2012. március 5., hétfő

Köszönöm!

Hihetetlen eset történt velem hétvégén, de annyira, hogy azóta is próbálom helyére rakni az állkapcsomat.
Mikor első levelét megkaptam, kicsit gondolkoznom kellett a beazonosításhoz. Rájöttem, nem túl rég és csak valamennyire ismerem csak, néhány fórumos kommentet, ha váltottunk egymással. Még azt sem tudom, honnan ír, csak azt látom, hogy külföldről, ékezet nélküli betűiből következtetve.
Kiderült, hogy rendszeresen olvassa a blogomat, és ezt nem csak úgy illendőségből mondja, hanem... a leírt dolgok alapján - hogy mi minden közös dolog van életutunkban egy pontig, és mi különbözőség - ez kétségtelen.
Levele végéből idézek, ami a lényeg és számomra a meghatódott döbbenet:
"Most eppen nem is azert irtam, hogy irigyeljelek (mert picit igen), hanem, hogyha olyan helyzetben jutsz, hogy help, kisegitelek 100 dollarral, euroval, csak szolj."

Ezt azért emésztgettem fél napig, aztán válaszoltam neki, hogy mennyire nehezen elfogadó típus vagyok, sőt, egy csomó olyan dolog volt az életemben, mely hivatalosan járt volna, de egyszerűen nem kaptam meg - vagy tudatlanságból, mert senkitől nem jutott el a fülemig, vagy csak későn; vagy alapjellememből következően: szerencsétlenségből, komplexusból, gyávaságból, szégyenlősségből...
Hát akkor még úgy hogyan fogadhatnék el bármit is, hogy nem is jár. Csak úgy adják. Mert. Pont.
Írtam arról, hogy csak szegény anyám kisnyugdíjából fogadok el, mert egyszerűen nincs mit tenni - adja. Akinek jól tudom, nincs tartaléka, csak egy rozoga háza, és tudom, hogy lenne mire költenie a többszörösét is, de ő nyugodtabb, ha valamennyit segíthet, és elfogadom; hisz én is azt teszem a gyerekeimmel. Az ember a gyerekeivel valóban megosztja az utolsó falatját is, ha rászorulnak...
Írtam arról is, hogy nagyon nagy dolog ez, és borzasztóan hálás vagyok a gondolatért is, magáért a gesztusért; de azért sem fogadhatnám el, mert valószínűleg soha az életben nem tudnám visszaadni, és ez így nagy teher lenne nekem.
Én magam rengeteget adakoztam ugyan - és az is tény, hogy ennek nagy része nem akkor volt, amikor még az adóból is le lehetett írni egy részét! -, pedig egyedülálló keresőként nem mondhattam magam az alsó-középosztálybeli réteg alsó részénél fentebb, sőt; de az én lelkemnek is mindig többet és értékesebbet jelentett a segítés, a rászorultak támogatása, mint pl. az x-edik divatos cucc megvétele, hogy lássanak, csodáljanak, dicsérjenek; s ez legyen életem legfőbb teendője, mindenek netovábbja. Az ember tudomásul veszi és tudja, látja egész életében, mennyire mások vagyunk mi, emberek.
Nem tagadom, hogy nem villan át rajtam, mikor mai napig kapom a megszokott adományaimhoz a magyarázkodó lemondásom ellenére a támogatást kérő leveleket - hogy hát istenem, miért nem értik meg, hogy már nem megy, megírtam nekik, hogy már nem tudok segíteni... és arra gondolok, hogy nem tudják, honnan tudnák, de igen, kivételesen most én lennék az, akin kéne segíteni... De ez csak átfut rajtam és annyi; már el is szégyellem magam és lelkifurdalásom van - hiszen nem azért támogattam, hogy visszakapjam; főleg nem azoktól, akik rászorulnak és most is rászorulnának.
Tudom, hogy még akkor se biztos, hogy kap az ember, ha végső stádiumában kiül az utcára egy dobozzal... (még akkor sem feltétlen, ha ezért tesz valamit, pl. mínusz 10 fokban vagy plusz 40 fokban zenél az utcákon naphosszat).
Biztos vagyok benne, hogy azok megítélésében, akik odáig jutnak, hogy erre kényszerülnek, túl nagy hiba az általánosítás. Ők ugyanúgy más és más, egyedi emberek, jók és rosszak, mint akik (még?) nem koldulunk. Biztos vagyok benne, hogy igen sokan vannak közülük olyanok, akiknek ez iszonyatos lelki teher és borzasztó szégyen. Mert senkire sincs ráírva, miért és hogyan jutott oda! S az emberek nagyon is hajlamosak az általánosításra, pedig ebben a mai lélektelen, szívtelen társadalmi-politikai világban talán nem kéne. Mögé is kellene tudni nézni a dolgoknak. Persze, aki soha nem szenved szükséget, az nem csoda, ha nem képes erre, hisz az empátia nem feltétlenül meglévő alaptulajdonság, sőt...! Mindenkinek a sajátja több vagy kevesebb, vagy éppen... semmi. Győz az egoizmus, a "kit érdekel, én sem lopom a pénzt", a "persze, mert büdös neki a munka" - és a számtalan hasonló, saját lelkiismeretet mélyen altatni hagyó legyintés.

Remélem, nem haragszik meg a kedves ismeretlen ismerős, ha a válaszomra következő leveléből is idézek, azért teszem, mert többet mondanak az én szavaimnál:
"Nem csak szep gesztus volt a levelem, hanem oszinte folajanlas! Amit nem kell visszaadni.
Igaz, nem ismerjuk egymast, en azt hiszem, ismerlek es nagyjabol magamra is ismertem az irasaidbol. En is igy voltam, igy erzek, mint Te (...)
Par eve megsegitett a jo Isten, es nyugis, lelkileg es anyagilag gondtalan eletem van.
Most megmagyaraznam, miert is ajanlom fol neked a segitseget, par even at en is jotekonysagi szervezeteknek segitettem, nagyokat csalodtam.
Akkor inkabb celzott adomany, aki raszorul tenylegesen, oda adok, en dontom el.
Csak annyit kell tenned, hogy szolj, nem tudom, meddig jar meg a munkanelkuli segely, szerintem lassan lejar, de ha csak egy kicsit is segithetek neked, hogy atveszeld ezt a keseru idoszakot (mindennap drukkolok, hogy osszejojjon valami munka), nagyon szivesen, nekem is szivesseget teszel vele. Nekem is jolesett volna, ha akkoriban, mikor majd ehen haltam, valaki segit. Onzetlen, jo szivvel folajanlott segitseg.
Ha ugy erzed, hogy nincs tovabb, csak a pontos nevedet, varost, ahol lakol es egy telefonszamot kuldjel."

Ez az érzés elmondhatatlan, ritka megtapasztalás. Önzetlen és szívmelengető dolog; az, hogy segíteni akarnak - épp rajtunk! -, hatalmas érzés. Még ha nem is tudjuk elfogadni, a tudat mélyén ott marad egy lehetőség... és egy kicsit visszakapjuk az emberi érzésekbe vetett hitünket.
Köszönöm!!:))

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó érzés tudni, hogy van még ilyen is!
    Sajnos igazad van sokan csak általánosítanak, nem is akarnak belegondolni mások helyzetébe. Ezért is volt nagy öröm olvasni a mai blogodat!
    Ilyenkor valahol azért igazolva látom, hogy lám mégis vannak ilyen emberek, nem mindenki legyint vagy fordul el mások problémái láttán.
    Bár a kedves felajánló neked írt, én is köszönöm neki, mert nekem is adott vele valamit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony, igazad van. Teljesen így van. Már maga a tudat is segít...

      Törlés
  2. Mindig meglep az onzetlenseg. ( kellemesen) Sajnos kiveszoben van.:(
    En mindig adok kolduloknak. Egyszeruen sajnalom, hogy a mai fejlett (?)vilagban is van ilyen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezzel én is így vagyok. De Te is tökéletesen ezen az oldalon állsz, mármint az önzetlen segítség oldalán.

      Törlés