2010. december 25., szombat

A karácsonyról

A karácsony nekem mindig öröm. Ahogy korosodik az ember, mindig másképpen. Természetesen nem ugyanaz, mint gyermekkorban, amikor kint a konyhában, nagyanyámmal vártuk öcsémmel izgatottan, hogy mikor, végre mikor fejezik már be anyámék a Jézuskával való találkozást a szobában.
Ablakos volt a szobaajtó, rajta horgolt függönnyel. Anyámék ilyenkor kispokrócot raktak fel belülről az ablakra, hogy még véletlenül se láthassunk be, míg ők nagy titokban díszítették a karácsonyfát, és természetesen fogadták a Jézuskát az ajándékokkal.
Nekünk öcsémmel iszonyú hosszú óráknak tűntek ezek. Nagyanyám alig bírt velünk. Még mindig érzem a mazsolás kalács és a mákos, diós bejglik illatát, melyek ez alatt az idő alatt sültek nagyanyám keze alatt.

Nagyanyám úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy azt mondta nekünk: hogy annál hamarabb jön a Jézuska, minél több verset elmondunk és éneket eldalolunk. Így aztán összeszedtük összes óvodai/általános iskolás énekórai tudásunkat, és egymás után zengedeztük a strófákat, miközben az éppen szereplő kölök a kissámlira állt fel - az volt a színpad.
Ám az idő akkor sem akart telni, nem fogott bennünket a hely. Nagyanyánk javaslatára újrakezdtük a repertoárt. Közben ő kivett két rúd frissen sült bejglit, és míg a következő adagot bekészítette, gyorsan lerakta a ládára (nekünk még ilyen is volt konyhai bútordarabként) tett deszkára a tepsit. Öcsém, aki épp akkor fejezte be a "Hujjahó, hujjahó, meszebeji ááááájom" tartalmú verset, jól végezve dolgát, rápenderült a ládára. Ordítva ugrott fel: a forró bejgli a vállas mackónadrágján is átsütött. Nagyanyám idegesen jajgatott, majdnem sírva fakadt, hisz' mi lett a gyönyörű bejgliből; öcsém üvöltött, én meg tele torokból röhögtem, jól nevelt testvérként kifejezve együttérzésemet.
Másik alkalommal pedig a sámlira ugrás okozott gondokat. Míg egyikőnk szerepelt, a másik addig kigondolta, mi az, amit ő fog elmondani. A várakozás alatti színpadra ugráláskor többször is felborult alattunk a kissámli, azt gondolván, hogy minél gyorsabbak vagyunk, annál gyorsabban telik az idő is, így szinte fel-le ugráltunk az alkalmatosságról. A felboruláskor természetesen illett a póruljárt egyént harsányan kiröhögni. Nemegyszer anyánk vagy apánk ki is jött a szobából, hogy fejezzük be, mert így hiába várják - és mi is - a Jézuskát...

Lényeg, hogy mire megszólalt végre a csengő és berohanhattunk, elmúlt minden rosszaságunk. A mesebelien gazdag szépségtől, amit nyújtottak gyermekkorunk fái, a lélegzetünk is elállt. A villany leoltva, égnek a gyertyák és sok-sok csillagszóró hányja szikráit... s az az illat! Azóta is, ha ez az illat az orromba vág, mindig gyermekkorom karácsonyai jutnak az eszembe... És még az is megtörtént, hogy öcsémmel, teljesen szabad akaratból, a karácsonyfa előtt megfogtuk egymás kezét, és némiképp szégyenlősen, de elénekeltünk egy karácsonyi dalt. Akkor még nem értettem, anyám miért sírja el lopva magát, és apám miért köszörülgeti a torkát sűrűn pislogva, és nagyanyámnak miért lett olyan sürgős ellenőrizni a konyhában közben kisült és kivett kalácsot. Mióta gyerekeim lettek, tudom. Torokszorító érzés egy szülőnek - nagyszülőnek -, ha a gyerekét, gyerekeit így látja a szeretet ünnepén...

Aztán eljött az idő tizenévesen, mikor már mi díszítettük a fát. Anyámnak jó volt ez, hiszen mindig rengeteg dolga volt a konyhában és udvar körül, és mi sem izgultunk már annyira, megtanultuk fékezni kíváncsiságunkat. De akkor is olyan gyönyörűséges volt minden. Az, hogy apánk is otthon van (éveken át vidéken dolgozott és csak hétvégén tért haza, illetve ilyenkor, a téli szabadság idején), béke van, nem rohan senki (anyám konyhai tüsténkedését leszámítva). Apámnak világéletében az volt a szokása, hogy amikortól már nem dolgozott, úgy karácsony előtt két-három nappal már karácsonyi énekeket énekelt. Anyám azt mondta: "Na, apátok már hangol!":) Annyira nagyon nem tudott, de szeretett ám énekelni!:)) Napjában többször körbejárt és körbeölelgetett-csókolgatott mindenkit, boldog karácsonyt kívánva - már napokkal előbb! Viccelődött, mosolygott. Ha jó szomszédok, rokonok fordultak meg nálunk, velük is.
S ez így volt egészen január elejéig, míg sajnos, mindenkinek elkezdődött a lótás-futás - csak közben 30-31-étől a karácsony helyett a "boldog új évet, drága kisjányom" - ez behelyettesítendő az összes családtag nevével - hangzott el naponta 50-szer a szájából, nagy ölelgetések közepette. Szüleink az összetartó biztonságot, a sziklát jelentették számunkra...

Sajnos, apám hamar elment, én még 27 éves sem voltam, unokája, Szilvi még nem volt kétéves...
Anyám még mindig a lelki biztonságot és hátteret jelenti, pedig szegény, egyre gyengül és nagyon féltem őt...
Később a saját gyerekeimnek mi próbáltuk meg ugyanazt a feledhetetlen karácsonyi élményt nyújtani, mint amilyet mi kaptunk. Teljesen más körülmények között már, de megpróbáltuk évről évre, hogy ők is, ha majd visszagondolnak, számukra is szépségesek legyenek a gyermekkori karácsonyok.
Természetes, hogy itt nem csak a karácsonyról van szó. Egész évben, mindig, egész gyermekkorukban, fa és karácsony nélkül is igyekeztem jól csinálni, bár hibákat nyilván én is követhettem el. De törekedtem rá, hogy mindig érezze a gyerek, ahogy mi is annak idején, hogy bármikor, bármivel jöhet hozzánk, s érezze a feltétlen szeretetet, a biztonságot. Nyilván nem lehetett minden kívánságot és kérést teljesíteni, de reális keretek között és megengedhető határig mindent megkaptak, elsősorban megértés és szeretet terén - és a lényeg, hogy mindig mindent meg lehetett beszélni. Szeretném remélni, hogy az alapokat, ahogy én megkaptam szüleimtől, én is át tudtam nekik adni.

A karácsonyt lehet szeretni és "ki nem állhatni".
Tévedés, hogy csak karácsonykor szól erről (a szeretetről) minden, bár valószínűleg nyilván van ilyen is. A "cukormázat" és "szirupot" én sem szeretem, nem nézem, nem veszem észre, mert számomra abszolút nem lényeg. Vagy benne, magában az emberben van a lényeg, vagy nincs. Talán ez a karácsony titka?
A nagyáruházakban nekem tök mindegy, mi szól a háttérben, nem idegesít. Sőt, elmondanám, a karácsonyi zene megnyugtat, sokkal jobban, mintha, mondjuk, lakodalmas dajdaj szólna a hangszórókból...
A reklámokat sem nézem - mivel nem nézek tévét, így nem nehéz...
Sőt, most már karácsonyfánk sincs, mert alkalmazkodtunk kis lakásban a macskákhoz. De ettől még jól érzem magam karácsonykor!
Sokan nem hinnék el, voltam már tökéletesen egyedül is szenteste - és egyáltalán nem éreztem rosszul magam, mert mindenkiről tudtam, hol van és mit csinál és miért kellett, hogy úgy legyen.

Mikor elköltöztünk a családi házból, jó másfél évtizedig anyám és a testvére, keresztanyám nálunk töltötték a karácsonyestet. Ez jó volt nekünk is, a gyerekeknek is, mert még jobban érezték nap mint nap a generációk együttlétét - amúgy is sokat voltak a gyerekeink velük, nem csak karácsonykor... - ünnep alkalmából is, s az idősek is átélhették a gyermeki örömet a gyerekek boldogsága láttán. Később már, ahogy felnőttek a gyerekek és ők pedig megöregedtek, ők választották inkább azt, hogy saját otthonukban maradnak szenteste inkább, egyszerűen jobban érzik magukat a saját fészkükben már.

Maga a tudat, az emlékezés, az ember hitének biztos háttere - mind megmarad, valamint a család, akiket szeretünk. Az ember szabad, nem rohan, pihenhet is, ezáltal egyértelmű, hogy több ideje marad kommunikálni szeretteivel, mint a rohanós hétköznapokban. Megállunk egy kicsit, több időnk van a szokottnál odafigyelni. Nem azért, mert karácsonyt írnak a naptárban, hanem mert most adják ki az emberek zömének a szabadságot - ennyire egyszerű. És nagyon fontos szerintem a hit is, hogy felfogjuk-e igazán, hogy a karácsonynak mi a lényege... átérezzük-e mélyen, belül. Melyből aztán egyenesen következik a szeretet.
Nem tartom valószínűnek a sűrű előfordulását annak, hogy az emberek, akiknek ellenségei, haragosai vannak, majd karácsonykor felkeresik, megölelgetik és elhalmozzák minden jóval azokat. Miért tennék? Én karácsonykor is pontosan azokat szeretem, akiket amúgy is. Nem lesz karácsonykor több szerettem, az fix...
Barátaim vagy jó ismerőseim is ugyanazok, akik egész évben. Nyilván nem minden jó kapcsolat teljesen egyforma intenzitású, vannak lazábbak, vannak haveri, kollegiális szinten lévők - ezek a kapcsolatok, számomra teljesen természetesen karácsonykor sem kapnak nagyobb hozsannát, csak pont annyit, amennyit máskor. 

Meggyőződésem, hogy a karácsony olyan, amilyet mi csinálunk. 
Az, hogy egész évben rohanunk, kötelezettségeink vannak, az ellen sajnos, nem tudunk tenni. Nem lehet kéthetente fát állítani, mert dolgozni, tanulni  is kell. Mivel más dolgok is léteznek, és a napoknak csak 24 órái vannak, ez tény; de nagyon fontos, hogy a mindennapokban is jelen legyen a szeretet. Érzi azt a gyerek, a felnőtt, ha nincs. Én a szüleimmel mindig éreztem, hogy van, és ugyanúgy biztonság és támasz is. Anyámék egészen kisgyerek korunkban megtanítottak pl. minden szerettünkért imádkozni... Nem csak karácsonykor. Minden egyes nap úgy ért véget, hogy mindenki tudott mindenkiről. A fontossági sorrend lehetőleg mindig "egymás" voltunk.

Wass Albert gondolatával fejezem be ezt a bejegyzést:
"Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette."

2 megjegyzés: