Hééétfő

Hétfő.
Egész nap prózai dolgok: az összes vizes blokkban össze- és felfelé pakolgatás, konyhaszekrény mosogató alatti szekrényéből kirámolás, minden tisztítószer az összes ilyen helyiségből vedrekbe, lavórokba és a kádba -- bár tudja ezt mindenki, aki együttműködik a rovarirtás nevű programmal.
Mindezek után már hátbeszakadás, de azért húsvét óta mégiscsak újra felmosok minden linóleumos helyiséget. Biztos, ami biztos.
Nincs problémánk -- hál' isten! -- semmilyenféle rovarral, de ilyenkor pont azért teperek, hogy ne is legyen.
Daniéknál előfordul, bár az a ház 2 évvel fiatalabb. Nem tudom, mitől függ ez. Pedig amúgy az sokkal konszolidáltabb ház, mert nem laknak náluk olyan destruktív elemek, mint nálunk. Két kölyök, de főleg a csapatnyi haverjaik bomlasztják már vagy 10 éve a minden háznál ezerszer inkább meglévő tartósabb tisztaságot, védés és őrizés helyett a tisztából lepratelepet, az újból azonnal rosszat és szemetet csinálnak. Mindegy, csak semmi ne legyen jó, semmi ne legyen normális. Voltak ezek (fiú ikerpár) már javítóintézetben -- csodálkoztunk is, hogy 1 évig senki nem gyújtotta fel a liftgombokat, nem feszítettek fel postaládákat, nem romlott el naponta kétszer a lift... mint kiderült, azért, mert már a szülők sem bírták... de minden jónak vége szakad egyszer. Visszakerültek, és újra kitört a világháború. Alattunk két emelettel osztálynyi népség üvöltözik és vágni lehet a füstöt, míg a lépcsőn, fordulórészen, falon unaloműzésként telefirkálnak mindent. A szülők?? Jó kérdés. Én már az anyjuk helyében felakasztottam volna magam. Sokáig nem tudtam, ki az anyjuk, mikor megtudtam, már nem igazán csodálkoztam az állandó, szinte bujkálva közlekedésen, lesütött szemmel való köszönésen, senkivel nem beszélésen. Nem tudom, hogy bírja.
Az apjuk amúgy korrekt, határozott, jó kondícióban lévő embernek látszik, de úgy látszik, a két db, személyenként 80-90 kilót is elérő szemétláda fiaihoz kevés.
Már egészen kicsi korukban látszott rajtuk a mérhetetlen embergyűlölet. Beszállva a liftbe kedves köszönés, ugye, ikreknek mi kijár, milyen aranyosak stb., ők meg, ha nézéssel ölni lehet, rég halott az egész világ. Naná, hogy nem köszöntek. Tinédzserkorukban sem. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem gyújtottak még fel hivatalos levelemet poénból, a névjegyeket alapból havonta újraragasztjuk -- mi sem természetesebb. Volt úgy, hogy kénytelen voltam abba a liftbe szállni, melybe ők -- a két drabál srác meg két haverjuk --, és a szemem előtt (naná, hogy direkt!) köptek egy jó slájmos féldecinyi taknyot a lift falára. Ott csurgott lefele mellettem! Gúnyosan, kihívóan röhögtek: merek-e szólni... Naná, hogy merek, mikor a saját apjukat is megverik! Az apjuk a szomszédainknak egy idő után maga mondta. Nem dicsekedve, nyilván. Kénytelen volt, miután mindennap zohorált valaki a ganéládák miatt.
De könyörgöm: már húszévesek elmúltak!
Kérdeztük a velük szembelakó, nagyon rendes középkorú "srácot", hogy bírja. Ő megpróbálja magát abszolút függetleníteni, nem tudnak mit csinálni. Itt nem gazdag emberek laknak, hogy ezek miatt csak úgy költözgessünk jobbra-balra... Olyan szerencséje meg nincs a háznak, hogy ezek elköltözzenek. Pár több százezres közösköltség-tartozásuk van (így könnyű rongálni, garázdálkodni, szemétkedni, amiért nem is fizetünk, ugye...), bár gyanítom, ha a szüleik fizetnék, nekik akkor is ez a fajta uralkodás, mások rettegésben tartása jelentené az élet borsát.
Jó buli, csak kár, hogy az ilyenek világra jönnek.
Na mindegy, tény, hogy EZEK ellenére sincsenek csótányok a házban, mint a rovarirtó elmondta.
Hihetetlen, mert simán el tudjuk képzelni, hogy miután a mi lépcsőházunk az egyetlen, ahol évtizedek óta NINCS faliújság (mert ezek a leprák felgyújtják!, és nehogy vele égjen már a ház is!), azt is el tudom képzelni, hogy direkt összeszednek pár marék csótányt és eleresztik a házban.
Sőt, attól is szoktunk félni kicsit több mint évtizede -- ugyanis úgy 8 éves koruk óta bagóznak --, hogy heccből majd a szemétledobóba bedobnak valami égő cuccot... az aztán végigperzseli a tízemeletest...
Egyik leghőbb vágya a ház tehetetlenül alkalmazkodó, időnként önmagukból eredménytelenül kikelő népének, hogy valamikor hátha eljön a felszabadulás, és elköltöznek innen -- mondjuk, a sok közüzemi tartozás miatt "végrehajtják" őket -- a halál farkára.