Augusztus elsején

Ma 36 éve, hogy betettem a lábam életem első felnőttkori munkahelyére, és 22,5 évig ki se tettem onnan.

Mivel fél hónapja életemben először munkanélküli státuszt töltök be, ám az is szolgálati időnek számít (az ember adózik és tb-zik belőle), tehát 36 éve annak is.

Emlékszem, amikor 1975 júniusának végén vagy júliusának elején valamikor a Naplóban megjelent a keretes, nagy hirdetés - új nyomdászati iparág indul, magyar viszonylatban Budapest után egyik elsőként vidéki városi viszonylatban nálunk (talán Dabason és Kecskeméten is indult), a több száz éves nyomdában. Felvesznek műszaki gyakornokokat fényszedő operátori képzésre. (Még tán valahova el is raktam kivágva.) Feltétel érettségi és kiemelkedő helyesírás, nyelvismeret(ek); és gépírás előny. A hirdetés után 1-2 nappal fogtam az irataimat, megkerestem A gyárat - Az üzemet - A munkahelyet, és pár héttel az érettségi után elmentem jelentkezni. Igaz, gondoltam, nem tudok gépelni, de az csak előny, nem feltétel, hát majd megtanítják... hátha sikerül anélkül is...

Már nincs meg a pici porta, mely akkoriban volt, ahol adtak egy belépőcédulát ahhoz, hogy bemehessek. Hú, de hatalmas és bonyolult, számomra labirintusszerű, átláthatatlan épület volt! Részletesen elmagyarázták a portán, hol megyek be, melyik lépcsőn és merre fel, aztán jobbra, balra, és hányas számú ajtó...

Minden bajom volt, mire megtaláltam. Sosem felejtem el a két arcot és nevet, akik a kis irodában dolgoztak, és még sokáig a nyomdában - sőt, a hölgy mai napig is. Még nem volt divat és elvárás a számítógéppel készített, fényképes szabvány önéletrajz (hisz hol voltak akkor még számítógépek?) - ott helyben leültettek és megíratták velem... A spontán fogalmazás, helyesírás és kézírás is sokat számított akkoriban.

Emlékszem, a felvételire hetekig vártam az értesítő levelet, hiszen rengetegen jelentkeztek - valami háromjegyű számra emlékszem, ahogy utólag mondták -, és nem hívtak be mindenkit. Aztán megjött a korrekten udvarias felvételi vizsgára beidézés, melynek első fordulója pont a névnapomra esett.

Még a ruházatomra is emlékszem, meg a többiekére is... Rajtam halványszürke, akkori divat szerinti varratott "angoltrapéz" nyári szövetnadrág volt és kék-fehér, normál kerek kivágású és rövid ujjú passzentpóló, középmagas sarkú fehér szandál; az akkor menő sassoonfrizurával és egy melírozott szőke tinccsel elöl - teljesen mezei utcai viseletem és állapotom, diszkrét smink elmaradhatatlan szemkontúrral, gyöngyházlakk - ezek alapok voltak, nem készültem külön.

Az üzem parkjában kellett gyülekeznünk reggel 8-kor. A behívottak egyesével ücsörögtek a padokon, illetve voltak, akik a pad két szélét súlyozták le. Fiatalok voltunk, legtöbbünk frissen "ért", de a legidősebb jelentkezők is 23 évesek voltak - szemünkben természetesen ők már roppant jelentős korúak és tapasztaltak voltak, hiszen már nem első munkahelyük volt ez, ahova most jelentkeztek, hanem minimum második; emiatt sem igazán voltam magabiztos - úgy gondoltam, a tapasztaltabbak jobban kellenek majd.

Egy negyedóra múlva lejött értünk egy szürke köpenyes, szemüveges férfi (aki a felvételi egy részét levezette, és később a csoportvezetőnk lett, a régi kedves barát, akinek februárban voltunk a temetésén...:( ), aki átvezetett az épületen át bennünket a kultúrterembe, ahol a vizsgák voltak. Mindenki külön asztalnál ült - csalás, pusmorgás kizárva. Sorban megkaptuk az alapos, komplett, nyelvi szakértők által megalkotott feladatlapokat, időre kellett végeznünk. Volt diktálás, magyar nyelvi totó, hibás szöveg javítása, stilizálás, tán fogalmazás is. Utána jött a nyelv, én véletlenül azt hittem, hogy minden nyelvből "kell", így ki is kértem őket (mindenki bemondta a tanult nyelvét,  és aszerint kapta a feladatsorozatokat tartalmazó lapokat), így véletlenül megcsináltam az oroszt és a franciát is. Csodálkoztam is, hogy láttam, volt, aki hamarabb készen volt; mondom, hogy a fenébe, hiszen én kezem-lábam majd elhányom... mire a végére kiderült, hogy hiszen csak egy nyelvből kellett volna!! Na, így akkor el kellett döntenem, melyiket adom be - a francia mellett döntöttem. Szerintem az orosz sem lett rosszabb, de kettőt nem lehetett. Itt is volt fordítás magyarról idegenre, idegenről magyarra, totó, hibás szöveg javítása. Úgy éreztem, nem lett rossz egyáltalán.

A felvételi második napja másnap, 23-án volt.

Itt ergonómiai vizsgálatok voltak, szóban és műszerketyerékkel (a figyelem koncentrálásának képessége, az ujjak mozgékonyságának és pontosságának foka, az idegállapot stabilitása voltak a vizsgálatok céljai); majd intelligenciavizsgálat, szóban és teszt alapján. Ezután pedig elbeszélgetés volt, és várhattam a végső, döntő levelet. Mikor megjött, hogy IGEN; család, rokonok, ismerősök gratuláltak, akik tudták, mivel járt ez az egész. Emlékszem, amikor találkoztam abban az időben volt osztálytársakkal és ezeket elmeséltem, csak hüledeztek, mert olyanok, akik felvételiztek felsőbb iskolákba, nem estek át töredéknyi tortúrán/megmérettetésen sem... és emlékszem, magamban büszke is voltam a megvívott eredményes felvételire...

Épp csak pár nap maradt júliusból, ami futkosással telt: üzemorvosi vizsgálat, klinikán hallásvizsgálat, majd a bekörözés, munka- és tűzvédelmi oktatások. Úgyhogy augusztus 1-jén kezdtünk - tanulással. Saját íróasztal mellett üldögéltünk és oktatásokban részesültünk napi 8 órában. Három spirált írtam tele a tanulási idő alatt...

Ezért kaptuk a fizetést, 2000 Ft-ot, ami akkoriban nem akármennyinek számított! Emlékszem, anyám huszonéves munkaviszonnyal akkor kevesebbet kapott, mint én...

Kaptunk két db szürke köpenyt - nem volt ciki egyáltalán, ott akkoriban ez kötelező volt, minden területen, irodákban éppúgy, mint a vezetőségben vagy a fizikai területeken. Még az igazgató is csak akkor vette le a szürke köpenyt, ha díszvendégei voltak.

A tanulás: naponta kivesézve nyelvtan, helyesírás; aztán szintén naponta nyomdatörténet, nyomdászati alapismeretek, technológia, ezek kapcsán többszöri üzemlátogatás különböző helyeken. Megtanultunk korrektúrázni, az akkori linó-, monó- és kéziszedők általi munkák fölött korrektorkodtunk. Ehhez megtanították a megfelelő segédeszközök - MHSZ, HTSZ, HTT és egyéb lexikonok - használatát.

Megtanultuk a tördelés szabályait mindenre kiterjedően. Ismernünk kellett a tipográfiát, tudni alkalmazni, meglátni a szabálytalanságokat.

Időnként dolgozatokat is írtunk nyelvtanból és helyesírásból, melyek súlyosan, egyre súlyosabban lettek elbírálva-osztályozva. Emlékszem, amikor több oldalas kemény nyelvtandolgozat hogy lefövesztett engem is, pedig soha nem volt gondom a helyesírással... De amikor 1 hiba 1 jegyet jelentett, nekem is kettes lett... emlékszem, micsoda elkeseredett hangú fejmosást kaptunk főnökünktől...

Aztán elkezdtünk gépírást tanulni. Rendesen, úgy, mint a gépíróiskolákban, ugyanannak a tankönyvnek a segítségével, és mutogatós oktatással. Alapsor, vakon, hangosan mondva, aztán naponta pár betűt hozzá, tehát tízujjas vakon gépelést a már beállított, de még be nem kapcsolt Multicode 913-as gépeken.

Aztán, mikor kellő alapot kaptunk, a pesti Kossuth Nyomda külön üzemrészéből, a NYFÜ-ből jöttek le minket tanítani, konkrétan a fényszedést - az első rendszert, a Monophoto 600-ast, mely alapkiszolgáló gépei a Multicode 913-as gépek voltak. Nyolccsatornás, vezetőlyuksoros lyukszalagra dolgoztunk, melynek kódjait pár hét alatt úgy olvastuk, mintha betűk volnának... Hogy ez miért volt fontos? Hát azért, mert a Multicode-hoz nem tartozott még monitor! Az ember nem tudta magát ellenőrizni máshogy, kizárólag kódolvasás alapján. Ha félbe kellett hagynia, onnan tudta, hogy hol jár, ha visszaolvasta az utolsó szavakat és megkereste a kéziraton ugyanazokat!

Meg kellett tanulni a "gépet" is, szétszedni, összerakni, a karbantartás minden hét utolsó munkanapján kötelező volt - minden szerszámot és tisztítószert megkaptunk hozzá, ott a légy is hasra esett pénteki vagy szombati délutános műszakok végén. (Akkor még csak minden második szombat volt szabad!)

Megtanultuk a szalagon kézi lyukasztószerkentyűvel hibát javítani. (Leragasztani a hibás kódot és a helyes kódot belelyukasztani.)

Több hétig tanultuk a mindenre kiterjedő parancsszabályokat, parancsrendszert - ezáltal megtanultunk kéziratot előkészíteni, hiszen minden, amitől valami állt valahol, kisebb vagy nagyobb volt, táblázatban volt vagy valahogyan be volt húzva, vagy odakerült lábjegyzetként, tartalomjegyzékként pontsorokkal és sorolhatnám - annak mindnek leírt parancsai, s a parancsoknak kiölései voltak. Jaj, ha valami parancsnak kimaradt a kiölése!

Teljesen új ágazat, fényszedés. Nagy port vert fel a dolog. A következő hónapokban, amikor már gép mellett is ülhettünk, többször szerepeltünk újságban, tévében - pedig az akkor nem volt mindennapos, hiszen még a 2-es csatorna sem volt, csak tv1, nemhogy városi tévék! Megszokottak voltak számunkra az állandó mutogatások: igazgató úr elöl, utána pedig különböző delegációk... vagy csoportok, iskolák látogatásai, fotózások munkafázisok közben.

A munka a nyomdának bevált, s ezután egy darabig minden évben egy alkalommal volt új kiscsoportfelvétel, ahogy a szükség hozta és megkívánta a bővülést, ahogy kaptuk a munkát, ahogy kellett a munkaerő.

Objektíve hallottuk-tudtuk, hogy a következő évek felvételije és oktatása egyre kevésbé volt már olyan macerás és mindenre kiterjedő, nyilván hely sem és idő sem volt rá, hogy úgy, mint mi, lényegében jópár hónapig csak tanuljunk fizetésért. Nyilván a lényegi oktatás megmaradt, de az az első felvételi és tanév volt a legnagyobb ceremónia.

A végén természetesen vizsgáztunk. Szóban, írásban, gyakorlatban. Tanultunk rá, mint állat. A gyakorlathoz hozzátartozik, hogy két műszakra osztva már, leszedtük ugyanazt a könyvet, kb. 40 ezer leütéses take-ekre bontva  próbaszedésként, és mérték a mennyiséget-minőséget.

A gyakorlathoz nem fért kétségem - imádtam és nekem találták ki. Kétszeri korrektori olvasás után is egy-egy take-emben a hibák száma átlagban nem érte el a 4-6-8-at, s ezekből sem mind szedőhiba volt - a pipás javítások nem a szedő számlájára mentek. (Olyan szigorúság volt, hogy ha kihagytunk egy sort, annyi hibának számított, ahány szó állt a sorban. Úgyhogy egy oldal kihagyása a későbbiekben, mivel normában dolgoztunk, elvihette valakinek a fizetését vagy legalábbis jó részét!) Gyorsan is ment, 0,1-0,2 ezrelékes minőséggel, tehát tudtam, hogy azzal semmi gond nem lehet.
Emlékszem, az első 0 ezrelékes take-em micsoda szenzáció volt! Főnökünk fogadott velem és a korrektorral, hogy ilyen nincs. Nem létezik. És ő olvasta meg  harmadjára - nem talált hibát, így megnyertük a fogadást, és a Vekerin ünnepeltük meg szalonnasütéses csoportkirándulással... Még talán 2-3 nullás take-emnél volt némi hű meg há, utána már tök megszokott lett, hogy ilyen is van...:))
Az írásbelivel sem éreztem, hogy bármi gond lenne. De a szóbelitől mindig, mindig féltem - ott sokat nyom a latban az ember pillanatnyi mentális állapota... Olyan ideges voltam, hogy csak néztem végig a bizottság hosszú során, mikor sorra kerültem; arra emlékszem, hogy meg is szédültem egyszer, úgy félidőtájt, de aztán a fattyúsor és meddősor különbözőségének elmagyarázásába úgy belejöttem, hogy helyrejöttem egészségileg.

Abban a csapatban 10-en voltunk. Lett pár jó, sok közepes és két elégséges. Még mindig őrzöm piros, henger alakú műbőrben a "diplomámat": kitűnő lettem.:) És az ünnepélyes zárón ajándékot is kaptam: egy zsűrizett kerámia fali tálat - ami azóta folyamatosan ki volt téve, ahol csak laktam, és minden költözést megúszott... - és egy bőr könyvborítót.

A mostani augusztus 1-jén jó volt mindezekre visszaemlékezni...