2018. július 17., kedd

Onkológiai kontroll

Fél 6-kor elkezdtem készülődni, rendezni macskákat, almokat, magam körül ezt-azt...
8 után indultam a 22-eshez, fél 9-re már ott is voltam a Kenézy első emeletén, ahol jelentkeztem a beutalómmal a hasi UH-ra. Sokan voltak a rendelő környékén, örültem már annak is, hogy volt szabad ülőhely. Még útközben hagyján, annyira nem döntött le a meleg, kint még jó idő volt, de idebent az épületben, amikor megállapodik az ember, kijön rajta a "hőség". Kell egy félóra is akár, hogy normalizálódjon a helyzet.
Idő az bőven volt persze, simán egy órát is várakoztam, többekkel együtt. Már eleve ott volt két ággyal idehozott, alvó és nyöszörgő fekvőbeteg, nyilván őket viszik be soron kívül. Volt is méltatlankodás a hosszú várakozás miatt; persze nem én, nekem egyáltalán nem volt sürgős... 😒
Most egy férfi orvos volt az ultrahangos, mondták kint, hogy ő nagyon "hosszadalmasan" vizsgál, azért várhatunk itt ennyit... Ez nemigen nyugtatott meg, ráadásul a vizsgálat is sokkal keményebb volt. Eddig mindig nők végezték ezt a fajta műveletet velem, s tudom, hogy nem mindig volt kellemes; de ez a pasi úgy nyomta azt a vizsgálófejet az ember hasába, hogy szinte levegőt sem kaptam. Ráadásul egy-egy helyen kimondottan tartósan, hogy úgy éreztem, sose lesz vége! Egyszer szóltam is, amikor szinte elviselhetetlen volt; elnézést kért, hogy így látja jobban, de nyilván ugyanúgy folytatta tovább. Minden izmom görcsben volt, mire végre-valahára vége lett. Amiket hallottam, annak alapján a helyzet változatlan, a májon lévő haemangioma is.
Tíz percig csak törölgettem magamról a zselés vackot, nem sajnálták, az biztos...
Végre elmehettem pisilni -- hasi UH-nál ugyanis közvetlen előtte nem tanácsos elmenni, mert könnyebb a vizsgálat telt hólyaggal, de most tényleg sokat kellett várakozni, már aggódtam is, hogy nem fogom kibírni.
Ezután az onkológia következett. Negyedórát ácsorogtam csak a jelentkezésre várva, mivel nyár van, szabadságon van sok dolgozó. Aki a jelentkezéseket intézi, több feladatot is ellát, rohangál ide-oda, na, ezeket ki kell várni. Utána sikerült egy ventilátorközeli ülőhelyre lecsapnom. Kb. újabb negyedóra várakozás következett, mire szólítottak: kaptam két újabb beutalót. Nyilván laborba, a másik pedig mellkasröntgenre.
A laborral félóra alatt készen lettem mindennel együtt, szerencsére leragasztást kértem, azzal könnyebb boldogulni, meg nagyobb biztonságot ad. Igaz, ma nem vettem be a vérhígítót, de azért még ugyanúgy folyik az... már tegnap sem kellett volna bevenni, csak elfelejtettem.
Ezután ugyanott jelentkeztem, ahol a hasi UH-ra, ugyanazon a folyosón várakoztam, csak kicsit előrébb. Ez nem tartott olyan sokáig, elég hamar szólítottak, megvolt, mehettem vissza az onkológiára. Innentől számoltam a minimum két órahosszát; na, mondom, hosszú lesz, hiszen már majdnem háromnegyed 11 volt!
Ez szokott leginkább megviselni, mikor órákat kell várakozni. Szerencsére sikerült a ventilátor közelében helyet találnom. Az a baj, hogy én képtelen vagyok úgy tölteni a várakozást, mint az emberek zöme. Nem tudok bíbelődni a telefonnal, nem köt le. Nem tudok olvasni, mert egyszerűen nem vagyok képes koncentrálni, odafigyelni. Ez mindig is így volt. Ezért tavaly is siralmasan telt a számtalan, többórás várakozás akár a kemóknál, a közöttük lévő kontrolloknál, a köztes infúzióknál... na és pláne nem is beszélve a klinikai sugárra való 40-pár alkalomnyi várakozásaimról, hogy én közben semmivel nem tudtam kitölteni az időt. Kivéve azt a pár alkalmat, amikor Dani elkísért kontrollra, infúzióra (mert ezeknél voltam a legeslegszarabbul), CT-re vagy csontizotópra; vagy Katám néhányszor a sugárra -- hiszen a beszélgetésekkel jobban telt az idő. Néha akadtak a közelemben más betegek is, akik egy időre beszélgetőpartnerekké váltak közös "ügyünk" kapcsán, így óhatatlan a beszélgetés időközönként, de nem ez volt az általános.
Szomorú, de nem tudok olvasni, nem bírok odafigyelni. Próbáltam többször, de mikor másfél óra múlva sem sikerült egyet sem lapoznom, feladtam. Annyira fel van spanolva szerintem az idegrendszerem ilyenkor, hogy nem tudok kikapcsolni.
Én pl. vonaton sem tudom úgy elengedni magam, mint sokan mások. Max. rejtvényt tudok fejteni; más viszont simán alszik majdnem végig, ráadásul ahogy becsukja a szemét, azonnal; és látszik, hogy nem csak "úgy tesz"... Vagy simán és eredményesen olvasnak. Én valahogy más fából vagyok faragva. Csak itthon tudok normálisan olvasni.
Magam sem hittem el, mikor dél körül, egy hátsó rendelőből hallottam szólítani a nevemet. Egyből az ugrott be, hogy tuti, hogy a laboreredményem még nincs kész... de annyi baj legyen!
A főorvosra lettem most kiosztva, mert az adjunktusnő teljesen el volt havazva, így néha átsorol néhány beteget, többször is voltam már így a főorvosnál, nagyon szimpatikus ember. Ráadásul, ha jól tudom, ők házasok az én onkológusommal.
Megbeszéltük, hogy rendben vannak a mellkas- és hasi UH eredményeim, a labor még nincs kész, de bízunk benne, holnaptól lehet telefonon érdeklődni ezzel kapcsolatban. Kaptam egy Letrozol-receptet, valamint az új időpont okt. 16. lesz, amikorra is kaptam a Jerikóra UH-ra az ödémám miatt beutalót reggelre, majd 11 körülre Kenézybe hasi UH-ra, majd innentől ugyanígy, ahogy általában -- tehát onkológia, újabb beutalók, labor stb. Az sem lesz egy unalmas nap!
Úgy érzem magam, mikor egy-egy ilyen esemény lezajlik, mintha behordtam volna pár mázsa szenet. Végtelenül kimerülve, de egyben megkönnyebbülve, hogy tán rendben vannak a dolgok és túlvagyunk ezen is.

Kb. csigatempóban mentem gyalog a dögmelegben a Tescóig, ahol kaját vettem elvitelre, valamint egy kétgömbös fagyit. Ezután viszont megvártam a 24-est két megálló erejéig hazafelé.
Nagyon kidöglöttem, úgyhogy egy órát egyenesbe raktam magam a ventilátor előtt.
Anyámmal telefonáltam, hogy ő hogy van, mi újság, valamint nekem hogy telt a nap.
Danival cseteltem, aki ma vett két óra vezetést, hiszen igen régen volt már az a jogosítványszerzés 20 éves korában, és ahova -- úgy tűnik --, menni fog, kelleni fog a munkához járművezetés. A vezetés végén anyámhoz vitte el magát a tanulókocsival, és úgy érzékeltük anyámmal együtt, hogy sikerélmény volt számára.
Bencét hozták este.
Megnéztem a BK-t, Istvánnal társalogtunk.
A nap maga baja / a vállról most lerakva... (saját). 😔

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése