Labor és MRI

Mára kettős program volt, mi más, mint kórházi.
Reggel 8 órára sürgősségi laborbeutalóm volt, és értelemszerűen 12.50-re pedig MRI.
Elgondolkodtam, mit is fogok a kettő között csinálni, mert hogy hazajönni nem fogok, aztán meg újra elindulni, az biztos! A labor azért lett sürgősségi, mert a doktornő erre a napra kérte eleve az MRI-t, de a pontos időt (óra, perc) nekem kellett személyesen megkérni aznapra, mivelhogy ott kérdéseket tesznek fel előbb, hiszen vannak olyan esetek, hogy nem is lehet megcsinálni a vizsgálatot valakinél -- pacemaker, beépített fém stb. --, és hát hogy ha pl. 9-re kapok időpontot, ne kavarjon be egy normál labor.
Az a helyzet, hogy Popika már akkor jelezte, hogy el fog jönni velem ezen a napon, de azt gondoltam, biztosan dolga akad, mert az van neki rendesen; és hát nem vagyok most rosszul, hogy okvetlen hagyja ott miattam. De előző este elcsípett a neten, és hát egyáltalán nem felejtette el, megbeszéltük: jönni fog ma, a kórházban fogunk találkozni reggel 8-kor. Mert hát megígérte, és igyekezett úgy csinálni a dolgait, hogy ráérjen.
Én eléggé meghatódtam e nemes gesztustól, tényleg...
Reggel elkészültem, busszal mentem szokásosan a Pesti utcára, onnan pedig elbandukoltam a kórházba. Ekkor hallottam meg a telefont, azt hittem, Popika. Merthogy úgy beszéltük meg, hogy ha az ő busza ideér a Böszörményire, felhív, hogy tudjuk mindketten, ki hol van.
Hát nem ő volt, hanem az MRI-től hívtak, miszerint -- az utcai zajtól felét sem hallottam, így gyakran újrakérdeztem... -- mehetek hamarabb a délelőtt folyamán vagy akár máris, meg tudják a vizsgálatot csinálni. Nem akartam hinni a fülemnek, de újra visszamondtam a lényeget, és tényleg.
Hát ez nagyon jó, máris meg van oldva egy probléma. Utólag láttam, hogy már akkor is hívtak, mikor még a buszon voltam.
A bejárat elé érve leültem a feljáró betonjára és vártam pár percet, hátha felbukkan Popika. De mikor 8 óra lett, mégiscsak bementem. Jól tettem, mert a labornál eddig soha nem látott tömeg volt. Hihetetlen, de mikor kihúztam a sürgős sorszámomat, láttam, hogy még 9-en vannak előttem, ilyen még sosem volt. És ez csak a sürgősek között. Akkor a többi normál, illetve van mentők, betegszállítók, ápolók által hozott sos betegek.
Ekkor telefonált Popika, hogy most szállt le a buszról, de ő is alig hallott valamit a forgalmi zajtól, még én is hallottam a mentő szirénáját a telefonjából; nem csoda, ha semmit nem hallott. Mindenesetre elismételtem neki utána, hogy itt vagyok az elsőn a labornál, rengetegen vannak, 9-en vannak előttem csak a sürgősek. Meg elmondtam azt is, hogy nem kell délutánig várni az MRI-ig, hanem mehetünk a labor után! Ő is örült. Kiálltam a lépcső utáni bejárathoz, hogy lássam, ha jön, el ne menjen rossz irányba.
Így is lett, így hamar összefutottunk. Ezek után együtt szobroztunk, míg behívtak. Popika fogta a szatyromat, már ez is segítség ám, hogy nem kell magammal becipelnem.
Én csak a táskámat és a beutalót vittem a sorszámmal. Bent a szokásos egy normál vénámon szakszerűen eltaláltak, utána szokás szerint ragasztást kértem, mondván, hogy még megyek vizsgálatra. Elég nehezen áll el vagy újrakezdi, ne kínlódjak már épp most.
Lementünk a földszintre, ahol elöl leültünk és beszélgettünk, míg fogom a vénám.
Később Popika elment a büfébe, hozott ásványvizet és pogit nekem is, mint ez utóbbi később kiderült. Még kicsit beszélgettünk, aztán visszamentünk a folyosó végére és kimentünk az udvarra, ahol pár méter után ott volt az MRI épülete.
Beérve jelentkeztem, iratok, kitöltött és aláírt beleegyező nyilatkozat, minden.
Jópár kérdés, köztük sok olyan, amit már az időpontkéréskor beszéltünk. Aztán tessék helyet foglalni, majd szólítanak.
Hát, eltelt vagy háromnegyed óra egyébként, mire ez megtörtént, de sebaj, legalább beszélgettünk kedvünkre.
Ekkor eszembe jutott az is, ami később okozott némi lelkifurdalást, hogy az időpontkéréskor néhány gyors szó elhangzott arról is, hogy az előző hasi műtétek iratait, ha nem itt a kórházban történtek, hozzam magammal. Hát ezt jól elfelejtettem. De mivel most is elkövettem egy-két bakit, hogy "hasi előzmények" műtétei itt történtek-e, erre igennel válaszoltam (az járt a fejemben, hogy most minden Kenézy; igen ám, de akkor nem az volt!) -- hát ez helytelen volt ugyan, de legalább nem küldhettek emiatt haza és forszírozás sem történt így, hogy nem derült ki. Azért is voltam zavarban, mert az előző baki az volt, hogy megkérdezték tőlem, éhgyomorra jöttem-e. Hát elmondtam, hogy két háztartási keksz és egy kávé van bennem. Nem tettem hozzá, hogy mivel azt hittem, 1 órakor lesz az MRI, nem gondoltam volna, hogy ez nyomós éhgyomortalanság, hiszen azért vért vesznek tőlem, nem vagyok erőm teljében, ebben az állapotban miből gondolják, hogy gáz nélkül kibírom 1 óráig, plusz vizsgálat és hazamenés?
Azért elgondolkoztam rajta, hogy mit mondok, ha mégis szóvá teszik a hiányzó papírokat. Popikával megbeszéltük, hogy ez úgysem most lesz, legyen meg a vizsgálat, legfeljebb utólag hozom a papírokat. Ha keresgélnek a Kenézyben előzményeket velem kapcsolatban, hát csak gyerekkoriakat találnak az irattárban, ahová úgysem mennek. És csak csodálkoznak, hogy ez meg az a hiányzó részem akkor mégsem itt lett kiszedve, tehát rosszul mondtam és le se tolhattak a hiányzó iratokért... No, félre a merengéssel.
Aztán egyszer csak behívtak. Popika utólag mondta, hogy 35 percet voltam bent.
Két pasi csinálta az egészet. Egy a számítógépnél ült és nyomta az utasításokat, meg nyilván, gondolom, csinálta a felvételeket vagy miket.
A másik pedig velem foglalkozott. Elmondta, mit, miként, hogyan, milyen sorrendben fognak csinálni, ezenközben adott egy zöld köpenyt és egy műanyag lábbelit, a papucsom és farmerem le kellett vetni egy öltözőben, a többi maradhatott. Felöltöttem a díszruhát, majd fel kellett feküdni egy ágyra, hogy keressünk egy vénát... Itt is csak a jobbat használhatták, ott meg már volt egy ragasztás máról. Sebaj, letépte, és ugyanoda szúrva berakott egy branült! Mondta, hogy majd ha befekszem a gépbe, hozzákötnek egy csövet, azon fog a vizsgálat utolsó 10 percében érkezni a kontrasztanyag. Kérdezte, hogy vérhígítót szedek-e, mert ez a véna még mindig szivárog... mondtam, hogy persze, napi 1 Clexane injekció...
No, akkor át kellett menni a géphez, befeküdni egy keskeny, gurulós fémasztalra.
A pasi a branülhöz rögzítette a csövet, a másik kezembe adott egy pumpaszerűséget, hogy nyomjam meg, bármi kellemetlent érzek, vagy ha nem bírom, ilyesmi. Az egyben a vizsgálat végét is jelenti...
Reméltem, nem kerül rá sor.
Ide-oda csusszantam az ággyal a gépbe, elég magasan állt a teteje azért, hogy ne érezzem beszorítottnak magam, de nem volt túl világos, és mi tagadás, iszonyat hangos volt.
Hangszórón jöttek az utasítások, úgy percenként, hogy "mély levegő... kifúj... nem lélegzik". Ez ment végig. Amíg nem lélegeztem, addig voltak a különböző ritmusú, szinte zenei ütemek, vagy sziréna, kopácsolás jellegű, kalapálás-, üstdobszerű hangok. Mindig úgy éreztem, hogy túl soká érkezik a "lehet lélegezni" parancs, majd' megfulladtam a nem lélegzés végére. Tudom, hogy kicsi a kapacitása a tüdőmnek, úszni sem tudok, kevés ideig bírom levegő nélkül. Nagy kihívás volt ez a rengeteg odakoncentrálás, hogy jól csináljam.
Félúton mondta a nem utasítást adó ember, hogy jól csinálom, és elmondta, hogy nemsokára kapom a kontrasztanyagot, és azzal is ugyanúgy hajtsam végre az utasításokat.
Így is lett, azt hiszem, minden ritmushoz és hangsorhoz valót végigcsináltunk még egyszer -- az előző rész alatt többször is, ritmussoronként és motívumonként váltva --, majd a legvégén pár perc váltott ütemű és irányú, sebességű rázásom következett, amikor már nyugodtan lehetett lélegezni; az egész vizsgálatnak ez volt a legkellemesebb része, olyan volt, mint egy masszírozógép.
Ezek után fel lehetett öltözni bal kézzel, mivel a másik könyökhajlatában ott volt a branül, nem lehetett behajlítani. Ez a farmerrel, övvel elég kínos volt, de szerencsére valahogy összejött.
Mondta a pasi, hogy negyedórát kint pihenjek, majd kopogjak be és kiveszi a branült.
Az eredmény 1 hét múlva lesz kész, nekem kell majd értejönnöm.
Huh! Ez izgalmas volt!
Kint Popikával megosztottam az "élményt", majd mikor letelt a negyedóra, bekopogtam, kiszedték a branült, leragasztva a helyét. Még ott ültünk egy ideig, mert jó klíma volt, aztán eljöttünk.
Immár felszabadultan, hogy túlvagyok, mindketten örültünk, hogy nem kell kora délutánig erre várnunk, mondtam Popikának, hogy tudom, hogy van itt egy ún. teknősbékás tó, csak nem tudom, merre kell kimenni, hogy megtaláljuk. Hihetetlen volt számomra, hogy bezzeg Popika tudta. Visszamentünk az épületbe, és kimentünk egy másik irányban lévő kijáraton...
Rájöttem, hogy ez az a rész, amit a műtétkor a kórházi szobámból, a 4.-ről láttam. Csak akkor üres volt a tó, és sokkal kopárabb még minden.

Miután szeretettel üdvözöltem néhány csinos Kleofást, leültünk a környező padsorok egyik részére, és folytattuk a számunkra akár abbahagyhatatlan beszélgetést.
A végén fel is köszöntött Popika névnapom alkalmából egy blúzzal. Utólag be fogom rakni a fotót majd. Kecsegtet még valami cicás valamivel, nem árulta el, mi; csak hogy az még nem érkezett meg...
Ezek után a régi bejáraton jöttünk ki, át az udvaron. Közben különleges virágzó fát fotózhattam. Rákerestem a guglén, perzsa selyemakác néven bukkantam rá. Azt hittem, japán valami.

A Pesti utca sarkáig beszélgettünk, majd elbúcsúzkodtunk, miután hálálkodtam egy sort Popikának a mai napért, a társaságért, a segítségért, az ajándékért. Tényleg nagyon jólesett.

Este Dani jött egy darab dinnyével, beszélgettünk.
Ezután már a holnap miatt majréztam.

Popika ajándéka: