Noé - Fibi és Dínó

Két szomorú, nagyon beteg - vagy öreg - kutyust támogatok most virtuális örökbefogadással.


Név: Fibi
Nem: szuka
Született: 2009. 01. 06.
Bekerült: 2010. 04. 27.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Fibit a gyömrői Szomorú Szívtől vettük át. A Nyíregyháza felé vezető 405-ös úton ütötték el. Bal hátsó lába sérült. Állatorvoshoz szállítottuk, ahol kiderült, hogy többszörös medencetörése, sípcsontnál nyílt törése, csípőtörése, keresztcsontelcsúszása, illetve végbélnyílás-bénulása van.

Ha úgy érzi, hogy akár minimális összeggel is, de hozzájárulna Fibi gyógykezeléséhez a 11710002-20083777
 bankszámlaszámra való utalással, valamint honlapunk főoldalán on-line bankkártyás adományozással megteheti. A megjegyzés rovatba tüntessék fel, hogy „Fibi”. Fibi támogatható virtuális örökbefogadással is!

* * * * * * * * *

Név: Dínó
Nem: kan
Született: 1999. 01. 01.
Bekerült: 2010. 03. 22.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Dínót egy XIX. kerületi telepről mentettük, ahol öreg kora miatt altatni szerették volna...



(Fotók és barna színű szöveg forrása: Noé honlapja)

Chats de Paris

Flaminak köszönhetően megismerkedhetünk Daniel Lavoie egy másfajta zenés arculatával is, egy frappáns kis macskás rajzprodukció kíséretében... imádom.:)

Belle - A párizsi Notre-Dame

Egy olyan gyönyörűségre bukkantam egy verselőtársam, Ditta jóvoltából, hogy ezt meg kell osztanom.
Gondolom, sokan ismerjük Victor Hugo monumentális romantikus regényét - melyben valósággal életre kel előttünk a középkori Párizs -, A párizsi Notre-Dame-ot. A romantikának, mely végigvonul a regényen, itt központi gondolata a folyamatos változás szükségessége. Az író mesterien ábrázolta a szerelem különböző fajtáit egy olyan művön belül, melynek témája az ember állandó harca a végzet ellen, és a végzet feltétlen győzelme...

Egy gyönyörű dal a francia-kanadai musicalből: a Belle...
(Garou - Quasimodo, Daniel Lavoie - Frollo, Patrick Fiori - Phoebus)




És koncerten...

Cicaköszöntő

Cicaköszöntő

Meleg érintéssel,
puhán, kecsesen
arcomra simítod
párnás tappancsod.
Az öröm ragyogva éled
éberen várakozó
smaragdszemeidben,
ha virrad a hajnal,
s én megmozdulok.

Boldog születésnapot kívánok 5 éves szépségemnek, ragaszkodó kutyacicámnak, Honestynek!
És vele az alomtesóknak, Flami Hateyájának és Sophie Hope-jának!

Mihály-napi vásár

Elég ritkán jutok el, talán még a felére sem, de ha mégis, soha nem bánom meg - kedvelem és különös hangulata van a Mihály-napi nagyvásároknak. Amúgy érdekes ez, mert egyébként meg nem szeretem a tömeget, a tolongást, az állandó táskatartalom-féltést, de mégis több benne a jó, mint a kellemetlen.
Ráadásul sokszor kaptam már ott olyan dolgokat, amelyeket különben egész évben máshol hiába keresek, és tapasztalatom szerint igen olcsón és jól be lehet vásárolni.

Külön kedvelem a kézműves, népművészeti, egyedi dolgokat, szeretem a különleges apróságokat, dísztárgyakat, csecsebecséket. Egyéni gyengém... Soha nem jövök el üres kézzel a kézművesek utcájából.

Most is kimentünk 2 hete, sajnos, nem vihettük túlzásba, hisz' egyharmadát, ha sikerült bejárnunk, mert elkapott bennünket egy elég vészjóslónak ígérkező vihar, így örültünk, hogy valahogy sikerült tömegközlekedéshez jutnunk még időben az elég nagy, forgalomtól lezárt területhez képest.
"Szerzett és begyűjtött" cicás kincsecskéim:

Fehér galamb

Csíksomlyói pünkösd

Lélekben készülsz
s indulsz nagy útra
egyenes és egyszerű,
lelkiekben nagyszerű
testvérekkel -
emberek Erdélyből,
de messzi távolból is
száz s ezer kilométerekről...
itt nem a kényelem
s a panzió a lényeg,
mégis ezrek és ezrek
mennek és mennek
gyalogosan, ősi énekekkel,
panasz nélkül,
verheti bár őket jégeső,
lelkük égig ér...
az egység, a remény,
mely Csíksomlyó hegyén
szívekhez ér és fér...
s valami katarzis,
a mindennapoktól elszakadott
magasztos élményig,
mi az emberben
hosszú hónapokig töltekezik,
feldolgozásra vár,
maga az élet, a remény,
hisz szavak nélkül is
kristálytisztán
értik egymást, kik itt vannak:
a kétkezi munkás s a többdiplomás...
s ha a keresztutaknál
zászlóaljak találkoznak,
a tömegben nincs szó,
csak hang nélküli értés
és túláradott érzés...
ha a zászlók földig hajolnak,
csak a forró könny felel...
jöjj hát, Szentlélek,
tudjuk, elérkezel...

Ne félj

"Az imádság nem azt jelenti, hogy felemelt fejjel igazságot keressünk, hanem hogy lehajtott fejjel alázatot tanuljunk. Az árnyak mindig eltűnnek az értelem fényében." (Mistery 199)

Pünkösd

Itt sokan várjuk őt.
A szent pirkadatot,
a hajnal első sugarát.
Hittől gazdagon áldottak
nem külvilágnak szóló,
egységet teremtő
kérő lélek-dalát
őrzi a hegyoldal,
s rejt magában millió
szívdobbanást.
Mi remélve hívunk:
jöjj, Szentlélek,
egyre várunk...
soha nagyobb szükség
nem volt talán rád.

Életed üzenet

Egy jóbarátomtól kaptam ezt a képmeditációt, melyet megtaláltam a youtube-on - csak más zenei aláfestéssel, ami itt végül is nem igazán számít, sokféle szép zene alájátszható.
A lényeg: a képmeditáció Simon András grafikusművész alkotásaiból készült, és nem csupán a rajzok az övéi, hanem a gondolatok, az elmélkedő kísérőszöveg is.
A képek nagy részét ismerem, nagyon szeretem őket. Minél kevesebb - akár egyetlen - vonallal megrajzolt, mégis sokat mondóan teljes rajzok, melyek szenzációsan fejezik ki az ember legbensőbb érzéseit is, vagy keltenek gondolatokat...
Én úgy gondolom - így pünkösd szombatján különösen -, érdemes rászánnunk pár percet.

Koma és a Verselő

Még nem verseltem nyilvánosan, csak verses topikokra raktam fel mások írásait, amelyek valamilyen okból megragadtak. Ezek lehettek klasszikusak, költőóriások éppúgy, mint kortárs szerzők, profik és amatőrök.
Ha gondolatokat keres az ember, akkor egyáltalán nem a titulustól függ, hogy melyek azok, amelyek megragadják a versekre fogékony emberi lelket. Így voltam én is, és egyre nagyobb örömmel fedeztem fel akár elismert költők számomra addig kevésbé ismert verseit, írásait; akár most élő, folyamatosan verselő, elragadó-megragadó, szenzációs életművet magának mondható költőkét, írókét.
Egyik ilyen felfedezés volt számomra Komáromi János - Koma. Versei nagyon bejöttek, nap mint nap ömlesztettem fel őket a verses topikra, ahol akkoriban verseltem, majd később a sajátomra is.
Természetesen ezt kifejezésre is juttattam az oldalán, mivel engedélyt kértem tőle erre, s váltottunk néhány levelet is, később Koma ajánlatára a megjelent köteteiből is rendeltem magamnak, azóta is elégedett örömmel forgatom a kis formátumú, bőrkötéses, ízléses köteteket.
Mivel oldalán tag vagyok, ezért részletes tájékoztató leveleket is kapok rendszeresen újdonságokról, hírekről stb. Így adódott, hogy meghívást kaptam, illetve lehetőséget a Verselő antológia 2009-es irodalmi "virággyűjtemény"-ében való szereplésre. Éltem vele.
Az antológia lelkiismeretes pontossággal, folyamatos tájékoztatással és rekordgyorsasággal készült. Úgy, ahogy az Komától természetes - mert én őt is így ismerem.
A Verselő antológia volt a tavalyi évben számomra a 9. olyan könyvkiadvány, amiben megjelentek verseim. Köszönet Komának a lehetőségért...
Benne megjelentek:


Bodza virága

Májusi szellő járja a táncát,
bodza virágán tündér ül...
Nap sugarának csillan a fénye,
ráncokat hint el szemed körül.

Bodza virága illatot áraszt,
szívednek ablaka nyitva már,
tündéri dallam száll a világba,
itt van a fényes, aranyló nyár!

Bodza virága, illatod árja
Lengje sokáig e tündért körül,
Mily ragyogó öröm lenne az nékünk:
majd ha az ősz jön is - itt hegedül!


Mozaik

Mozaikképek,
csillag-emlékek sora
szemem tükrében...

Simogató szél
vigye hozzád az érzést,
hiányzol nekem...


Pitypang-öröm

Állok a parkban
péntek délutáni,
óvatos világú,
megkönnyebbült csendben.
Agyam, mint szivacs,
tán már végkimerült,
tiltakozik minden
túlterhelés ellen.

Látom a piciny
ejtőernyőcskéket
szertelibbenni a
délutáni fényben,
ahogy belefújok a
pongyolapitypang
puha gömbjébe
merengésemben.

Egyszerű öröm
szaladt végig bennem,
ahogy a pihéktől
némán búcsút vettem,
s eszembe jutottál,
míg a feketerigók
dalával magamat
hazakísértettem.

"A másik Csinszka"

Szombaton többek között megnéztük A másik Csinszka című kiállítást a Modemben. Ez szinte teljesen Márffy Ödön festőművész műveit tartalmazza, de találunk Csinszka-rajzokat, vázlatokat is, néha karikatúraszerű, feljegyzésekkel, üzenetekkel ellátott műveket.

Nem volt számomra ismeretlen Csinszka vibráló, művelt, összetett művészlelke, zabolát nem ismerő természete - anno készítettünk róla könyvet is, és azóta is, többféle megvilágításban volt alkalmam olvasni már róla.

Tudjuk azt is, hogy fiatalon ment férjhez, saját elhatározása alapján - mely elhatározás születésekor Ady még csak nem is sejtette az ő létét -, szinte mentőövként adva magát az épp lecsúszás stádiumában lévő Adyhoz, és annak ezt a csúszását sikerült is néha fékeznie és meg-megállítania...

Ady halála után 3 évvel feleségül ment Márffy Ödönhöz, aki házasságuk alatt ezerféleképpen és -módon megfestette Csinszkát. Képeiből törődés, figyelem, szeretet árad.


Sokan nem tudják, hogy Csinszka rajzolt és írt is. 1931-ben jelent meg verseskötete, melyhez Vészi József írt előszót: „Add ki nyugodtan verseidet, Csinszka. Hadd lássa a világ, hogy akit a sors Ady Endre élettársául rendelt, költőtársa is volt Ady Endrének.”

Sajnos, alig 40 évesen Csinszkát is elragadta a halál...
Önéletrajzát 1990-ben, naplója, írásai és 12 teleírt füzete alapján adták ki.











































Márffy Ödön önarcképe


(A pontosabb adatok forrásalapjául a 2008 májusában megjelent Magyar Nemzet egyik cikkét használtam - Sipőczné Miglierini Guiditta írása által.)

Haramia és a szekrények - 5. rész

Megjelent A macska magazin május-júniusi száma.

Benne Haramia-történeteim 5. része.

Haramia

5. rész


A szekrényhóbort

Amióta Haramia hozzám került, lassan tudomásul kellett vennem, hogy meg kell gondolni minden egyes ajtónyitást. Bármilyen ajtónak a nyitását. Ha például szükségem volt a szekrényből valamire, nem csak úgy, hűbelebalázs módjára és szabad emberhez méltóan nyithattam is azonnal, hanem előtte tanácsos volt alaposan végiggondolnom, nem akarok-e onnan pár perc múlva még valamit, és inkább mindent egyszerre kiszedni, illetve berakni.
Mert ha a szóban forgó szekrény ruhásszekrény szerepet töltött be, akkor Haramia, bárhol volt is addig, az első neszre azonnal rohant, és mire egyáltalán lélegzethez jutottam volna, már bent is termett. Onnan pedig ember legyen a talpán, aki negyedórán belül elő tudta szedni. Na jó, meg vannak dübbentve rendesen a szekrényeim, szó mi szó. De nap mint nap ott tartottam, hogy deréktól fölfelé bent vagyok a szekrényben, fejemmel a ruhák között, és mindkét kézzel hadonászok a cuccok között macska után – ámbátor teljesen eredménytelenül.
Haramia imádott – és mai napig is – a vállfás cuccokra másodperc töredéke alatt felmászni, mint más normális macska a fára. És ugye, mivel a ruhák szekrény belseje felőli oldalát nem látom, még csak elképzelésem sem lehet, vajon melyik mögött és milyen magasságban tapogatózzak, sűrűn emlegetve a jó édesanyját neki.
Előfordult, hogy sietnem kellett volna, már eléggé késésben voltam, és Haramia szokás szerint eltűnt a szekrényben. Kivettem, ami kellett, tettem pár eredménytelen karcsapást jobbról, balról, középen, fent és lent; sehol semmi – így nagyot sóhajtva nyitva hagytam a szekrényajtót, mely ugyan épületes látványt nyújtott, ám nem volt más hátra, mint érzékeny búcsút véve a kis átkozottól, mentem a dolgomra. Ilyen esetekben este hazatérve a szekrény alján, illetve a tartórúd s egyben a ruhák tetején találtam meg kakaóscsigaként. Szerintem ha ki-kijött is napközben dolgát végezni, utána minden további nélkül visszament, úgy fogva fel, hogy az az ő biztonságos helye. S mikor ilyen esetekben elcsíptem, még ő nyaffantott méltatlankodva, a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül.


Na most, akinek van macskája, tudja, hogy a macskaszőrös ruhák szinte takaríthatatlanok. Letakarítható perpillanat, legalábbis úgy látod. Vizes szivacs, szőrszedő henger vagy kefe, ilyenek. De amint kilépsz az utcára nappali világosságba, valahogy mégis tele vagy macskaszőrrel, és nem győzöd lépten-nyomon sepregetni magad, miközben kínos zavarban igyekszel fesztelenséget varázsolni az arcodra. Van két fekete szövetkabátom, amelyeket 2 év különbséggel időszámításunk, azaz Haramia előtt vettem – hát, elmondanám, hogy nem túl sokat voltak hordva emiatt. Hordtam 1-2 szezonban, minden áldott reggel alapos takarításnak alávetve és emiatt hajnalban 10 perccel korábban kelést bekalkulálva, de mivel mindezek ellenére már mások is sűrűn elámuldoztak szőrös kabátjaimon és ennek hangot is adtak, egy idő után meguntam azt, hogy mindenki az én kabátomat csodálja, inkább elővettem a sokkal régebbi, ám nem fekete felöltőket.
Volt pár alkalom, amikor koncertre vagy bármilyen „emelkedett jellegű” programra öltöztem volna, és úgy vettem elő alkalmi blúzt a szekrényből, hogy Haramia anyukája biztos csuklott valahol… ugyanis a selyemblúzon határozott barkamancs-karmocskák nyomai - kisebb-nagyobb lyukak, körülöttük összehúzott szálakkal – díszelegtek, mert biztosan azon is felkúszott már néhányszor a ruhák tetejére. A kötött cuccoknak ugyanebben a munkában kihuzigálta a szálait az ügyes kiscica; roppant vigyázott, nehogy maradjon egy ép ruhadarabom, ezért szinte mindent leamortizált a drága.


Egy alkalommal úgy mentem haza este, fáradtan, hogy határozottan emlékeztem: nem maradt Haramia a szekrényben, mégis 10 cm-re nyitva állt az ajtó. Míg rá nem jöttem, hogy tappancsával simán ki tudja nyitni az ajtót, annyira legalábbis, hogy vékony hengerteste becikkanjon rajta és ott zavartalanul randalírozhasson tovább, míg meg nem találja békés, zavartalan nyugvóhelyét. Ez alkalommal keresni kezdtem Haramiát a szekrényben, s mikor kinyitottam ajtaját, a vérem is meghűlt: egy hatalmas rongykupac volt az egész szekrénybelső – leszakadt ugyanis a tartórúd! (Biztos megunta odafent nyilván.) S a turkálókból ismerősnek tűnő halmaz legtetején békésen, minden izgalom nélkül hunyorogva, nyújtózkodva ébredezett drága kiscicám! Egyszóval, éjszakába hajlóan megvolt az aznap esti program.
Tehát minél ritkább szekrényajtónyitás – ez volt a cél. De ha már muszáj kinyitni, saját érdekemben előtte tanácsos a szobaajtót bezárni, ha mondjuk, Haramia kint tartózkodik, netán inkább kivinni őmacskaságát és úgy csukni be a szobaajtót.
Ugyanez vonatkozott az előszobai beépített akasztós szekrényre is, ahol a kabátok zsúfolódtak. Ennek ráadásul felső akasztós része is van, a plafonig érve, és köztük nincs elválasztó polc. Ez az ajtó mágnesesen csukható, Haramia ezt könnyen megtanulta kinyitogatni. El lehet képzelni, mekkora örömet okozott neki, ha ide bejutott, hiszen nemcsak egy normál szekrény magasságán belül randalírozhatott, hanem plusz egy „emeletnyin”, amit mi is csak székre állva érünk el. Mikor ezt kitapasztalta, hogy ha oda, a „mennyekbe” feljut, egy ottani kabát válláról nyugodtan szemünkbe lehet röhögni – hiszen nekünk mindenféle manipulációra szükségünk van ahhoz, hogy felálljunk valamire, amiről esetleg elérjük –, ezt a lehetőséget égre-földre igyekezett kihasználni. Ugyanis mire a fáradt kétlábú beszerzett egy alkalmatosságot, felmászott rá és nyúlt volna a macskáért, akkor ő, hipp-hopp, már lent is termett az alsó részben, s ha jó napja volt, ezt egymás után többször is végigjátszhatta…

Óriási festett cserepek

Szombaton komótosan sétálgattunk a kellemes májusi napfényben Debrecen új, Csapó utcai sétálóövezetében. Közben egy májusi fagyiakciót is kiélvezhettünk a mekis rántottareggeli, kóla, kávé után, amely 2 gombócra ad egy ajándékgombócot. Mi sem természetesebb, hátunkon-vállunkon-karunkon a hátizsák, táska, szütyő, egyik kezünkben a fagyi, másikban a fényképezőgép...

Szép, tágas lett ez az utcarész, tágasabb, mint egynémelyik tér. A végén ott magasodik teljes tekintélyében a Fórum, onnantól újra forgalomdús a Csapó utca.
Érdekes szökőkutat építettek, és ami nekem nagyon tetszik: tele van óriási virágcserepekkel, melyeket művészek festettek meg tetszésük szerint.
Már ősz óta készülődöm, hogy sorba fotózom az összest, de egyrészt egyedül nem olyan jó érzés, ha nem oszthatom meg fotózással egybekötött eufóriámat mással, meg egyedül jobban zavar az is, ha megbámulnak a bolondériám miatt.

Másrészt meg télire bevették őket, a bennük lévő leanderekkel együtt természetesen, így is óva őket az időjárás viszontagságaitól.

Harmadrészt, bár hetente elmegyek itt, de soha nem volt még olyan idő és megvilágítás, hogy abban a délutáni 5-6 óra közötti időszakban kedvem lett volna fotózni.

Így kivártam barátom egy napsütéses-tavaszi jöttét, amikor is kifogástalan lehetőség van közös fotózásra.
Van ám e cserepeken minden. Halak, lovak, madarak, rózsaszín és kék, valamint cirmos cicák... flamingó, absztrakt minták, virágok, fák, felhős ég és víz...

Egy csillaggal több...

Nem sokkal anyák napja után, hosszú szenvedés után elment örökre barátnőm édesanyja.
Nem ismertem, de évek óta folyamatosan hallottam felőle, családjáért élő, szerető, önfeláldozó emberként ismertem. Az utolsó félévben sűrűbben hallottam felőle, időnként napi szinten - amióta beteg lett, halálos beteg.
Műtötték, ám szerettei is tudták - az eredmény ideiglenes... Hetek óta csak abban bíztunk: búcsúzása a földi élettől legalább fájdalommentes és kíméletes lesz...
Szerettei itt maradtak. Bennük él tovább emléke, s bennük Ő - a mindenkor szerető, áldozatkész segítő anya, nagymama és feleség...
Mert egy anya elveszítésére nincs szó. Míg egy anya él, bármennyi évesek vagyunk, mindig gyermekek maradunk. S ha ő elmegy, már soha senkinek nem leszünk drága kisfiai és kislányai... egy anya minden, egy anya a legtöbb. Az első időkben az ember szinte inkább nem is akarna élni... nem, ha nem lenne ott a család, a gyermek, az élet folytatása. Akikért muszáj talpon állva kibírnunk a csapást.

"Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (...) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre."

(Wass Albert)

Flami, kívánok nektek hatalmas lelkierőt, hogy ésszel, lélekkel és fizikailag is kibírjátok ezt az óriási veszteséget...

Nagymamám emlékére

Sok éve írtam ezt a prózaverset apai nagymamám emlékére.
14 éves voltam, mikor meghalt, addig egy fedél alatt laktunk. 14 év iszonyatosan hamar elrepül - úgy tűnik ma már. Bennem mégis mindig az van, hogy az a 14 év volt életem nagyobbik része, hogy több volt, mint amennyit már nélküle éltem; holott ez nagyon nem igaz, sajnos...
Az első 14 év talán a legfontosabb ahhoz, hogy megkapjuk az alapokat ahhoz, hogy milyen emberekké is válunk, hogy irányvonalat, értékrendet kaphassunk.
14 év alatt alakulunk, változunk, csiszolódunk... s nekem ez a 14 év mai napig sokat jelent. Úgy van előttem nagyanyám, mintha múlt héten ment volna el. Naponta számtalanszor idézem ízes tájszavait, s mindannyiszor eszembe jut ilyenkor, s az is, hogy egyszer össze kellene ezeket írni... addig, amíg én emlékezem ezekre...

Nagymamámhoz

A te idődben még nem taníttattak
titeket, lányokat,
tizenhat évesen férjhez adtak
anélkül, hogy te azt akartad…
Iskolád alig,
de az élet iskoláját
nagyon is kijártad…

Egyszerűség, szeretet
jóság és lelkiismeret
embertelen munka,
margiti törődés
keresztre emelte
szegény életed…

Te, aki stigmaként viselted
pokol-házasságod,
mert ˝mit szólnak, fiam, mások?
megbélyegeznek a népek, ha elválok!˝…
aki tűrtél s nem lázadtál,
önfeláldozó és hittel bíró voltál…
aki gyermek-apámmal Máriapócsra
elzarándokoltál,
s mély őshitedtől annak
elhalt hajhagymái
új életre kaptak…

Te, aki kibírtad
apám hadifogságát,
él-e, hal-e, évekig
sem tudhattad…
Te, aki a semmiből varázsolt
terülj-asztalt mindig,
hogy csináltad vajon,
én nem tudom máig…

Gyerekkorom első halottja
te voltál, nagymama,
szükségem lett volna rád
jaj, sokkal tovább,
s nem fogtam fel ésszel
azt a hirtelen távozást…

Gondolatom sűrűn tenálad jár
augusztusi csillaghullás táján,
s ha azt hiszed, hiábavaló volt,
mit küzdöttél és szenvedtél,
én emlékszem és… tudom, hogy
nagyszerű ember voltál.

* * *

Tanúság

Apai nagyanyám mély hitű, istenfélő, sokat tűrő és szenvedő, dolgos, egyszerű asszony volt. Vallása szerint református.
Kisebbik fiát, későbbi apámat kisfiú korában valami rejtélyes betegség támadta meg: előbb csak foltokban, majd teljesen elhullott addig szép, dús haja; s a sima fejbőr arról tanúskodott, hogy ez a dolog végleges. Nagyanyám vitte orvosokhoz, akik tanácstalanul tárták szét karjukat: „Asszonyom, sajnos, nem tudunk mit tenni, a fiának egyszerűen elhaltak a hajhagymái. Kopasz marad.”
Nagyanyám nem nyugodott bele… sírt és imádkozott folyton. Hitt és bízott.
Majd fogta magát és fiával együtt a Mária-búcsúkor elzarándokolt Máriapócsra. Nem volt ez akkoriban kis dolog, úgy nagyjából 80 éve! Napokig mentek gyalog vagy szekéren, hosszú, tömött menetben – sírva, énekelve, imádkozva; míg odaértek a kegyhelyhez, ahol tömegek tolongtak csodákra várva.
Nagyanyám alig tudott a kegykép közelébe férkőzni fiával… de mély meggyőződése és hite volt, hogy ha létezik segítség, csak Mária tud segíteni. Teljes szívével, lelke legmélyéből imádkozott, kért, könyörgött, a leghűbb alázattal.
Aztán hazajöttek, s életük folyt a megszokott mederben tovább. A Könnyező Szűznél tett látogatás is már emlékké szelídült a mindennapok sodrásában. Mígnem egyszer csak egyik este nagyanyám, mintha észrevett volna valamit – így szólt fiához:
– Gyere csak közelebb!
S ahogy végigsimította annak fejét, az már nem volt mindenhol fényesen sima! Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Minden kétséget kizáróan a fejbőr foltokban, apró, pici pelyhekkel volt tele! Nem akarta elhinni… de a napok teltek, és apám gyerekfején egyre kevesebb lett a pőre felület. Mikor elvitte az orvoshoz, az nem akart hinni a szemének. Ő még ilyet nem látott… ez, csoda, ilyen nincs, hihetetlen! A hajhagymák ezek szerint újra éltek és apámnak szépen, lassan újra kinőtt a haja. Élete végéig nem kezdett kopaszodni, bár szegény igen korán ment el az élők sorából, 61 évesen is – bár ősz, de – fantasztikusan erős, jó állású, dús haja volt!
Nagyanyám személyesen, könnybe lábadt szemekkel, mélységes hittel mesélte el ezt nekem is, nem is egyszer. Ő nem szépített, mindig igazat beszélt. Soha senki nem tudta volna kétségbe vonni szavait, aki egyszer is beszélt vele.
Egyébként családunk más tagjai is emlegették nemegyszer az esetet. Nem képzelet, nem csalás, nem ámítás – nagyanyám hatalmas, mély hite csodát tett.
Csodák pedig vannak, csak hinni kell bennük…

Anyák napján

Anyám, te drága

Sokszor gondoltam már rá,
gyermekként és felnőtt fejjel is:
az én anyukám biztosan szent...
egész életében és most is.
Annyi jót tett mindig és most is csak
azt nézi, mi minden lehetne
általa jobb, kin segíthet, bőven
erején felül még mit tehetne,
míg csak jártányi ereje van,
másokon segítene.
Az én anyám szent egész biztosan.
Egyszerű és esendő, de általa
bizony, istenem, több fény van a világban.
Egyszer sem futott el, ha tennie kellett,
adódó kibúvói közül egyetlenegyet
sem vett elő gondjai közül soha,
melyek pedig ezerszer felmenthették volna...
Ha cselekedni kellett vagy valamit
jobbá tenni, jobbá lenni, ő első volt
a sorban, vagy egyetlen, ki helytállt.
Nem nézte kényelmét, ha kell,
virrasztott szinte heteken át,
nem evett gondterhelt napokon át,
hogy valami megoldódjon,
hogy valami végére pont kerüljön.
Jött, ha egy íze sem óhajtotta
a feladatot, ami rá várt; ment,
ha otthon pedig millió dolog hiányolta,
s valahogy lelkében odabent
ösztönösen jó volt értékrendje,
és ezáltal szinte tanításra méltó
eredendően pontos
fontossági sorrendje.

Ilyenek nem születnek gyakran.
Ő ezért is lesz halhatatlan.
Míg én élek, egészen biztosan.
Míg unokái élnek, ezerszer biztosan.
Én már látom, hogy az angyalok
tükörré fényesítik glóriáját.
Drága anyám, kívánok neked
istentől áldott, boldog anyák napját.