Az a helyzet, hogy ez a rosszullét kicsit hosszabbnak ígérkezik, mint az eddigiek, lévén, hogy már több mint egy hete tart, és számításom szerint még tart egy pár napig...
Szóval csütörtökön következett a 4. kemó.
Busszal mentem 8-ra, s az egész után gyalog jöttem haza.
Most a doktornő rendelt az ambulancián, nem hívtak be olyan hamar, miután a kartonozóban bejelentkeztem, de 9-kor már be volt kötve az infúzió, és elég gyorsra állítva jöttek lefelé a cuccok... Csodálkoztam is, mert így még 3 óra sem volt, hogy lejött. Ez nem volt feltétlenül jó vagy kellemes. Főleg annál a két rizikós cuccnál, amelytől van, aki elájul -- én "csak" leszedálódom, borzasztóan koncentrációképtelen leszek, így ha valaki akkor jön hozzám fontos infókkal (ezt múltkor tapasztaltam), akkor erőltetett figyelemmel is alig tudom megérteni, amit mond. A piros cuccnál kicsit lassították, de csak az utolsó harmadánál... Ez után szokott jönni a másik "kedvenc", amitől nem csodálom, hogy sokan elalszanak, én csak erőltetem az éber létet, hogy le tudjam húzni a bigyót, ha kicsepeg... nem mernék elaludni, viszont ez az erőlködés igencsak kimerít, főleg egy nagy kübli piros után.
Mellettem az a hölgy ült, akivel már sokszor összejöttünk a kórházban, egy doktornőhöz is tartozunk, és eddig szinte mindenünk egyszerre volt. Ő 63 éves, vidéki -- némi öniróniával telt humorral szoktunk beszélgetni, s már tudatosan egymás mellé ülünk, ha úgy van hely. De az sem baj, ha én nem beszélek, mert ő rendesen tolja, ami engem nem zavar. Ő is szinte ugyanezeket a cuccokat kapja, és amikor némi fáziskéséssel neki is felrakták a pirosat, hát bizony, ő is elhallgatott...
Megbeszéltük aztán, mikor már az aléltatós is bement, hogy érdekes, az első kettőnél (kezelés) nem voltunk ilyen idegesek. Ahogy gyarapodnak az alkalmak, úgy vesszük észre magunkon, hogy türelmetlenek vagyunk a kemó miatt, feszültek, és alig várjuk, hogy vége legyen. Ez az elsők alatt nem így volt.
Tény, hogy már egy kicsit a vénánk sem úgy bírja, idegesítő az állandó halvány fájdalom órákig.
Ő egy nappal korábban volt csontizotópon, tehát megcserélődtek a laboros és csontizotópos napjaink, de végül itt, a kemón mégis összejöttünk.
Ez a kemó, ha a vele való önironikus kis csevegés nem lett volna, azt mondhatnám, nagyon depis, pesszimista hangulatú volt... Ahogy szép lassan megtelt a terem, hát mindenki olyan borzasztó keserű, világvége beszámolókat adott le a közelünkben, hogy nem emelte az ember hangulatát.
Egyik hölgy, úgy 70 környékén; mondta, hogy ő 4 éve már átesett ezen. Mell- és nyirokcsomóműtét... utána rendben kemók, sugár, ahogy kell. Ő is kapta a pirosat, s neki annak következtében nemcsak a haja ment el, de a körme is, és az állkapcsa is elhalt! Most fogatlan, bár a haja kinőtt, nemrég kezdte újra a kemót, és meséli, hogy nincs fogorvos, aki vállalná a fogát, hiszen elhalt az állkapcsa... Itt is volt azért humor, mert mondta, hogy az orvos mondta neki, hogy rántott húst ne egyen... nevette, "úristen, ha tudná, hány éve nem ettem már rántott húst!".
Miután már "csak" laborra és mammográfiára kellett járnia, 3 év után labor alapján észleltek valamit, minek utána elküldték csontizotópra és hasi UH-ra. Mindkettő pozitív lett. Mája és csontja egyaránt áttétes... Úgyhogy most havi 1 infúziós kemót kap, és két hétig otthon tablettában szedi. Kérdezte az orvost, hogy meddig kell ezt neki csinálnia? Az orvos azt mondta, addig, amíg bírja...
Mikor látta, hogy én is a pirosat kapom, kérdezte, hogy nekem a körmöm megvan még? Úristen, mondtam; miért, olyan is van, hogy a körmöm is elmegy?? Ezt elég traumatikus volt hallani... nem beszélve az állkapocselhalásról.
Egy másik hölgy végtelen depressziósan nyilvánult meg végig. "Csináljuk, végigcsináljuk; mert nincs más választásunk; a bizottság előtt senkit nem kérdeznek meg, hogy vállalja-e, csak kihirdetik az ítéletet. Dátumokkal, hogy mikor hova kell menni... Még az az ember, aki nem akarná vállalni, mert ő tudná anyagilag állni az alternatív módszereket, annak sem jut eszébe legtöbbször, hogy nemet mondjon. Aztán miért? Csak hosszabbítunk, közben meg ez a rengeteg szenvedés... nem tudsz enni, inni, nem érzel ízeket, nem tudsz aludni a fehérvérsejt-termelő injekcióktól, hányás, hasmenés, csont-izom-ízületi fájdalmak végestelen végig. És az állandó orvosi helyekre járkálás. Mi értelme ennek? Úgyis meghalunk mind... De valamiért csak bevállaljuk... Közben lehet, hogy a hátralévő kevesebb idő legalább úgy telhetne, hogy jól érzed magad, ehetsz, ihatsz, mehetsz -- mert a f*sás miatt ki sem tudunk lépni --, nincs ennyi elkötelezettség, mintha munkába járnál..."-- huh, hát szóval nem sok hozzáfűznivalója volt bárkinek sem, pedig már a terem rég megtelt, nagyjából fele-fele arányban nők és férfiak.
Szóval mindenképpen nagyon depis volt a hangulata ennek a kezelésnek, itt nem volt egy szál optimizmus sem, az biztos...
Közben a délelőtt folyamán vihar is volt kint, aminek örültünk, mert itt senki nem szerette a meleget. Szerencse, hogy klíma van a teremben, tényleg.
Mindenesetre minden téren nagyon örültem már, mikor az utolsó palack is kifolyt, egyrészt pisilni kellett, másrészt a türelmetlenség, ideg csak úgy áradt bennem...
A zárójelentést megkaptam, benne minden további teendő is.
Olyan túlspanolt voltam, hogy úgy gondoltam, gyalog megyek haza, annak ellenére, hogy a viharok nem múltak el, csak éppen szünetelt az esőzés, de sötét felhők vonultak és dörgött a ménkű. Ettől függetlenül reméltem, hazaérek az újabb vihar előtt, ha nem, akkor max. itt van az ernyőm.
Ritkán látok ilyet, de most a Dorottyán láttam; s mint megtudtam, cserszömörcefa.
Ez pedig az imádott trombitavirág, aminek neve by óvodáskorú Szilvi: fufuda. Szerintem egyértelmű.:)
Eredetileg úgy gondoltam, hogy hazamegyek, pihizek egy kicsit, és elmegyek a háziorvosi rendelésre -- ez nem miattam lett volna fontos, hanem anyám miatt, neki kell a gyógyszereit kiíratni... hiszen az én záróm leadása ráér --, de valahogy úgy kiszívta az erőmet ez a nap, hogy feküdtem, néha elaludtam, sűrűn eszmélve ránézve az órára; egyszerűen nem akaródzott felkelni. Aztán már nem is erőltettem, gondolván, elmegyek holnap.
Már az idei tűzijáték-fából (by én) sem akartam kimaradni hazafelé jövet, olyan szépek!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése