Egyhetes kontroll

Sógornőmhöz mentem le megbeszélés szerint, és autóval vitt el a kórházig, elbúcsúztunk, hogy majd ha végeztem, szólok és értem jön.
Ez is nagy segítség, mert cefetül labilis vagyok az egyhetes kontrollon.
Az emeletre is csigalassan másztam fel, hiszen a szívgyógyszereket sem tudván szedni összevissza kalimpált a szívem, lassan ájulófélbe mentem át. Megvártam a labor előtt, míg kapok levegőt is, majd húztam egy sürgősségi számot. Hamar bekerültem, vérvétel, majd kértem egy leragasztást, aztán pihegtem még kint az oldalsó székek egyikén.
Ezután onkológiai ambulancia, ahol szó szerint a doktornő által is emlegetett csütörtöki "bolondokháza" volt. A kevés személyzet egy része szabadságoláson van, s a maradéknak kell megoldani a tengernyi beteg ellátását. Így a kartonozó zárva is volt, nem lehetett jelentkezni.
Az asszisztensnő ki-be rohangált időnként a rendelőből, akkor lehetett leadni a jelentkezést, majd foglaljak helyet (ami szinte nem volt), mint mindenki, és kivárni a laboreredményt, a behívást.
Két ismerős sorstárs közé kerültem, szerencsére közel a ventilátorhoz. Én a kegyetlen keserűség miatt leginkább hallgatóság voltam, de nyilván azért nem tudtam magam kivonni a beszélgetés alól. Eléggé kivolt mindenki, de a beszédesebb, múltkori kemón is szomszédommal egyetértettünk abban a másik szomszédom érdeklődésére, hogy a műtét ehhez a rémséghez képest szinte semmi. Erre a megállapításra azért került sor, mert a másik szomszédom letargikusan kijelentette, hogy neki annyira elege van ebből az egészből, hogy iszonyat, és hogy még a műtéten sincs túl... neki mindkét mellében nagy daganatok vannak, és azért kell előbb a kemó, hogy hátha valamit zsugorodnak a műtét előtt. Csodálkozott, hogy mi már túlvagyunk a műtéten. Erre fel nyugtattuk meg egyöntetű véleménnyel, hogy ehhez képest a műtét semmi, emiatt ne aggódjon. Ha ezt kibírja, akkor a műtét lesz már a legkevesebb. Persze lehet, hogy neki a műtét után is ugyanúgy kell majd kemó... nem tudhatom.
11 óra volt már, mikor a doktornő behívott. Kérdésére elmondtam, hogy vagyok, legalábbis a nagyját. Kétszer is javasolta az infúziót, de látta, hogy kifejezetten ájulófeles rosszullétben vagyok, és hogy mennyire kivagyok már az infúzió tényétől is... belegondoltam, hogy még plusz 2,5 óra infúzió... hát én addig elpusztulok. A doktornő részvéttel kérdezte: "... vagy inkább hazamenne pihenni?" Elgyötörten mondtam, hogy igen. Ebben maradtunk. Másra sem vágytam, mint hazajönni haldokolni.
Kivánszorogva hívtam sógornőmet, aki negyedórán belül odajött és hazaröppentünk.
Egész délután feküdtem. Mivel abba lehetett mától hagyni a Nivestimet, így csak abban reménykedtem, hogy jövő hétig leszek "már csak" ilyen rosszul, aztán javul a helyzet.
Tévedtem...