Sürgős labor, kardiológia, onkológia

Fél 6-kor kelés, épp, mikor már hajnali 2 után el tudtam volna a sok kimerítő hasmars után hálni.
Nem, nekem kelni kellett. Azt hittem, kardomba dőlök!
Szinte kómában elkezdtem gépiesen csinálni mindent, úgy, hogy következett, mindenfélét, a macskákat elsősorban, majd magamat, az iratokat, vinnivalókat átnézvén, sűrű hasmarsokkal, tompa fejfájással, alig valamit látással...
Nem tudtam, pontosan hogyan és miként lesz a mai nap.
Elkészülvén 7.40-re kellett lemennem sógornőmhöz, akivel már indulhattunk is. Belső szervízút, Kishegyesi, majd Dorottyán fel -- a reggeli csúcsban ez a legelfogadottabb és járhatóbb a Kenézybe. A főépületnél elbúcsúztunk, megbeszéltük, ha végzek, szólok és jön értem.
Felmásztam a lépcsőn, az 1. emeletre szó szerint szinte, valahogy olyan gyengének érzem magam ezen az egyhetes kontrollon.
Megnyomtam a labornál a sürgősségi labort, és nemsokára be is hívtak.
Érdekes, itt mindig észreveszik, hogy nem vagyok jól. Mindig megnyugtatom őket, hogy valóban nem, de attól még nyugodtan "műthető" vagyok, mert ez így van vasárnap óta, ez szokott lenni egész héten, csak a sok output legyengít.
Most egyébként két beutaló is volt ide összetűzve. A másik normál volt, de éles eszemmel rájöttem, hogy az biztos nem azt jelenti, hogy majd két óra múlva azzal is beszólítanak és újra megpróbálják megtalálni a vénát:))), hanem leveszik most az arra való vért is. Az egyébként később lesz meg, és az a tumoros vérkép.
Mikor ez megvolt, megkértem a nővért, ragassza már le a vénámat, mert ilyenkor nem vagyok biztos a dolgokban, és mindjárt az onkológiára van az időpontom.
Némi ücsörgés után lementem az onkológiai ambulanciára, ahol a kartonozóban elmondtam, hogy megvolt a labor, valamint idetűztem, mely gyógyszerek vannak kifogyófélben, azokat ki kellene írni, és itt az van, hogy itt kell elkérnem valamilyen SZTK-ba szóló kardiológiai sürgős beutalót. Oké, mindjárt megbeszéli -- ők különben állandó rohangálással folyton kapcsolatban vannak az orvossal.
Kb. negyedóra telt el, mikor a kartonozóból szóltak, és ideadták a kardiológiai beutalót, hogy tényleg az SZTK-ba menjek vele, merthogy itt nincs most kardiológus. Elég elkeseredett képet vágtam, mert valóban nem örültem ennek egyáltalán. Mondjuk, itt se szívesen mentem volna vissza ahhoz a múltkori kötekedős nőhöz, de azért ebben a f*sós állapotban az SZTK azért nem a szomszédban van!
Mindegy, amúgy meg itt kellene ülni 2,5-3 órahosszat, úgyhogy addig is legalább nem ebben a fülledt váróban vagyok, hanem kint most friss a levegő...
Megnéztem a buszmegállónál, a 43-as jött szinte azonnal, mázlim volt! Így három megállót mentem a Kölcseyig, onnan gyalog be az SZTK-ba.
A parasztelosztónál (sorszámkérés) hüledeztek egy sort, hogy magát_ a_ Kenézyből_ küldték_ IDE?
Mondom, hát. Kérdi, miért? Mondom, nincs kardiológus. Mondja: Még_ mindig? Kérdezte a többi hölgyet, nem nagyon tudom, mi volt a beszéd tárgya, nem is nagyon érdekelt. Én nem tehettem erről az egészről... Aztán a hölgy feltelefonált a kardiológiára, hogy itt lenne a Kenézyből egy sürgős beutalóval egy hölgy... választ nem tudom, de kaptam sorszámot.
Fel az elsőre, aztán szépen, ugyanúgy esik, mint fentebb a reumatológia, csak a másik oldala a hodálynak -- ott leültem várakozni.
Már ott ültem vagy 20 perce, figyelve a kijelzőtáblát, mikor egyszer csak valami józan megfontolásból hátrafordultam, mert a hodály végén is volt egy kijelző, eddig azt nem néztem, mert meg voltam győződve, az is azt mutatja. Lehet, hogy igen, nagyjából. De az én számomat most csak azon láttam! Huh!
Na, berobogtam a jelzett ajtón, ahol egy idősebb hölgy nyugis irányítgatással mondta, miket csináljak. Levetkőzés derékig, lefekvés, majd vérnyomásmérés és EKG következett.
Kicsit beszélgettünk is. Mondta, hogy magas a pulzusom. Mondtam, hogy általában magas.
Utána öltözzek fel, és kint várakozzak, míg a főorvos úr is behívat a vizsgálatra.
Na, ezt tettem, csak közben ide-oda tekergettem a fejem a két tábla között. Újabb 20 perc körül volt, mire megint behívtak, 3 ajtóval odébb.
Megértem ezt is, hogy életem legnormálisabb kardiológusával találkoztam végre, eddig ugyanis nekem velük nem volt szerencsém. Mindegyik lekezelően, leereszkedően bánt velem, alig kezdtem valamire válaszolni, már bele is kötött, nem volt jó semmilyen válasz, az embernek egyre jobban égett a pofája...
No, ez a férfiember, ez nem. Ez teljesen normális emberként, betegként bánt velem, teljesen udvariasan, tisztelettudóan. Tudom, hogy ez lenne a normális, de agyongyötört állapotomban a hálától, hogy embernek néz, majdnem elsírtam magam.
Sok mindent kérdezett, hagyott válaszolni, odafigyelt, részletekre is rákérdezett. Nem volt türelmetlen, ideges, nem intett le meg ilyenek. Hallatlan! Na, már csak ezért is megérte idejönni, hogy megdőlt a véleményem arról, hogy minden kardiológus páciensgyűlölő. Vagy csak épp akkor van rossz napjuk, mikor én odakerülök...
Megvizsgált, majd megcsinálta a szív-UH-t.
Mondta a tachycardiát -- újabb piros pont. De nagy ám. Merthogy erről a '80-as évek elején már volt szó, de valahogy senki nem foglalkozott vele soha! Pedig azt az akkori körzeti orvos vette észre az EKG-s papíromon. Mondtam, hogy most pedig nem is érzem, mikor 100 fölött van. Mennyi lehet akkor, amikor érzem is? Különböző dolgokat kérdezett fokozatonként, hogy mit mennyire vagyok képes milyen fáradtsági eredménnyel produkálni, mennyire van túlterhelve a szívem.
S még azt mondta, hogy ez a tachycardia a kemóval együtt ki fogja magát purcantani!
Úgyhogy írt fel nekem erre egy gyógyszert. Végre valaki!!! A végén hálás leszek, hogy ideküldtek!
Úgy jöttem ki, hogy nagyon alázatosan nagyon szépen megköszöntem az egészet.
Ezek után teljesen gyalog mentem vissza a Kenézybe.
Az onkológiára érve a kartonozóban újra bejelentkeztem, mondtam, hogy itt van a kardiológián kapott cucc, készen vagyok.
Ezek után kb. fél órát kellett még ott ülnöm, a behívás megszokott idejében tértem pedig vissza, még büszke is voltam magamra. De még úgy látszik, nem volt meg a vérkép.
A váróban nagy volt a meleg, nincs ablak, beszorul a hőség. Egy T alak az egész váró, a kartonozó elé leraktak egy álló ventilátort, de sejthető, hogy az egész T alaknak ahhoz nem sok köze volt amúgy.
Végre behívtak, mondta a főorvos, hogy jó a vérkép, és a kardiológia is rendben - adta az ambulánslapot, két receptet és viszontlátás.
Nekem sem nagyon volt humorom most infúzióra menni, tekintettel arra, hogy a múltkori sem használt, ugyanolyan rosszul voltam egész héten. Ez csak első ízben használt. De akkor is... csak annyi volt a meglátásom, hogy ráírják a papírra sablonszerűen, hogy aszongya: "3. kezelés utáni kontrollra jelentkezik. Panaszmentes."
Hát egy nagy lókakit voltam én panaszmentes! Csupán meg sem kérdezte, hogy vagyok. Nem mindenki olyan, hogy bemegy, és árad belőle a panasz. Tőlem meg kell kérdezni... érdekes, ez eddig megvolt. Most természetes volt, ők nem látták meg, mint a laborosok vagy a kardiológus, hogy szarul vagyok... Panaszmentes. Aha. Ha akartam volna, még ezek után is sopánkodhattam volna, de azok után, hogy a múltkor sem használt az infúzió, nem volt humorom újabb két óráig ülni és szurkáltatni magam. De akkor is távol áll tőlem a panaszmentesség.
A kardiológiáról is csak annyit írtak fel, hogy megvolt, és a kezelésnek akadálya nincs.
Egy szó sem arról, hogy tachycardia, meg kaptam egy gyógyszert rá! Az volt az érzésem, hogy az, hogy le van tudva, az a lényeg.
Na mindegy.
A gyógyszertárban kiváltottam a kardiológusnál és az itt kapott recepteket, a múltkori Nivestimmel együtt ittenről 3-at. Vettem Legalont, a kisebb mg-osat, hogy biztosan le tudjam nyelni. Ui. már a zárón rajta volt, hogy tanácsos szedni napi 1 Legalont májvédési szempontokból, de múltkor csak itthon vettem észre. Ezentúl még bőrfertőtlenítőt vettem, mert az is fogytán volt. Persze valamiért a jó nagyot kaptam... Fizettem 8255 Ft-ot. Mibe sincs nekem ez az ollós jószág, komolyan! Az egész aktív korúm szerintem, ha még az ekcémakenőcsömet és szemcseppemet is beleszámolom, nem is elég a gyógyszereimre! Pedig csontos gyógyszert sem szedek most, mint évekig, amikor háromhavi csak a főgyógyszerből 12 ezer Ft volt...
Ezek után kimentem az épületből, elmásztam egy padig, jó hűvöskés, árnyas idő volt. Telefonáltam sógornőmnek, aki mondta, hogy mindjárt indul.
Nagy volt a forgalom, hisz majdnem dél volt, kb. 20 percet ülhettem ott is, mikor jött sógornőm. Nagyon hamar hazaértünk, köszöntem szépen, felmentünk, elbúcsúztunk.

Ma még beszéltem Istvánnal, alig estem haza, már felhívott, még pihentem volna kicsinyég...
Majd este én hívtam fel anyámat, hogy neki is elmondjam.
Nehéz nap volt.
És csak f*sás, f*sás, f*sás... és akkor is a jó oldalát nézem, hogy megúsztam az SZTK-t jó időben, f*sás nélkül, egy jóember kardiológussal, meg kaptam a szapora szívverésre gyógyszert. Éppen ideje már, 35 éve kellett volna...