olyannyira, hogy nem csak ott csöpögött és terjedt szét szinte az egész plafonon, hanem már a konyhája falán is látszott. Hivatalos, heti egyszeri besegítő gondozója intézi a hasonló hivatalos ügyeket, úgyhogy ő rendezte a telefonokat az áztató lakás tulajdonosai és a biztosító felé is, minek alapján kijött a biztosítós ember, és megállapította, hogy 30 ezret tudnak fizetni a beázásért.
Teltek a hetek, majd e hét elején jött egy, nagynéném szerint nem a megszokott postásuk, hanem teljesen ismeretlen, alacsony, fekete fiatalember. Pont abban a pillanatban érkezett, amikor nagynéném kísérte kifelé az őt meglátogató, szomszéd házban lakó idős barátnőjét. Gondolom, seperc alatt lemérte nagynéném korát, fizikai állapotát, és hivatalos, utasító hangon aláírást kért. Ő azt sem tudta, miről van szó, de hát ugye, az egyen-postásruha az rang, és ő, saját neveltetéséből, magából kiindulva nem feltételezett semmi rosszat. Mondta, hogy neki ehhez fel kell tennie az olvasószemüvegét, és ehhez bottal betotyogott óra/2 méter sebességgel a szobájába. Mikor megfordult, a postás ott volt közvetlenül mellette. Mi tagadás, én úgy tudtam és az a tapasztalatom, hogy a postás nem jön be, főleg egy idegen, maximum, ha behívja az ember.
Nagynéném elmondta, hogy korrekten lehajtotta a papír felső részét, amit határozottan aláíratott vele. És mélyen táskájába bújva elkezdte neki előszedegetni a két ötezrest, egy kétezrest, három ezrest és két ötszázast. Hadd bíbelődjék vele a szerencsétlen öreg. Még azt is mondta, hogy "ezzel húsz", és viszontlátásra, már ott sem volt - még a kis rózsaszín papírcsíkot sem hagyta ott, amit egyébként bármilyen pénzkifizetésnél megkapunk!
Nagynéném, mire rájött, hogy mi a fene ez egyáltalán, meg újabb idő elteltével felfogta, hogy neki 30 ezret kellett volna kapnia - nem mellesleg én aznap délután, mikor mentem hozzá, már felvittem a biztosító levelét, melyben írásban is közlik vele, hogy kiutaltak a számára 30 ezer Ft-ot -, és ehelyett a postás szerint 20-at kapott, már romjaiba dőlt magától az embertelenség, becstelenség tényétől.
Aztán jóval később felfogta, hogy ami címleteket fentebb is felsoroltam, az nemhogy nem 30, de csak nem is 20, hanem mindösszesen 16 ezer Ft - hát teljesen összezavarodott.
Tény, hogy ő nem jár sehova, nem költ pénzt. Ami pénzt ad, az ételhordónak, előre kiszámítva, máshonnan adva adja oda, és nekem ad olyan 1-2 hetente a kajájára és egyéb szükségleteire, márpedig ez az idő óta nem fordult elő.
Szegény nem is akarta elmondani szégyenét, hiszen egész életében pont hogy az ellenkezője volt jellemző rá. 42 évet dolgozott számvitelben, nagyüzemi statisztikus, majd közgazdász volt.
Besegítő gondozója kérdése nélkül, miszerint megkapta-e már a biztosítótól a pénzt, el sem mondta volna...
A gondozó viszont nem ódzkozik a becstelenségek utáni mászkálástól - ment is a postára, mondván, hogy "na, ennek az emberfélének itt lesz a vége a munkaviszonyának!"
Nagyon hálás vagyok neki, mert nekem sem mennek ezek a dolgok. Bármit megcsináltam a kéthetes betegségem utántól is nagynénémnek, nemcsak a betegségem alatti vásárlást - annyit súroltam, hogy minden vizes berendezése olyan, mintha új lenne, őt lefürdettem (ami nem egy egyszerű művelet), felmostam a linóleumot többször, oda-vissza hordom és mosom a mosnivalót, orvosnál ültem órát, majd gyógyszertár (szinte 2-3 naponként), csekkjei befizetései stb. - pótkulcsa elkérése másik házbeli szomszédtól, vízóraállás bejelentése szomszéd házbeli felügyelőnél -, mindent megteszek, csak ilyen ügyeket, ráadásul bizonyíték nélkül ne kelljen intézni! Isten a tanúm, hogy balekségem miatt is mennyi saját pénzem is elúszott már az életben, mert inkább hagytam a fenébe, akár több bizonyítékkal is, mert képtelen vagyok harci felkészültséggel, igazam teljes tudatában is reklamálni. Bármilyen hivatalos ügyintézést rühellek, de a reklamáció és az igazam kivívása szinte fóbia nálam. Sokkal többet ártok magamnak az ideggel, ami ezzel jár, úgyhogy magam miatt inkább feladom és "megpróbálok felejteni" én is, ha átvágnak a palánkon.
Nem nagyon tudtuk felmérni, hogyan, hiszen az a szerencsétlenség, hogy nagynénémnél a biztosító levelén kívül semmiféle bizonyíték nincs, de egyedül a postás és az ő szava állnak egymással szemben. Ha a postás azt mondja, hogy márpedig ő kifizette, és a hölgy nincs eszénél, akkor kinek hisznek? Ugyanez vonatkozik a rózsaszín csíkszelvényre... ő odaadta, nem tehet róla, ha a hölgy elszórta valahol...
Mi itthon napokig rekonstruáltuk az eseményeket, mert onnantól kezdve, hogy nemhogy nem 20, hanem 16, ez felülmúlta nagynéném koncentrálási erejét, és szegény magába roskadt. Úgy döntött, hogy inkább elfelejti...
Most persze a gondozónk, ahogy reklamált a postán, megadta az adatokat, naponta hívják telefonon nagynénémet. Most újabb kavar, hogy az érintetlen pénzcsomó, amit kapott a postástól, a postás által kijelentett "ezzel 20", amit ő el is hitt - az végül is csak 16! És a postán, ugye, a 20 lett bejelentve, a kapandó 30 helyett... jaaaaj, őrület! Az ominózus "postás" már másnaptól beteget jelentett egyébként... érdekes, milyen jól volt előző nap, mikor ki tudja, hányadikként vágott át egy-egy idős embert.
Nem tudom, mi lesz a vége, de szegény nagynéném, nem elég a saját baja, a beázott fürdőszoba - de ő is teljesen bele van már roskadva...
Az uraság biztosra ment - ő ismeretlen postás itt, valamint látta, hogy nagynéném alig bír mászni, nem is lát jól, tutira nem fog utánarohanni, hogy de hát a szelvény, vagy hogy uram, ez csak ennyi és ennyi, amannyi helyett...
Minden egyedülálló és idős, beteg ember - ha mindhárom fennáll, halmozott az eset - vigyázzon! Semmilyen ismeretlen hivatalos emberben nem lehet megbízni fenntartás nélkül! Tessék megkérdezni, ha már magától nem mondja, kitől jött és mennyi pénz, valamint számolja is meg; mindegy, mennyi időbe telik! Vaktában ne írjon alá semmit! És ha látják, hogy a hivatalos személy behajtja a felső részét, tessék látni akarni, nem aláírni vaktában! És a szelvényt elkérni!