Az van ugyanis, hogy sokan tényleg csak megszokásból odavetik a kérdést, hogy hogy vagyok. Nem nagyon szeretem ezt. Olyan egyszerű két egyszótagú szót odavetni, amire, ha komolyan veszed, félóráig kellene és lehetne simán írnod. Nem igazán szoktam tehát komolyan venni, és amilyen rövidre csak fogni lehet az összefoglalót, úgy próbálom minimálisra szorítani a helyzetet.
Tegnapi kérdésekre ma válaszolgattam, a két kérdőszóhoz képest mindenképp normálisan és érthetően, bár nyilván nem szaporítva feleslegesen a szót, de ne is érezze azt a partner, hogy mondjuk, "lerázom".
Erre az egyik visszaírt, hogy NEKI nincs ilyen problémája. (Szívből gratulálok!)
A másik részletesen leírta rá a saját -- természetesen sokkal nagyobb! -- baját.
Miért nem ezzel kezdik? Miért van szükség erre a "hogy vagy"-ra?
Szokott olyan is lenni, hogy félévről kell beszámolnom dióhéjban. Megteszem, és nincs válasz. Ha én nem válaszolnék a hogy vagyra, bezzeg fel lenne hánytorgatva idővel.
Mindegy, igyekszem megfelelni, ne legyen probléma. A kérdés után a válaszként írt saját problémáikra én szoktam válaszolni, sajnálkozásomat és reményeimet a jobbulásra kifejezni... csak éppen olyan... végtelenül hülye érzés.
Délután volt egy, Daninál pár évvel fiatalabb fiúnak a pappá szentelése utáni elsőmiséje a mi templomunkban. Szerettem volna elmenni. De tudom, hogy óriási készülődés és tömeg volt, egész biztosan állnom kéne, és ilyenkor nem egyórás egy mise. A mostani (aranyeres) állapotomban inkább nem mertem ezt megkockáztatni.
Megnéztem egy Dianáról szóló filmet.
Danival cseteltem, majd jött is, anyámhoz készült menni. Küldtem neki, amiket beszerezni kért (dezodor, tusfürdő), illetve kiváltottam (Betalok ZOK), valamint göngyöleget vissza. Este újból jött Dani, zöldbablevest hozott anyámtól.
Eső is volt, szivárványnak örvendhettünk.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése