2018. július 31., kedd

Hóvége

Bencus vasárnap óta itthon van, de alig lehet észrevenni az itthonlétét, annyira elvan az okostelefonnal. Én egyáltalán nem helyeslem, de annyira felesleges osztanom az észt.
A véleményemet Szilvi ismeri, ő is látja, tudja, mennyire helytelen irányban van nevelve a gyerek, de mivel a szünidő szinte nagyobb részét nem itthon tölti, ennek az az ára, hogy nincs nevelés, a gyerek a "főparancs", teljesen el van cseszve minden olyasmi, mint hála, udvariasság, némi alázat, kedvesség, figyelmesség, kötelesség.
Kérdezhetné akárki, hogy miért engedjük -- hát irtó hosszú lenne elmesélni, hogy hogy is van ez évek hosszú sora óta az érzelmi zsarolással, az anyagi függőséggel, amivel a gyerekből az van kihozva, amit akarnak, hogy a gyerek akarata szent és sérthetetlen, úgy ugrál bárki feje tetején és addig, ameddig és ahogy csak ő akarja, és hogy abszolút ferde értékrend dominál. Hogy neki csak joga van, kötelessége semmi. Mindenki más örüljön, ha őt körbeugrálhatja. Szilvi folyamatosan próbálja valahogy egalizálni a dolgokat, mikor itthon van a gyerek, de hasztalan. Állandóan a visszapofázás, tenyérbemászó viselkedés van, és jó, ha csak szemforgatás és vállrángatás kíséri.
Az elején kellett volna az embernek sarkára állni és megálljt parancsolni, még akkor is, ha perre megy a dolog. Csak hát belefáradtunk.
Én vagy négyszer próbáltam meg észérvekkel hatni a másik oldal felé, amikor már égbekiáltó dolgok történtek, de semmi értelme nem volt; a bólogatás, egyetértés után minden ugyanúgy zajlott tovább, mint addig.

Ma hajat festettem, egy időre ezen is túlvagyok.
Megnéztem a tegnapi Elifet, este a BK-t. Kiolvastam Gárdonyi Aggyisten, Biri! c. könyvét.

2018. július 30., hétfő

Hőség és cipelés

Szilvivel befizettettem 4 csekkemet, plusz az anyámét. Rábíztam a nyugdíjas bérletem megvételét, valamint szemcseppet saját részre. Meg hát nyilván vásárolt, amit kell. Mindenféle kilós, literes, flakonos dolgot ő szokott cipelni.
Ezen túlmenőleg én is felkerekedtem, és busszal megjártam a Tescót oda-vissza, igen gyorsan.
Magába a Tescóba nem mentem, csak a DM-be tálkás macskakajáért (20 db), az FN-be akciós Félixért (4x12 tasakos doboz), ezenkívül a kínai kajáldánál vettem egy kisadagot elvitelre. Hát nem mondom, hogy nem szakadtam meg, mert majdnem; meg hát iszonyúan dögmeleg volt, ha félórát kellett volna buszra várni, akkor is megvárom, mert ennyi cuccal két megállót kizárt, hogy most tudnék gyalogolni. Tehát az motivált, hogy csak a buszmegállóig vigyem el valahogy vállon a két táskát, meg utána haza és fel. Muszáj a degeket ellátni...

Kibírtam, megúsztam. Elpakoltam, ledőltem egy húsz percre. Ezután ettem, neteztem, olvastam.
Este bundáskenyérsütés, BK. Elolvastam Gárdonyi Ábel és Eszter c. könyvét.

2018. július 29., vasárnap

Fagyis vasárnap

Sülés-fövés egész nap, nemigen akaródzott "begyújtani" a tűzhelyet... Melegben amúgy sincs az embernek étvágya, eszik, amit tud.
Viszont nagyon kívántam a fagyit. Hessegettem a gondolatot pedig, de valahogy mindig visszatértem hozzá... Úgyhogy csak nem voltam képes annyiban hagyni, felöltöztem és elmásztam a Sómanóhoz. Ha meg már ennyi energiát fektettem bele, vettem 6 gombóc, többnyire gyümölcsfagyit. Ami nem az volt, az a paleo csoki. Mennyei mannaként tettem magamévá.😋💛

Ezt megelőzőn és követőleg semmi különöset nem csináltam, mint olvastam, neveztem, cseteltem, fényképekkel foglalkoztam.

2018. július 28., szombat

Kánikula

Megveszekedett hőség tombol. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz nálunk, ezen az országrészen konkrétan egy hónapig... Tehát akkoriban még reménykedni lehetett, hogy hátha úgy, mondjuk, 1-2 hetente lesz egy pár nap felüdülés, hogy urambocsá', éjszaka nem állapodik meg 25 foknál... és nem megy fel 35 fokra másnap már délelőtt.
A lakásban is 30 fok az alap, éjjel is így marad, nem tesz semmit, hogy észak--dél irányú a lakás és hogy mozogna kicsit a levegő netán, nyitott ablaknál. Aztán persze a konyhai hőmérséklet napközben csakis növekszik. Isten bizony, nem szoktam nagy főzéseket csapni, sütéseket pláne nem, de még így is felment párszor 34-35 fokra.
Mint ma pl. megfőztem egy tyúkot húslevesnek, sok zöldséggel... Jól be is termeltem levesben főtt krumplival, sárgarépával, amiből ki szoktam szedni, amint megfőttek. Ez nekem konkrét kaja, megsózva és lelocsolva a leves zsírjával. Egyik kedvencem. Ezek után már nem is megy a leves.
Úgyhogy leszűröm, és befőzni is később szoktam csak.
De még így is megviselt a konyhai hőguta. Annyira forró pl. a meleg víz a csapból, hogy nem lehet kibírni, úgyhogy keveréssel szoktam mosogatni. Télen, érdekes, nem észlelném, hogy ennyire forró...
Sok olyan edényt, amelynél megengedhető -- tehát nem zsíros, leragadt --, inkább hideg vízben mosok el. Maga a művelet is ezerszer elviselhetőbb. A hideg víz nálunk úgysem igazán hideg egyébként. Ilyenkor, mikor hőség van, simán meg lehet benne mosakodni... ivásra sem használható, egyszerűen nem lehet annyira kiengedni, hogy iható legyen.
A szobámban az állóventilátor megy éjjel-nappal -- azt hiszem, Szilvinél is egy kisebb.
A konyhában egy asztali van, az is megy, ha ott vagyunk. Tényleg csak így lehet bírni valamennyire.
Hony baba:


Honesty egyébként általában nem itt fekszik. A szoba hátsó részére pakolok neki vizes törülközőt, azon szeret lenni. Napközben többször is vizezésre szorul a törülköző.
Haramiánál nem meglepő: mindig győz a hülyeség. A leglehetetlenebb helyeket találja ki magának alvásra. Felfedezi, és ott dekkol 1-2 hétig. Utána izgága, és keres magának újat.
A legutóbbi Félix-vásárlásnál amíg nem volt bepakolva az a rész, ahol most fekszik, addig ő befeküdt oda, és eljátssza, hogy ő nincs is. Mondjuk pedig itt -- ez a konyhai beépített szekrény -- kötve hinném, hogy hűvösebb van, mint akárhol. Innentől kezdve, amíg itt ette a fene, roppantul vigyázni kellett, nehogy rácsukjuk az ajtót. Mikor kijött, becsuktuk, de mint kiderült, ki tudja nyitni! Azóta persze újra Félixek vannak a helyén, mert ezek után az előszobai cipősszekrény lett a mániája.



Egyébként netezésen, levelezésen, játékon és olvasáson kívül nem igazán sok mindent csináltam a házimunka után már.

2018. július 27., péntek

Anyámnál

Délelőtt vonalason hívtam már fel anyámat, mert a mobil az istennek sem akart összejönni. Én tudtam őt hívni, csak nem értem el. Már kezdtem aggódni, mert rendben, hogy egyszer-kétszer nem vette fel, hiszen magamról tudom, mennyire lehetséges. De aztán már egyből be is mondta a gépi hang, hogy a hívott szám nem kapcsolható.
Szerencsére a vonalason sikerült. Nincs semmi gond, csak nem hallotta vagy nem volt bent stb., de aztán kipróbáltuk a mobilokat oda és vissza -- érdekes módon most gépi hang és csont nélkül sikerült. Úgyhogy megállapodtunk, hogy elkészülök és megyek.
Most jól járnak a szomszéd kutyái, mert három csomag szárazkenyeret-héjat viszek. Mellette a göngyölegek, aztán viszek 6 tálkás Nelli macskakaját és egy négyes csomag tasakosat ugyanezen névvel. Először is bementem a pékboltba, vettem két tortaszeletet és egy lángost, ezek mindig jól jönnek nála.
Iszonyat hőség tombolt egyébként. Vérbeli, brutális kánikula, amikor az embernek még a farán is folyik a víz, ahogy anno nagyanyám mondta...
Mikor odaértem anyámhoz, tehát megállapodtam; na, akkor, olyankor érzem úgy, mintha telenyomták volna a fejem szaunagőzzel, és szinte lüktet, szét akarna durranni a fejem. Ha ilyenkor véletlenül meglátom magam valamiféle tükörben, pirospozsgásnak látszik a képem, amilyen egyébként alapból sosem voltam. Kell egy félóra árnyékban ücsörgés ahhoz, hogy rendeződjön a helyzet.
Útközben a kedvencek:








Mamunál a kipakolás után először is enni kellett: volt isteni sült kacsaszárnytő krumplival.


Mindeközben a szomszéd Imre bá fogta és bejött beszélgetni -- az ő ebédjét hordják anyámhoz, berakva a kapu melletti kiszuperált konyhaszekrénybe téve. Így aztán van kulcsa neki is, az ételhordónak is anyám rozoga kapujához...
Imre bát szerintem születésemtől fogva ismertem, az ő felesége volt Katóka néni, anyám barátnője, akinek a sírjánál meg szoktam állni a temetőben. Katóka néni anno mindennapos vendég volt anyámnál a 80-90-es években. A gyerekeim nagyon szerették, a nap fénypontja volt számukra szünidei ott-tartózkodás alatt, amikor ment Katóka néni. Kimondottan pozitív ember volt, rengeteg egészségügyi problémája ellenére. Jóízűeket kacagott, s akkor is élveztük, amiket mesélt, ha már sokadjára hallottuk éppen. A gyerekek is.
Nem tudtam még úgy menni a temetőbe, hogy a sírja ne lenne tökéletesen gondozott. S mindezt Imre bá csinálja! Szükség esetén felveszik egymás nyugdíját, pl. amikor anyám 5 évig kisebb megszakításokkal Füzesgyarmaton volt nagyanyámat istápolni -- most pedig anyám szokta felvenni az Imre báét. Ugyanis Imre bá még dolgozni jár, 83 éves kora ellenére!
Lényeg, hogy míg ettem, Imre bá szóval tartott minket...
Később megjött Dani is, bevásárlást csinált anyámnak. Mint kiderült, volt előtte nálam is otthon. Kulccsal ment be, Szilvi nem volt ott -- azt hiszem, tescózott, s az nála rengeteg járkálást, nézelődést jelent --, Dani viszont vitt két almot, aztán meg feltalálta magát, s ha már ott volt, kivitte a szemetet.😄
Dani most nem maradt túl soká.
Anyámmal rendeztük az anyagiakat, ui. nem sokkal előttem járt itt a postás a nyugdíjjal.
Kaptam háromezret névnapomra, valamint a Daninak szánt ugyanennyit is ideadta, mondván, hogy én adjam Daninak vagy vegyek neki valamit -- ugyanis őt erről le szokta beszélni...
Adott még a költségeire, a csekkjeire, a gyógyszerére, macskákra; meg hát segítségként is adakozott.
Sokat macskáztam, többször is sorakoztak pl. enni. A cirmos ölemben tanyázott néhányszor, tündéri aranyos. A kis fekete látványosan szépül.
Kinéztem a kertbe, még mindig találtam pár szem málnát; a faeper földre áramlása talán már lanyhul. Nem is árt már, ha elmúlik ez a cefreszag az udvarról!






Míg ott voltam, én voltam a szemcseppező, 3-féle szemcseppből. Anyám megnézte a sorozatát is, eljövetelem előtt pedig a szemkenőcsöt is benyomtuk.😊
Este 7 körül nekiindultam a hazaútnak, most már azért szerencsére nem forrt fel úgy az agyvizem, mint mikor délben gyalogoltam...

Otthon BK, netezés, olvasás várt még rám.

2018. július 26., csütörtök

Gondolatok

Danival cseteltünk, volt anyámnál -- ő jól van. Túlságosan is, mert most már úgy gondolja, voltunk kontrollon, és már neki mindent szabad. Mikor beszéltünk, nem is titkolta: ő is szedi a szilvát. De ez még hagyján, fel van háborodva, hogy mennyi a gaz... azt is szedi. Nem lehet ám leállítani! Mintha nem lenne mindegy annak a kertnek! Soha nem volt még olyan év, hogy annyit tudott volna és olyan ütemben gazolni, hogy minden rendben lett volna benne...
Hát én csak remélni tudom, hogy nem lesz már a szemének baja.

Ma is volt postáscsengetés (hogy véletlen-e vagy sem: tényleg kétszer csenget, meg lehet ismerni!😊), s mivel Szilvi nem mindig hallja meg, beszóltam neki -- tényleg megint ő kapott hivatalos levelet.

Bencéék ma jöttek haza Zamárdiból. Ma még nem hozzák haza, kell egy kis átmenet, leülepedés.
Egyébként mindennap felhívták Szilvit, beszéltek egy kicsit. Bencus tiszta barna. Sajnos, nem fotóztak -- tudom, nem ők az egyedüliek, meg azt is, hogy nekik különösebben nem voltak nagy programjaik, de akkor is. Voltak pl. hajókiránduláson. Hogy lehet nem fotózni a Balatonnál, vagy egyébként... akárhol?
Azzal szokták visszadobni a labdát azok, akik nem fotóznak, hogy ők a fejükben fotóznak. Bizony, ők ott őrzik a fotókat, merhogy az sokkal többet ér, mint a fénykép! Ezzel még én érzem magam szarul, hogy én annyira gyenge vagyok agyilag, hogy nekem bezzeg fotóznom kell!😃😁😄 Közben meg tiszta sor, hogy rohadtul nem mindegy. Nekem is a millió kirándulásról, útról, üdülésről megvan a többmillió emlékem, mivelhogy én sem vagyok hüle. DE mégis, mikor a fényképeket nézegetem, akkor jönnek ám igazán elő az apróságok is. Ez akár még gyerekkorra is érvényes; sokszor elmerengek, apai nagyanyámról milyen kevés fotó van, pedig 14 éves koromig mi együtt éltünk vele. Nyilván akkor még gyakorlatilag nulla lehetőség volt nemhogy aktív, de ritka fotózásra is; mégis, ahogy látom azt az egy-két fotót róla, beugrik, milyen színű volt akkor és mennyi területen körülöttünk a pünkösdi rózsa, milyen színű és anyagú nagyanyám kardigánja, és hogy közvetlen előtte apám min bohóckodott, hogy nevessünk. Rendkívül sokat adnak a fényképek!
Én, ha -- még egyelőre nagyon ritkán, de ha -- végignézek a 250 papíralbumomból pár óra alatt mondjuk, 10-et, napokig a hatásuk alatt vagyok! Ha nem lennének, elveszítené az ember azokat az arcvonásokat, mozdulatokat, színeket, hangulatokat előbb-utóbb, amelyek sok évtizede voltak jelen. Illetve eszembe sem jutnának! Az ember agya nem káptalan, és mindenki tudhatja, hogy mindent képtelenek vagyunk megőrizni. Én átlagon felül emlékszem dolgokra, még az emberek szeme színére, lába formájára, hangszínére is, tényleg... vagy eseményekre, benyomásokra, vitákra, beszélgetésekre... sorolhatnám. Mégis, a fényképek láttán egy csomó olyan dolog eszembe jut, amire már soha nem gondolnék. Nyilván azért, mert nem életbevágó, nem olyan fontos. Mégis nagyon jó érzés a "tééényleg!", az "ahaaa!" Múltunk pillanatai, amiből összeáll az életünk.
Teljesen természetes, hogy nem lehetünk egyformák. Nekem ez fontos, másnak meg nyilván más a fontos. Viccesen szoktam mondani, hogy én tulajdonképpen csak a vécére nem viszem a fényképezőt.😊😁 Nyilván ez túlzás, de nem áll messze a valóságtól.

Megnéztem a tegnapi Elifet, este pedig a BK-t.

2018. július 25., szerda

Laza nap

Sima laza nap volt.
Délelőtt komótosan összepakolásztam, felöltöztem -- elmentem a szelektálthoz, innen pedig a Sparba. Kényelmesen szétnézelődtem, élveztem a jó hűvöst. Milyen jó is, hogy ebben a kánikulában legalább az üzletekben fellélegezhet az ember, érezhet egy kis hűs levegőt. Néha beszélünk is róla, hogy nem is olyan túl régen azért még nem volt ez a lehetőség. Később is eleinte csak a legnagyobb áruházakban létezhetett légkondi. Most meg már gyakorlatilag bárhová megyünk, még a kisboltokban is kondi van. Emlékszem, a gyógyszertárban vagy a DM-ben relatíve milyen sokára lett annak idején. Le lehetett rohadni... pedig hát azokon a helyeken sem olyanok az áruk, termékek, hogy csak az emberek miatt lenne létfontosság a légkondi.
Hazafelé vettem magamnak a kézműves fagyisnál egy kétgömböset. Ugyanott van, ahol tavaly is volt, akkor Angyal fagyizó volt a neve, most meg Sómanó. Van kihelyezett táblája is, cuki figurával; és előtte alakítottak ki egy kis gyermekhomokozót, krétával rajzolós részt -- mindig vannak itt anyukák gyerekekkel. Ez a Sómanó figura, ezt készítették el útra kiállítható jelzőtáblaként, miszerint itt van a Sómanó fagyizó.


Anyámat próbáltam hívni kétszer, de nem sikerült. Viszont tudtam, hogy megy hozzá Dani.

Postás csengetett, Szilvinek jött megint egy ajánlott levél, én vettem át.

Kiolvastam Nicholas Sparks Első látásra c. könyvét, valamint egy régesrégi mesekönyvre bukkantam: Sebők Zsigmond Városi cica falun c. tündéri, régies nyelvezetű könyvén is túljutottam.

Szilvi kiporszívózott nálam, ez mindig egy nagy pipa, tudván, hogy én karilag mennyire nem bírom a porszívózást; holott ezt tényleg nem sokáig lehet halogatni.

Megnéztem a tegnapi Elifet, azután a BK-t és a Szulejmánt.
Olyan szép volt a naplemente, ma sem hagyhattam ki. Olyan volt a látvány, mintha egy aranysárga cethal a tengerben...

2018. július 24., kedd

Bosszúság

No, most az én okostelefonom is, a telefonálást leszámítva szinte minden használat nélkül megint felmondta a szolgálatot. Fene se érti, miért leszek én emiatt mindig baromira dühös. Talán azért, mert ilyenkor még a legegyszerűbb dolgokra sem használható, mint telefonálás. Amelyet pedig minden butatelefon is kapásból teljesít, még végelgyengülés esetén is.
Egyszerűen minden előzetes jelzés, figyelmeztetés nélkül fogja magát és úgy dönt: ő TELE lesz. Az mindegy, hogy nem netezek rajta, nem töltök le semmit, egyetlenegyszer próbáltam rajta megnézni egy BK-t, de egyszerre kb. 10 mp-t játszott le, utána homokórázott 5 percig, s ez így ment volna a végtelenségig -- mi tagadás, így reggelig nézhettem volna! Ha belegondolok, hogy Bence az övén álló napokon át, gyakorlatilag reggeltől estig a youtube-on szórakozik képileg, hangilag; nyűvi agyba-főbe?! Hát kicsit sem vagyok ideges.
Az, hogy én nem értek hozzá, egy dolog. A telefonnak ebben az állapotjában bármit nyomok, egyszer, kétszer, hosszan, röviden, sőt: kikapcsolom -- várok -- bekapcsolom; eredmény: semmi. Azazhogy gyakorlatilag lezár, lefagy, sehogy nem lehet ebből az állapotból kimenni. Ha hívás van, nem tudom felvenni. Történt már ilyen háromszor, utána magyarázkodhattam.
Viszont Szilvinek adom oda, aki szegény, kénytelen vele szórakozni; szerencse, hogy ez a dolog testre szabott nála. Nyilván nem tőlem örökölte a műszaki ráérzéseit. Abszolút otthon van minden műszaki dologban, nem véletlen, hogy vele állíttattam be tévét, mindenféle telefont, ő szereli össze a ventilátort májusban, vele szereltük a "csináld magad" kábelt többször is, keni-vágja a fényképezőgépeket... de házas korában is nem a férje, ő csinálta a mindenféle műszer, műszaki cikk körüli beállításokat, a férjének még jóval később sem volt róluk annyi elképzelése sem, mint most nekem.
Szóval mindannyiszor ő hozza helyre, de jelzi, hogy fogalma sincs, hogy hogyan tudott valami kínkeservesen, nagy sokára kimászni a reakciómentes állapotból. Egyszer csak egy idő után valahogy ki tud menni a lefagyottságból, de annyira nem konkrét a dolog, hogy tudni is lehessen, hogyan.
Onnantól mindent elkövet, ami logikus, de néha a logikátlan dolgokat is ahhoz, hogy haladjunk. Töröl, újból telepít, válogat, tisztáz, rangsorol, rendez.
A telefon úgy mutatja, hogy rengeteg hely van. Ez lenne az elvárás végül is! Nincs fotó, van SD-kártya, minden bekapcsolás után okostakarítás is van, meg tetszés szerinti kézi takarítás, vírusirtás, amit akarsz. Már hozzá se mer az ember nyúlni, mégis ezt produkálja. Pedig a Huawei azért nem hinném, hogy lenézendő.
Viszont egy másféle ellenőrzési lehetőség szerint meg kiadja neki piros körben, hogy húha, rögvest betelik a tárhely! Holott már a FB sincs rajta esetleg, meg csak egyféle játék...
Úgyhogy a szerencsétlenségben annyi megnyugtató van, hogy ha már Szilvi sem érti, neki is magas, amit ez a telefon (nem) csinál, akkor én magamtól ugyan mit is várhatnék a nulla műszaki érzékemmel.
Hát most is délutánig szórakozott vele, míg követhetetlenül és megmagyarázhatatlanul ugyan, de elvileg most megint jó.

Fél 3 körül csengettek. Mivel én most nem vártam semmit, Szilvi viszont folyamatosan esélyes hivatalos levelekre, szóltam neki, így ő leskelődött ki. Nem tudta elég hamar eldönteni, kinyissa-e, mert el akarjuk kerülni a szolgáltatáskínálókat, a gyapjúeladókat, a késélezőket, az ablakcseréseket, a parfümkínálókat... -- sor folytatható -- úgyhogy annyit látott, hogy egy lány volt, aki irkált valamit, és volt nála egy nagy táska, és mire Szilvi döntött volna, be is szállt a liftbe.
Utána percekig meditált, hogy hátha mégis valami ajánlott levél lehetett... tehát fogta és lement a lifttel. A lány éppen értesítőket töltött ki a postaládáknál, és mint kiderült, tényleg ő hozott városházi értesítést iskolai ingyenes gyerekétkeztetésről stb., szóval ezer szerencse, hogy az akció így sikerült. Bár akkor legfeljebb holnap veszi át a postán.

Dani ma kötötte meg a Diginél a szerződést.
Megnéztem a tegnapi Elifet, majd este a BK-t.

2018. július 23., hétfő

Anyám kontrolljának napja

Korán kelés, rendezkedés-igazgatás, készülődés, lakás, magam és macskák rendezése.
10 előtt lementem, mert 10-kor beszéltük meg a talit öcsémmel. Mindez rendben is volt, úgyhogy autón mentünk anyánkhoz.
Ő készen volt, különösebb híja nem volt semminek, tehát indultunk is némi bekászálódás után.
Tesóm lerakott minket a kórház előtt, megbeszéltük, hogy ha végzünk, szólok, és jön.
Mi meg bebattyogtunk anyámmal az általam már jól megszokott bejáraton... Végig a földszinti folyosón, át az üvegajtón balra, a lifthez végig, majd hatodik emelet.
Nagyon sokan voltak, gyakorlatilag irtó boldog voltam, hogy egy ülőhelyet találtam anyámnak. Összeszedtem az iratokat, hogy odavigyem a recepcióhoz és jelentkezzünk. Egy kis időre frászt kaptam, mert anyám TB-kártyája úgy néz ki, mint az én adókártyám, és szabad szemmel nem olvasom... de nem is értettem, hogy kerülne ide egy adókártya. Elég sokáig a szívbaj kerülgetett bennünket, mire végül is elolvastam, hogy az tényleg TB-kártya... fff...
Ezután odamentem a fülke ablakához, ahonnan természetesen épp ekkor távozott a bent lévő hölgy. Iszonyatos meleg és levegőtlenség volt, és elég nehéz megpróbáltatás volt azt a 20-25 percet kivárni, amíg végre visszajött a hölgy. Addig sehol senki, mögöttem torlódott a sor, már a liftig álltak. Kezdtem aggódni, hogy hogy fogom állva kibírni a még hátralévő időt... Leülni akkor sem tudnék, ha valahol lenne hely, mert akkor elveszne a "soronlevőségem", mint tavaly az onkológián mindig, amikor hót szarul lévén jelentkeztem volna a kemók után 1 héttel kontrollokra. Órákig mindig utolsó voltam...
Aztán vééégre-valahára! Jelentkeztem, beadtam az iratokat, s hát persze várakozzunk, majd szólítanak.
Egy darabig álltam, mert sehol a világon nem volt a zsúfolt melegben egy ülőhely. Aztán végre lett egy, anyámtól több méterre, de mindegy; anyámnak is az az érdeke, hogy ne legyek rosszul, tehát oda leültem. Egész várakozási idő alatt nem tudtunk egymás mellett ülni, és több mint egy óra volt a várakozás.
Mikor szólították végre, odapattantam, összeszedtem a táskáját, botját stb., és valahogy megpróbáltunk kievickélni a székek közül. Bementünk a jelzett rendelőbe, ahol egy ideig nem is láttuk a "mi adjunktusnőnket". Nem kicsit nagy volt a forgalom a szobában.
Anyámat leültették és olvastatták a műtött szemével. Egész jól sikerült neki, a vonal alatt a másodikat tévesztette el először!
Ekkor jött be az adjunktusnő, aki aztán egy műszerhez vitte anyámat, ahol megvizsgálta. Mondta, hogy szépen gyógyult a seb, mindent rendben talál. A másik szemével kapcsolatosan ő szabad kezet adott. Miszerint az egyszerűbb, UH-os műtét lenne, ottalvásra be sem kellene feküdni, kora reggel bejön, egy kórházi nap (tehát a bent fekvéshez ugyanúgy a hálóing, papucs, köntös...), és délután már haza is engedik. De ha anyám nem akarja, akkor nem kötelező nyilván. Én próbáltam azért rábeszélni, hogy de igen, akarjuk már, mert ez a szem is lehet, hogy félév múltán ugyanott köt ki, mint a másik; tehát essünk túl rajta. Szerencsére nem állt ellent. Tudom, hogy ha be kell feküdni éjszakára is, akkor ódzkodott volna. Én mondtam neki, hogy aznap ha kell, egész nap bent leszek vele egész hazajövetelig. Úgyhogy kaptunk időpontot 09. 05-re, UH-os szürkehályogműtétre, a bal szemére. Reggel 7-re kell majd bemennünk.
Kaptunk 4 receptet, kettőt mostanra, folyamatosan használni, kettőt pedig majd a következő műtét előtt 2 nappal kezdődő bal szem cseppentésére.
Ezután megkönnyebbülés, és eljöhettünk. Lementünk lifttel, lent már tudtam, merre kell nem eltévedni. A gyógyszertárnál őt leültettem, majd kiváltottam a most felírt szemcseppjeit, azután elnavigáltam a büfébe, ahol vettem süteményeket, egy somlóit és magamnak egy Cézár-salátát, ezalatt anyám szintén le tudott ülni ott.
Utána kimentünk az épület elé, előtte közvetlenül felhívtam öcsémet, hogy készen vagyunk -- mondta, hogy jön azonnal.
Tényleg hamar jött. Éjszakás volt előtte, és hát le sem feküdt, pedig már 1 óra is elmúlt, mire értünk kellett jönni. Anyámnál kipakolt bennünket, kis idő múltán elment.
Anyám átöltözött, majd húslevest főztünk be, ettünk, majd malacpörköltet kóstoltam főtt tésztával, amit azt hiszem, öcsém hozott, de ők is kapták.


Kicsit később a gesztenyeroládot is megfeleztük, kávét is ittunk. Pár szem málna, pár szem faeper.
Cicáztam, fotózgattam, udvart sepertem. Anyám megnézte a sorozatját, valamint összesen úgy háromszor csepegtettem végig a szemcsepp-repertoárt neki, utoljára plusz szemkenőcs.
Jött Dani is, segítgetett -- locsolás, 2,5 veder szilvát felszedett.








































A két cicáról készült pár fotó. Roppant dekoratívan helyezkedtek el az udvari padon lévő kasok tetején...


   




7 után hazaindultunk -- Dani is végigkísért a biciklit tolva gyalog. Jól végigdumáltuk az egész utat. Mielőtt Mamuhoz jött, volt megint 2 órányi autóvezetése. Bízzunk benne, hogy bejön majd ez a munkahely, ahol 1-jén kezd.

Szilvi 3-ától hordhatná az ebédet a Vörösmartyból, így ítélték meg neki, rászorultsági alapon. Ő nem is mulasztott semmit, a városházi ügyintézés trehánysága, hogy itt az iskolában nem volt rajta a gyerek a listán! Azóta már több telefon és személyes jelenlét is volt, mire végre e naptól ténylegesen is hordhatja az ebédet. Az a három hét, ami járt volna neki és nem kapta azalatt, hát ment a vakok javára. Még csak különösebben elnézést sem kértek, pedig ők tolták el.
Míg én délután anyámnál voltam, Szilvit meglátogatta az apja nálunk. Mivelhogy Szilvinek elromlott a bő másfél évig használt, szintén az apjától kapott, akkor újnak számító ZTE telefonja, hozott neki egy másikat, új állapotban. Ugyanaz az évjárat és típus, ami az előző volt, csak nem volt használva. Valószínűleg akkor több darab össze lett vásárolva -- ezeket szerelés, kísérletezgetés céljából szokta az apja összevásárolni, amikor kedvezőek a lehetőségek. Szilvi szendvicset készített és XIXO-kólát vett vendéglátás céljából -- ez fontos, mert ha csak lehetséges, cukros dolgot lassan családszerte nem iszunk. Mire én hazamentem, már két órája elment az apja.




BK, Istvánnal telefon -- netezés, levelezés, aztán vége is a napnak.