2018. július 26., csütörtök

Gondolatok

Danival cseteltünk, volt anyámnál -- ő jól van. Túlságosan is, mert most már úgy gondolja, voltunk kontrollon, és már neki mindent szabad. Mikor beszéltünk, nem is titkolta: ő is szedi a szilvát. De ez még hagyján, fel van háborodva, hogy mennyi a gaz... azt is szedi. Nem lehet ám leállítani! Mintha nem lenne mindegy annak a kertnek! Soha nem volt még olyan év, hogy annyit tudott volna és olyan ütemben gazolni, hogy minden rendben lett volna benne...
Hát én csak remélni tudom, hogy nem lesz már a szemének baja.

Ma is volt postáscsengetés (hogy véletlen-e vagy sem: tényleg kétszer csenget, meg lehet ismerni!😊), s mivel Szilvi nem mindig hallja meg, beszóltam neki -- tényleg megint ő kapott hivatalos levelet.

Bencéék ma jöttek haza Zamárdiból. Ma még nem hozzák haza, kell egy kis átmenet, leülepedés.
Egyébként mindennap felhívták Szilvit, beszéltek egy kicsit. Bencus tiszta barna. Sajnos, nem fotóztak -- tudom, nem ők az egyedüliek, meg azt is, hogy nekik különösebben nem voltak nagy programjaik, de akkor is. Voltak pl. hajókiránduláson. Hogy lehet nem fotózni a Balatonnál, vagy egyébként... akárhol?
Azzal szokták visszadobni a labdát azok, akik nem fotóznak, hogy ők a fejükben fotóznak. Bizony, ők ott őrzik a fotókat, merhogy az sokkal többet ér, mint a fénykép! Ezzel még én érzem magam szarul, hogy én annyira gyenge vagyok agyilag, hogy nekem bezzeg fotóznom kell!😃😁😄 Közben meg tiszta sor, hogy rohadtul nem mindegy. Nekem is a millió kirándulásról, útról, üdülésről megvan a többmillió emlékem, mivelhogy én sem vagyok hüle. DE mégis, mikor a fényképeket nézegetem, akkor jönnek ám igazán elő az apróságok is. Ez akár még gyerekkorra is érvényes; sokszor elmerengek, apai nagyanyámról milyen kevés fotó van, pedig 14 éves koromig mi együtt éltünk vele. Nyilván akkor még gyakorlatilag nulla lehetőség volt nemhogy aktív, de ritka fotózásra is; mégis, ahogy látom azt az egy-két fotót róla, beugrik, milyen színű volt akkor és mennyi területen körülöttünk a pünkösdi rózsa, milyen színű és anyagú nagyanyám kardigánja, és hogy közvetlen előtte apám min bohóckodott, hogy nevessünk. Rendkívül sokat adnak a fényképek!
Én, ha -- még egyelőre nagyon ritkán, de ha -- végignézek a 250 papíralbumomból pár óra alatt mondjuk, 10-et, napokig a hatásuk alatt vagyok! Ha nem lennének, elveszítené az ember azokat az arcvonásokat, mozdulatokat, színeket, hangulatokat előbb-utóbb, amelyek sok évtizede voltak jelen. Illetve eszembe sem jutnának! Az ember agya nem káptalan, és mindenki tudhatja, hogy mindent képtelenek vagyunk megőrizni. Én átlagon felül emlékszem dolgokra, még az emberek szeme színére, lába formájára, hangszínére is, tényleg... vagy eseményekre, benyomásokra, vitákra, beszélgetésekre... sorolhatnám. Mégis, a fényképek láttán egy csomó olyan dolog eszembe jut, amire már soha nem gondolnék. Nyilván azért, mert nem életbevágó, nem olyan fontos. Mégis nagyon jó érzés a "tééényleg!", az "ahaaa!" Múltunk pillanatai, amiből összeáll az életünk.
Teljesen természetes, hogy nem lehetünk egyformák. Nekem ez fontos, másnak meg nyilván más a fontos. Viccesen szoktam mondani, hogy én tulajdonképpen csak a vécére nem viszem a fényképezőt.😊😁 Nyilván ez túlzás, de nem áll messze a valóságtól.

Megnéztem a tegnapi Elifet, este pedig a BK-t.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése