A 3. kemó hosszú napja

Ma ugyanahhoz a buszhoz mentem ki, amelyikhez tegnap. Szokásos kelés, készülődés, igyekezve többször rendezni a hasmarsokat, meg vigyázni, hogy nehogy itthon maradjon valami fontos. Most egy kicsit hosszabb lesz a nap. A Medrolt a Quamatellel a kezelés előtt is be kellett venni, meg majd este ugyanezt.
Enikő megint a buszon volt, de ma nem is vett észre. Mondjuk, szerintem igen, de mindegy. Nem erőltetjük a dolgot.
Kenézybe 8-kor, onkológiai ambulancia, kartonozóban jelentkezés, zárójelentés leadása.
A főorvos úr hamar behívott, és közölte, hogy prímán jó a laborom, hogy vagyok, jól vagyok? Akkor tessék felfáradni a terápiára.
Felfáradtam, lejelentkeztem. A kis hölgynek próbáltam elmagyarázni, hogy a következő zárójelentés dátumai miatt mondanám, hogy a következő kemó időpontja egybeesne a csontizotópiával, tehát itthagynám a csontizotópia papírját, hogy ott majd a dátumokkal valamit korrigálni kell.
Az 1031-es szobában telt ház volt, úgyhogy mentem a következőbe, ott bőven volt hely. Az ajtótól balra eső szélsőt választottam. Most már ösztönösen tudom, hogy a névtáblámat meg kell várni, míg ideadják, és a székem fölé teszem. Aztán igyekszem olyan helyet nézni, ahol elérhető a csengő. Utána 45 fokba igazítom a lábtámlát, majd beletanyázok a székbe.
Mivel jobb karomon zajlik minden, ezért én nem nagyon tudok csinálni közben semmit. Pl. mobilozni sem, mondjuk játszani, hiszen a branül most is a jobb hüvelykujjam fölötti vénába volt szúrva... így azt nem igazán tudnám mozgatni, ballal meg e téren béna vagyok.
Várni kell, míg elkészülnek a névre szabott létyók. Most 6 db lett kipakolva, 3 részletben hozták, az elsőnél közben sikerült megbirkózni a branül beszúrásával.
A piros nagynál kicsit el szoktam alélni. Van, aki annál lett rosszul. Nem tudom, mifene lehet az. Külön rá is szoktak kérdezni, hogy nem vagyok-e, voltam-e annál rosszul.
Lényeg az, hogy az onkológus doktornő pont akkor jött be, mikor annál vegetáltam, úgyhogy éppen hogy csak jelen voltam agyilag. És persze, hogy akkor mondta a fontos infókat!
Először mondta, hogy akkor mivel 28-án lesz a csontizotóp, az marad úgy, 27-én lesz a labor, és 29-én, azaz csütörtökre csúszik majd a 4. kemó. Ezt még fel is fogtam.
Most viszont következett, ami nehéz lett szűk agyamnak: mához egy hétre, ha jönni kell a sürgősségi vérvizsgálatra, akkor utána az onkológiai ambulancia kartonozójában (?) kérek egy sürgősségi beutalót a kardiológiára, mivel arra a kardiológus felhívta a figyelmet, hogy külön ellenőrzéseket igényel a szívem. És hogy az SZTK-ba kell menni. Itt rögtön két dolgot nem értettem: miért kell az SZTK-ba menni, mikor ez itt egy kórház, hát múltkor is itt voltam kardiológián. Nem volt világos, de hogy hiányzik/nincs itt a kardiológus... de akkor nincs helyettes? Nem értem... Aztán a másik: a kardiológiára hogy kérhetek én az onkológiai kartonozóban egy azonnalra szóló beutalót, amikor hónapokkal előre kérni kell időpontot? Na, és ezt meg kell járnom, aztán vissza kell jönni az onkológiára. Ez az a része a dolognak, amikor a sürgősségi után meg kell várni az eredményt, és kb. 2,5 óra múlva szólít be a főorvos, utána meg többnyire megyek infúzióra kiszáradás ellen.
Na most: vajon ez alatt a 2,5 óra alatt kell nekem, mikor a legrosszabbul vagyok, megjárnom az SZTK kardiológiáját és visszajönni? Hányszor fogom magam közben összef*sni? Őrület. Szóval ez nem tiszta... Látta rajtam a doktornő, és mikor ismételni próbáltam, kevertem a dolgot a hóvégi programmal, mondta, hogy igen, de ez most más, ez a jövő heti! Na még egyszer! És elmondta gyorsan még egyszer, én meg már úgy összekavarodtam, hogy nem tettem fel a kérdéseimet, hogy hogy fogok kapni azonnalra beutalót, meg miért pont akkor kell kardiológiára mennem, mikor közben az onkológiára meg infúzióra várva haldoklom... Nem világos.
Mindegy, meg kell próbálni megcsinálni, majd kiderül... Pont elég bajom van pedig már a csontizotópia gondolatától is, a másfél liter létyó megivása lehetetlennek tűnik.
A végét már nagyon vártam most ennek az egésznek. Olyan fárasztó volt...
Utána megvártam a zárójelentést, a doktornő nem volt ott. Kaptam egy újabb Nivestim receptet, de nem váltottam még ki, mert eddig legalábbis 6 szokott kelleni, és annyi még bőven van. Ráérek kiváltani, ha nem lenne elég.
Vettem a büfében egy zsemlés gyrost, valamint az ótómatából egy olasz kapucsínót. Addig egyek, míg lehet, illetve tudok.
Ezek után, mivel nem volt dögmeleg, úgy döntöttem, hogy nem akarok most buszhoz menni, hanem egyedül akarok lenni a Dorottyán végigmenve... úgyhogy fotóztam időnként, ha volt mit.
Aztán persze a Tócóson át is gyalog mentem haza.
Túléltem.

Otthon nagyon fáradtnak éreztem magam, ez általában így van a kemó után, úgyhogy ledőltem kicsit, és nagyon szakaszosan hunytam egy-másfél órát a degekkel, akik miatt a szakaszosság történt...
Mindenesetre jól tettem. Utána egészen jobban lettem. Meg tudtam enni a zsemlegyros felét is akár, aztán leültem netezni.
Mérlegeltem, mennyire vagyok elesett és mit érzek, mert ma azért elég fárasztó nap volt idáig; viszont ma lenne egy program, amire azért elmennék: este 6-kor lesz az első debreceni szabadtéri könyvespolc átadása a Liszt Ferenc téren. Jó lenne ott lenni. Tegnap egy régi jó "bélás" ismerős linkelte át a dolgot, kérdezvén, ott leszek-e. Hát jó lenne, ahogy figyeltem a programot. Nem hosszú, és a lényege, hogy lesz pár rövid beszéd, meg lesz rakodva a könyvespolc, de vihetünk is bele, valamint akik ott lesznek, kedvenc könyvükkel a kezükben szeretnének egy közös fotót csinálni.
Nem kapkodtam el a döntést, de 5 körül azért gyorsan elkészültem, kiválasztottam a kedvenc könyvet, amely egész véletlenül egy kicsi és könnyű, cicás könyv volt, amit a kórházban is olvastam:), valamint levettem a gardróbból 3 db '70-es évekbeli, immár klasszikusnak mondható kiadványt, esetlegesen a könyvszekrénybe.
Fél 6-kor, nem kapkodva el, de elindultam. Persze a 45-ös elment az orrom előtt. Erre kigyalogoltam a Széchenyire, a 41-eshez. Az van fent legrövidebb úton a városban. Szerencsére még 6 óra előtt 8 perccel jött egy, amivel lényegében szinte pontosan fel is értem, a Kossuthról meg 2 perc alatt ott voltam a helyszínen. Már hallottam, hogy elkezdődött a beszéd, de nem maradtam le semmiről.
Egész csinos kis tömeg összegyűlt, még ha egy része, gondolom, véletlenül volt azon a téren.
Nyilván leálltam fotózni, aztán megtaláltam az ismerőst, akivel személyesen most találkoztunk először, beszélgettünk mindenféléről.
Egy bizonyíték arra, hogy sokéves virtuális kapcsolat utáni találkozás során ugyanúgy lehet beszélgetni, sőt, jobban -- lásd a tegnap és ma reggeli régi, napi szintű beszédes kortársamról írtakat, akivel befagyott minden több évtized után! --, mint sok fizikálisan rendszeresen előforduló ismerőssel.
Többek között arról is, hogy szokta olvasni időnként a blogomat, és ő pont azt értékeli, hogy a betegségem ellenére ugyanúgy élem tovább az életem, mint eddig; ugyanúgy fotózom, ugyanúgy írok, ugyanazt a normális, reális, mégis humoros hangulatot tartom fent. Nem pont szó szerint, ám részletesebben beszéltünk erről, de ez volt a lényege.
Ez nekem igazolás, és jó nagy "na ugye!" volt arra, akik állandóan beszóltak, hogy nem vagyok elég pozitív, sőt még van, aki jól lealázva ki is iktatott.

Utána sor került a közös csoportképre, én odaugrottam Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi c. könyvével, régen volt már, hogy farkasszemet kellett nézni ennyi fényképezővel meg akármivel.
De ha már lúd, legyen kövér.:) Az egyik a dehir, a másik a haon fotója, a netről szedtem le.

Ezek után tömeges könyvnézelődés kezdődött, miközben én is a könyvszekrénybe raktam a három magammal hozott könyvet. A tartalmát megcsappantani nem akartam, mondván, pont hogy rettentő sok könyv van otthon, nehogy már még haza is vigyek.
Na persze a közeli parkosított részek sem maradhattak ki a fotózásból:

Zajlott a téren az élet, mi még folyamatosan és sok mindenre kiterjedően beszélgettünk a jó ismerőssel, majd elbúcsúztunk. Jó kis program volt.
Így nézett ki a szekrény tömeg nélkül:

A buszmegállóm közel volt, s a buszom viszonylag hamar jött, 8 körül már otthon is voltam.
Közben volt anyámtól telefon, még a busz előtt visszahívtam, el is csodálkozott, hogy mit tekergek én még a városban egy ilyen kemós napon...

De ezután még nem volt mindennek vége, olyan naplementét láttam a 7.-ről, hogy ihaj!
Muszáj volt tovább fotózni...

Később még Istvánnal is beszámolóztunk, sőt, még a fényképeket is megcsináltam, hogy fel tudjam tenni a netre. Franc se mondaná meg, hogy kemós napom volt amúgy...