Vendégségben

Az előző, felemelő program után elvarázsolva sétálgattam a szinte kora nyári melegben a Varga utcán, kifele, végig, mivel Éva -- volt nyomdász kolléganőnk, kedves barátnőnk -- meghívott párónkat magához, trécselni, együtt lenni kicsit. Nyilván, hogy nem hagyhattam ki a püspökségnél pár fotót.

Rossz tájékozódásomról híres vagyok, úgyhogy mindig félve indulok neki olyan helyeknek, ahol még nem jártam. De időm volt relatíve bőven, és hát nagyjából képben voltam, Éva részletesen megadta az infókat, csak azt nem tudtam elképzelni, hogy a Varga utcán, ha végigmegyek, hol leszek.
Lényeg, hogy kikerültem a Wesselényire, ahol már ismerős volt. Na, akkor hívtam fel Popikát, mert pont annyi idő volt, amennyire menni kellett Évához -- de persze Éva is tudta, hogy késni fogunk, mert a Popika busza sem egy pesti metrójárat, na.
Popi mondta, hogy még most szállt buszra, kb. negyedóra, mire felér az állomáshoz. Mondom, sebaj, majd találkozunk a Holló János elején. De annyira meleg volt, déli órák, napsütés, hogy mondom, én tutira nem állok oda főni, úgyhogy ragyogóan kihasználtam az időt arra, hogy a rengeteg Petőfi téri, csodaszépen rendezett virágágyásokat lefotózzam, meg persze emlékművet, Petőfi-szobrot.

     










Mindeközben folyamatosan figyeltem Popikát, aki előbb-utóbb jött is, és észre is vett a járdáról engem a park közepén. Ugyan ki is mászkálhatna ott őrült mód fotózgatva, mint én? Mondtam neki, hogy bocsi, hogy nem álltam a gyóccertár elé, de olyan meleg van, hogy sokkal ésszerűbb tevékenységet találtam magamnak, úgymint pl. fotózás.:) Mikor fent voltam utoljára pár napja a városban, még nem voltak tulipánok nyílva, itt-ott némi árvácskát tudtam csak fotózni. Persze Popika ismer már engem, meg a tömény elhivatottságomat is, a fotózási kényszert.
Elindultunk, közben emlékeket idéztünk: ez itt az Upécé, amaz meg ott a Kisoti, ahova gyerekként tán még engem is vitt anyám.

Aztán ahhoz képest, hogy mindannyian azt hittük, a nagy zöld erkélyes házban lakik Éva (holott az Petőfi tér és nem Holló János u.), könnyedén megtaláltuk a vele párhuzamos, felújított házat. Éva kint is volt az erkélyen, tévedések elkerülése végett.
Gabi már ott volt, úgyhogy lényegében azt gondoltuk, sikerült összejönnünk, fotózkodtunk egy sort, majd "kezdődhetett a banzáj".

Vittem a háziasszonynak egy tartalomra Merci jellegű csokikat tartalmazó, de más nevű, szép dobozos bonbont, valamint ajándékba hármójuknak egy-egy antológiát, melyekben több versem is megjelent. Ebből kettő egyforma volt, mondtam, hogy döntsék el, ki melyiket kéri... (aztán persze Popika otthagyta a végén az övét, amit hazahoztam, mondván, hogy mi többször találkozunk, hamarabb megkapja).

No és aztán jöttek a gasztronómiai élvezetek, amit Évi rendszeresen "á, semmiség"-nek titulált. Lényegében a végén már elhittük, hogy maguktól készültek el a cuccok, Éva csak ímmel-ámmal tűrte...:D
Finomságok, ínyencségek, mi szem-szájnak ingere -- melyek amúgy "ugyan már..."-ok.:)

Ebből kettő volt!

"Éva mannája" nevű egyedi desszert

Volt állandó teafőzés, ásványvíz, sör, asztali bor, és mindenekelőtt koccintottunk egy kis pohár Becherovkával, melyet most kóstoltam először (kellemes gyomorkeserű jellege volt).

És azután degeszre tömtük magunkat a sok semmiséggel. Csak úgy jelzem, én pl. (meg szerintem más sem) nem tudtam, hogy kajára is jövünk. Oké, egy kis vendéglátásra való szárazsüti, némi üdítő -- oszt kísz, de nem gondoltuk, hogy ilyen komplett, dekoratív cuccot fogunk elpusztítani.

Évánk szakértelemmel felbontotta a bort

Gabicának egy baja volt: náthakitörés kezdődött rajta. Nem nagyon örült, hogy pont most...

A másik képen az én italmennyiségem: a kis kupica Becherovka és egy kis pohár Cserszegi fűszeres borocska. A borocskából estig még ment 2-3 pohárka, de ennyi kaja mellett nem volt probléma.

Ez az én elsőre kivett adagom volt.

(Desszertrészem.
Csokipuding, meggy, szárított alma, reszelt piskóta (vagy keksz?), jó sok tejszínhab és a tetején dísznek néhány kókuszgolyóbis.)
Közben persze a lakásban is készültek fotók. Bírom az ilyen "sok mindenes", apróságos, egyedi csecsebecsés lakásokat egyébként (az enyém is hasonló, csak kisebb).

És miután mindenki kezdett "eltelni", na nehogy izgalom nélkül maradjunk, megszólalt a kaputelefon. Éva gyanúsan nyugodt mosollyal ment felvenni -- ebből gondoltuk, hogy húha, ez nem egy váratlan vagy téves telefon. Meglepetésvendég érkezett! Lehet, hogy utólag már hihetetlen, de én azonnal Ervinünkre gondoltam. Sőt, meg kell, hogy mondjam, már evés közben is többször eszembe jutott, jó lett volna beszélni róla, de mindig telve volt az egész társaság mindenféle egyéb témával.
És tényleg, a kisgavallér! (A kisgavallér szó magyarázata: Ervin anno szerepelt a Csa-csa-csa című magyar filmben. Egyik jelenet egy hagyományos tánciskolában játszódik, ahol a tánctanár harsogja a teendőket: "...és most a kisgavallérok megfogják a kis kisasszonyok kezét..." -- és ez számtalan változatban. Ervin itt kisgavallérként szerepelt.:))
Szóval ő jött! Éva megállta, hogy nem szólt nekünk. És Ervin sem tudta, hogy kik és hányan leszünk... de kisgavallérhoz méltóan mindnyájan kaptunk tőle egy-egy szép tavaszi csokrot, mert nem is Ervin lenne, ha nem így tett volna.
Ő az a nagybeteg emberke, szeretett kollégánk, akiről még a novemberi nyomdásztalin sem tudtuk, hogy beteg. Azóta megműtötték... és sok minden... Őérte drukkolunk-imádkozunk most nagyon sokan. És bár a képeken nem látszik -- ez azt jelzi, hogy neki is szép és vidám órákban volt része --, de sok mindent átélt és átél...:(((((((((( Ezért is örültünk most annyira, hogy találkozhattunk vele. Hála Évike empatikus lényének...

Ervinünk egyébként nem akart enni, mondván, hogy nemrég ebédelt.
De aztán annyira túl sok biztatás nem kellett neki, hálisten!:) Egyébként is megvan ennek a magyarázata: máshol mindig jobban esik a kaja. Ha már otthon nem ennél, ha tele is vagy, másnál már nem annyira, és az esetleg otthonihoz képest teljesen másféle kaját megkívánja az ember: legalább egy kicsit.:)

Sokat beszélgettünk a régi szép nyomdászidőkről, a fényszedőévekről. Sokat nevettünk, és sok komoly dologról is volt szó. Emlékeztünk azokra a kollégákra, akik már nem lehetnek köztünk... meg azokról merengtünk, hogy ki hova "származott" el, mi és hol lett belőle...

Leghamarabb Popikának kellett mennie úgy fél 6 körül, mert az unokáira kellett vigyáznia.
Egy óra múlva Ervin kezdett készülődni, mert ideje volt a gyógyszereinek és injekciójának...
Neki integettünk is az erkélyről, ahol természetesen egy fehér cicát is észleltem az Ervinnel való integetgetés közepette ("akit" ráadásul Ervin is megismert, hogy odajár "hozzájuk" kosztolni -- Ervin ugyanis nem túl messze lakik innen --, a lépcső alatt van neki kialakítva kuckó...). Lehet, hogy idejött Ervint várni?:)

És ráadásul milyen érdekes volt ebből a szögből, hátulról fotózni az I. ker. (régebbi) házasságkötő termének épületén lévő szobrokat, a kilátást, a naplementét...

Ezek után ottmaradtunk még hárman, és folyamatosan ömlött belőlünk a szó, mindenféléről.
Éva bemutatta a gyűjteményeit, beszámolt gyűjtőszenvedélyeiről, terveiről. Rengeteget turkál -- ruhát, könyvet, csecsebecsét, tényleg bármit, amit csak lehet --, fillérekért vesz meg hihetetlen és jó dolgokat.

Kaptam tőle két ilyen turkás felsőt:

...de még 8 db kisméretű könyvet is, amelyek turkálásánál rám gondolt:

Mikor már Gabival háromnegyed 9-kor tényleg indulni akartunk, akkor Éva szerint szó sem lehetett róla: el kell ugyanis pusztítani a kaják romlandóbb részét, csak nem képzeljük, hogy ő hova teszi őket?
Úgyhogy mit volt mit tenni, adtunk a hízókúránknak: leültünk és ettünk... töltött tojást is, salátát is, Éva-mannáját is... most teával csúsztattam le...
És mivel még mindig maradt egy kicsi, egy kis műanyag pohárba rakta Éva a salátát egy fél töltött tojással és kolbászokkal; egy másikba pedig a desszert maradékát: vigyem haza Szilvinek.:)
(Szilvi egyébként másnap ette meg, és azt mondta, hogy nagyon jólesett neki, isteni volt!:))

Aztán tényleg elhúztuk lassacskán a csíkot, mert a végén még nem kapunk tömegközlekedést!
Amivel nagy szerencsénk volt. Együtt szálltunk Gabival a 2-es villanyosra, melyen én két megállót mentem, ő meg valószínűleg hazáig, az Újkertbe.
Aztán átgyalogoltam a Kossuthra, s ott, teljesen hihetetlen, vasárnap este, ritka járatok stb., de relatíve hamar jött egy 41-es, amitől a Széchenyiről a kicsi kis Kristály utcán seperc alatt értem a házunkhoz.
Telve voltam élményekkel.
Sokszorosan, hiszen az oratórium is ma volt! Nekem egy-egy ilyen nap után hetek kellenek, míg feldolgozódik minden.:)

Otthon közben a Dani által tegnap este áthozott szennyest géppel Szilvi kimosta, és mivel ez nem megbeszélt, szóval meglepi volt számomra, ezt találtam a szárítón:

Mi tagadás, átvedlés után nekiestem az egyébként 240 képnek, amit ma készítettem. Kb. 20-at kellett kidobni... Átmentem mindegyiken Photoscape-pel, hogy szépek legyenek, tehát kihozzam belőlük a maximumot. Mert nincs az a kép szinte, amin nem lehet picit még javítani. Van, amelyiken meg bizony, sokat! És kell is. Én már nem vagyok a halvány, kontraszttalan, elmosódott, kicsit életlen képekkel elégedett...:)
Úgyhogy mire felraktam két albumba a Picasára, valamint a FB-ra, hajnali 2 lett...
Ehhez képest fél 5-kor keltett Honesty reggelizés céljából. Mire visszaaludtam, lassan Szilviék készültek oviba. Jóóóóóó sokat aludtam... de megérte.
Fantasztikus nap volt!
Hála és köszönet érte mindennek, mindenkinek, a jóistennek is elsők között.:)))