2011. december 20., kedd

Verselő Antológia 2011


Hétfőn megérkezett a Verselő Antológia 2011 - Irodalmi "virággyűjtemény" tiszteletpéldányai Koma (Komáromi János) megszokottan gondos szerkesztésében és szép kivitelében.
Az ő előszavából idézek:
"(...) Véleményünk szerint minden írás annyit ér, amennyit képes hozzátenni mások életéhez. A versek, novellák születésének az egyik célja, hogy a szerzőik írás iránti lelki késztetését megtestesítsék, hogy felszínre hozzanak olyan érzéseket, gondolatokat, vágyakat, amelyeket másként a szerző nem tud kifejezni. Hozzájárulnak írójuk önmegvalósításához, örömei, bánatai feldolgozásához. a másik, szerintem fontosabb cél az, hogy az írások olvasóinak életére hassanak, képesek legyenek hozzátenni valamit életükhöz. Minden írás, vers vagy próza üzenetet hordoz valaki, valakik számára. Ennek az üzenetnek a megfogalmazását segítik az író emberek. Azonban az üzenetek nem tudnak hatni, ha nem jutnak el a címzettekhez, ha nem érnek célba. Ezt segítik az üzeneteket hordozó kötetek. (...)"

Ebben a kötetben prózai írásaim közül jelent meg néhány.

* * *

Tündérvirág

A kis portulácska csak úgy előbújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak - lett, a semmiből. Két díszkőburkolat között, egy ereszcsatorna előtt... Kész csoda, hogy - már két hét óta - még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként.
Múlt héten kihozta első virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett... hétfőre meg elhervadt az első virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet... a kő hátán is megél. Igazán példát vehetek róla.
Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni... pedig most itt van a fényképezőm is, mert délután kiállításra megyek... nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy Ő itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék...
És mit ad Isten, amikor ebédszünetben - rögtön azután, hogy a "normálisak" elmentek ebédelni - direkt Őérte, Őt megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszínű virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá...
Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is... és segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.


A kis fakopáncs

Nyári délután - várva a buszt, gondolkodom mindenfélén... a meleg elviselhető itt, fás-bokros park szélén. Agysejtjeim mára már megtették magukét, fásult, fáradtan nyomott vagyok.
Ez ólmos, zsibbadt hangulatba egyszerre mint derült égből villám, feketerigó nagyságú, élénk, fürge kis madár csap le rám... Teste fekete-fehér mintázatú, s később felfogom, hogy tarkóján és talán szárnyvégénél piros foltok pompáznak rajta...
Meghökkenten áll el lélegzetem, még nem döntöttem: féljek-e vagy sem – ő viszont blúzomba vájva erős karmait, felfelé gyalogol képzeletbeli létráján, melynek fokait mi más alkotná, mint a bőröm... minden karomnyoma után felszisszenek, de az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva... levegőm visszafojtva... Ügyesen és szinte bizalmasan, szempillantás alatt átröppen meztelen karomra, függőleges irányban gyorsan s biztosan halad rajta...
Okos szeméből nem derül ki számomra, mi ez az egész kitüntetés, ez a szokatlanul bátor, hihetetlen merészség... annyira azért nem mindennapi dolog, hogy városban, út mellett, bármilyen barátságos is a megálló mögötti kis liget – fakopáncsok szálljanak az emberre... fürgén áttipegve vállamon úgy dönt, hogy most elköszön... még megcsippenti fülbevalóm, s nem mondom, hogy nem sikkantok fel... majd a közeli fatörzsre száll. Farkával támasztva testét még rámnéz, mintha kérdezné: "Ugye, nem baj, hogy kíváncsi voltam? Ugye, már nem olyan ez a nap, mint a többi?"
Nézzük egymást, nyomait dörgölöm... karmaitól s csőrétől még ég a bőröm. Majd felhangzik egy jellegzetes hang: csőre alatt koppan a kéreg, s előbb-utóbb nem lesz hasztalan a kopácsolás, szorul odabent a féreg...
Közben látszik buszom a kanyarnál... Kis fakopáncs, ég áldjon, és... köszönöm neked ezt a pár pillanatot. Bár néhol vér folyik karmaid nyomán, mégis bearanyoztad számomra ezt a napot...


Keserű győzelem

Nincs keserűbb győzelem annál, mint amikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk. Másokat, akik ehhez a valakihez legalább olyan közel állnak, mint mi. De mi akarunk lenni az elsők!
S mi - teljesen logikátlanul, de bízva abban, hogy a vélt ellenfelünk lesz olyan gáláns, neki lesz annyi tartása, hogy nem választ a mienkhez passzoló viszonzást ellenünk - napokat, heteket, hónapokat töltünk azzal, hogy addig rugdossuk, alázzuk, szégyenítsük a legyőzendő szerencsétlent, míg úgy gondoljuk, végképp kitöröltük annak emlékeiből, akit magunkhoz csatoltunk. Hát ez szánalmas.


Döntés

Vannak rossz döntések. S mert egy ideig a folyó a medrében folyik csendesen, azt hiszed, jól döntöttél - mondhat bárki bármit, te - jól végezted dolgod. Ám a döntések olyanok, mint a frissen eltett befőtt. Hónapok, netán évek telhetnek el, míg észleled az eredményt - néha a befőttön már vastag a penész, mire rájössz... ha rájössz. És ugyanazt a gyümölcsöt már soha nem kezdheted újra befőzni.

* * *

Mint eddig is, most is köszönettel tartozom a lehetőségért.

3 megjegyzés: