Haza a kórházból

Fél 6-kor, mikor Haramia egy soron következő ébresztése volt, végleg feltápászkodtam, és rendeztem soraimat. Készülődtem a kórházba indulásra. Danival úgy beszéltük meg, hogy ő is odajön olyan fél 10 körül, addig én majd bepakolok a táskába és rendezem a zárójelentést. Öcsém is készenlétben fog állni, hogy ha készen leszünk és kiléptünk a kórházból, telefonálok és jön értünk.
Ami miatt kicsit aggódtam, az a szokásos... tehát hogy mennyire lesz alkalmam és milyen az adjunktusnővel való beszélgetésre, egyúttal a hálapénz rendezésére. Már tegnap a szobatársakkal való beszélgetés során kiderült, hogy valamennyit mindenki ad. Akik tegnap elmentek, mindnek ez volt a véleménye. Nem dúskálunk, nehezen élünk, mégsem kérdés; a saját lelkiismeretünk érdekében ez a helyes (és itt most nem elvekről van szó, meg az "ellentámadó" "nekem-ki-ad???" hőbörgésről). Elsőként anyám is így tartja természetesnek, megszokottnak, másrészről viszont ezt az ő nevében egyértelműen nekem kell lerendezni (pedig a magaméival is mindig milyen bajban vagyok...!).
A 8.40-es 22-essel mentem, és pont 9-re estem be a kórházba. Felérve a VI. emeletre, a folyosón már messziről láttam, hogy anyám az ajtóban áll.
Szerencsére a szeme jól van, rendben van, mégis kissé ideges, rosszkedvű volt. Nem nagyon tudta elmondani, mi a probléma, úgyhogy én is ideges lettem azon, hogy el van forgatva az éjjeliszekrénye, holott leírtam, milyen küszködés volt jó irányba forgatni. Mondom, így hogyan fogok én belőle kipakolni? Ráadásul elhúzták a faltól is, és mögé le volt esve egy csomó minden. Mivel semmi hely nem volt az ágyak és szekrények mellett, így nem lehetett mögé menni, hogy felszedjem a cuccokat... Hát mi történt itt? De amiket anyám hebegett, azon nem igazán lehetett kiigazodni! Azt mondja, ő valamiféle ámokfutást rendezhetett itt az éjjel, "vagy mi". Ám nem tudja, mi az, amit álmodott, és mi az, ami tényleg megtörtént. Valószínűleg a sok orvosi szertől, a műtét utóhatásaként, pluszban hozzájött az idegen helyen történő alvás -- úgy vettem ki, hogy pisilnie kellett és elkezdett kóborolni, keresni a vécét. Biztos sokáig, mert nagy fáradtságot érzett "álmában". Azt már az éjszakás nővérektől hallotta, hogy a közvetlen mellette fekvő kislányt nem hagyta aludni az állandó pakolásával. Gondolom, kereste a dolgait... és erre elfordították a szekrényét, hogy ne tudjon rámolni. Azt nem tudom, hogy végül is tudott-e vécézni, mert "álmában" folyton ezt is érezte. Hajnalban bevetettek vele -- gondolom -- nyugtatót vagy altatót, és többen is álltak mellette, hogy próbáljon már kicsit aludni... Kb. ennyire állt össze a kép.
De most láttam szegénykémen, hogy nagyon restelli magát. Azt mondja, hogy most mindenki azt hiszi, hogy ő bolond.:( Jaj, drága anyám, tudod, hányan tényleg nem normálisak úgy 87 éves korukban? Nyilván ez nem vigasztalja, mint ahogy az sem, hogy hányan meg sem érik ezt a kort.
Mindenesetre úgy-ahogy visszacibáltam a szekrényét, és elkezdtem bepakolni a táskába. Úgy negyedórán belül készen is voltunk, pluszban ő is felöltözködött. A botjával előkaparásztam a szekrénye mögé esett cuccokat. Közben megjött Dani is.
Az adjunktusnőt láttam bemenni az orvosi szobába, kirohantam és elcsíptem, hogy beszélhetnénk-e, megvan-e a zárójelentés. Visszafordult velem a recepciós pult oldalához, ott volt a záró. Elmondta, hogy szépen gyógyul a seb, és már ellenőrizték a látást is, ami még javulni is fog, de máris szép eredménnyel lát. Kiírt háromféle szemcseppet és egy szemkenőcsöt, elmagyarázta, hogy melyiket hogy kell "szedni" -- két szemcseppet napi négyszer, egy szemcseppet napi ötször, és a szemkenőcsöt este --, majd rákérdeztem, hogy mikorra várja kontrollra, merthogy attól féltem, hogy esetleg ugyanaznap lesz, amikor az én kontrollom az onkológián... na, akkor mit csinálnánk vajon?
Jelezte, hogy kissé zűrös volt az éjszaka; no, gondoltam, hátha többet megtudok. De ő is csak az éjszakás nővérektől értesült, mikor rákérdeztem, annyit mondott igen komolyan, hogy "hát igen, zavart volt, pakolt, járkált". Szerintem ő mint orvos, ezt nem vette különösképpen egyedi problémaként tragikusan. Itt zömmel idős betegek vannak, biztos nem anyám volt az első, aki ilyeneket csinált műtét utáni éjjel...
Mikor nagyjából mindent megbeszéltünk, mondta, hogy minden tennivaló le van írva a zárójelentésben, úgyhogy megkaptuk az iratokat, én pedig sikerrel megköszöntem a munkáját és a figyelmét egy borítékkal. (Egy húszast adtunk.)
Ezek után nagy megkönnyebbülés vett rajtam erőt. Mivel minden össze volt már pakolva, így megkezdtük a kivonulást. Dani vitte a sporttáskát, járókeretet, én meg karoltam anyámat, másik kezében a bot. Lifttel lementünk, és most nem tévesztettem el az irányt végre, hogy leérve a megszokott folyosón tudjunk kimenni majd az épület elé.
Kint telefonáltam öcsémnek, addig megálltunk a bejárati tető alatt. Sajnos, muszáj az autóhoz közel álldogálni, mert nincs sok megállási idő, ez nem parkoló... és sajnos, padok sincsenek, hogy legalább árnyékban, ülve lehetne várakozni. De viszonylag hamar jött öcsém, igyekeztünk odabotorkálni, ő és Dani pedig bepakoltak mindent, segítettek anyámnak, én is beszálltam. Dani nem jött velünk, elment kiváltani a gyógyszereket, meg hát amúgy is biciklivel jött.
Öcsém hazaszállított és kirámolt bennünket. Kevés időt töltött, ezalatt beszámoltunk a műtétről, a körülményekről; de anyám szólt nekem előtte, hogy az "ámokfutásról" ne beszéljek már. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz, ha ez itthon is folytatódni fog, de szerencsére nem így lett (mivel már megint bő egy hónappal később írom ezeket, már lehet tudni, hogy egyelőre legalábbis alaptalan volt a félelmem). Öcsémék hoztak ételt is. Bazsalikomos-tejszínes csirkemellet főtt tésztával, úgy vagy 2-3 adagnyit anyámnak, aztán gulyáslevest szintén több adagnyit, meg mellé hideg élelmet, virslit, kenyeret, tejet is. Úgy számoltuk, hogy én majd legközelebb szombaton viszek neki kaját.
Jött aztán Dani is, hozta a szemcseppeket. Udvart sepert, majd kertet locsolt.
El is kezdtük azonnal a szemcuccokat -- e napon estig ott voltam, és mindhárom szemcseppből háromszor csepegtettem neki, este a szemkenőcsöt is beadtam, reméltem, fogja tudni magának is csinálni.
Először melegítettünk töltött káposztát és ettünk, majd anyám átöltözött.
Én kirámoltam a táskát, igyekeztem mindent a normális helyére elpakolgatni. Ezalatt anyám megnézte a megszokott délutáni sorozatát. Ő szerencsére nem szokott belőle problémát csinálni, ha valami miatt kimarad, vagy odajön valaki és ki kell kapcsolni...
Megjött a cica is! Annyira cuki volt, ahogy rohant felénk a kertből! Csak anyámat leste sanda gyanakvással, valahogy nem igazán nyerte el tetszését a szemén levő apparát. Úgyhogy most az én ölemben többet ült, mint az anyáméban, de azért borzasztóan örült neki. Elmosogattam a cica edényeit, adtam neki vizet, tejet, kaját.
Ezeket ma fotóztam a kertben.

   

 

Vizet melegítettem, elmosogattam. Este olyan 7 körül összeszedtem magam és haza indultam. Vittem magammal a Szilvi sporttáskáját is.
Megnéztem a BK-t és a tegnapi Elifet. Ezek után viszont hihetetlen, de olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy muszáj volt fürödnöm és ami szinte soha nem fordul elő: 11-kor lefeküdtem, s ami annál is furcsább, hogy bizony, el is aludtam!