Vasárnapi vendégem: Jószay Magdolna
Gyerekkoromban mások voltak a vasárnapok.
Ünnepibbek!
Délelőtt templomba mentünk, délután pedig közeli vagy távolabbi rokonainkat, barátokat, ismerősöket látogattunk meg – vagy éppen ők jöttek hozzánk.
Ennek a hangulatát szeretném visszalopni; vasárnaponként egy-egy barátomat, kedves szerzőtársamat hívom meg ide.
Mai vendégem:
Jószay Magdolna
Márciusi hangulat
Egyszínű szürkeség még a március,
kevés a szín, álmodik az égbolt,
ahogy az ember szertenéz, úgy tűnik,
féltve őrzi a mozdulatlanságot.
Az élet száz és száz titkos rezdülése
várat magára, míg a csend szétteríti
az időt, kendőként kötöm fejemre,
s két vége vakon a végtelenbe csüng.
Hallgat a némaság, s bennem újra és újra
születik a csend, lelkemben régmúlt
emlékek fiatalodnak, s akarom azt is,
hogy célt tetteim elé indoknak ne hazudjak.
Mozdulatlan csend
Néha a csend egy puha, átlátszó harang,
melyben néma, süket és vak, ki bent rekedt.
Csak az érzések élnek, de nem az érzékek,
talán a sóhaj is fáj, s a könnyek megremegnek.
Ott, hol a harangot magad mögött hagyod,
egy ideig oly súlyos és mély ez a némaság,
a csillagok őrzik a méla mozdulatlanságot,
s a nyugalom tükre alatt rejtőzik az örökkévalóság.
Ám mégis, mégis megismernek a fák, eléd leborulnak,
s az időt, mi méri ezután, csupán a harkálykopogás.
Október illata
Az évszakoknak is illatuk van.
Vagy már csupán eleget éltem ahhoz,
hogy ezt tudjam?
Mert az érzékelések szorosan hozzátartoznak
a történelemhez...
ezer emléknek van köze látványhoz, illathoz,
dalhoz vagy ízhez!
Ha az élesen vakító őszi napsütésben
hajamba szálló ökörnyál súlytalanságát
nem érezhetném,
ha a fák gazdagon színes, pazar búcsúruháját
nem figyelhetném,
ha nem zizegne könnyű érintéssel talpam alatt
puha levélszőnyeg,
ha nem hallanám, hogyan károg a megérkező,
fekete bársonyruhás varjúsereg,
akkor is összetéveszthetetlen ez az aroma,
mely napfény, avar, enyhe füst,
érett szőlő, körte,
az őszi virágok és némi ködös pára
illatának hűvös keveréke.
Csipkerózsika-álomból ébredve,
süketen-vakon levegőt szippantva
tudnám, amit érzek, nem lehet más, mint
a sokszínű, csodás október illata.
Pocsolyás ábránd
Sokáig állok egy pocsolya szélénél,
nézem a benne remegő világot,
furcsa látvány, ha sokáig figyelem,
szinte elfelejtem, hogy tán buszra várok...
Felborult igazság, bizonytalan érzés,
mint ablakon át látott fejre álló világ,
a szürke ég ott lebeg a feneketlen mélyben,
mintha álom lenne e fordított valóság...
Hihető látvány a lefelé növő fa,
s itt a padokról az ember lehullna a mélybe?
Félnék vajon, ha felhők közé esnék?
Mint puha dunnák, megtartanának-e?
Gondoltam, elűzöm bátran az árnyakat,
miért ne tennék a tócsába egy lépést?
Tudom, hogy cipőm alatt úgyis víz és föld van,
miért riaszt egy kis víz, elnyel tán a mélység?
Volt egy kedvenc mesém a kútba ugrott lányról,
ki reményt nem látott, s orsó után lépett,
annyira rettegett, félt mostohájától...
s lám, fulladás helyett virágmezőn ébredt.
Nem is lenne tán rossz... másféle gondokkal...
szabadon mindentől, problémától, nyűgtől,
számíthatnék én is, segítve dolgoznék,
talán jutalmat is kapnék az aranyesőből...
Mégsem próbálkoztam e másik világgal,
jött a busz, s a visszatérés komor valósága,
cseppek ültek rajtam, de nem aranyesőtől
ragyogtam, mint Holle anyó lánya.
Cseresznyevirág
Már annyit vártam rád,
homlokomra az idő
bárányfelhőnek tűnő
redőket rág...
Már annyit vártam rád,
hogy elszáradt hajamon
az örök szépségű
cseresznyevirág.
A fal
"Az igazság odaát van",
de mi ideát vagyunk
a magunk igazságával.
Le kell élni az életet,
hogy ki-ki megtudja - vagy sem -,
mitől áthatolhatatlan a fal?
Sakura-ünnep
Ragyogott ezer és
millió cseresznyevirág
a Sakura-ünnepen,
rózsaszín és fehér csodák
az öröm, a tisztaság
és nyugalom napján
a Füvészkertben.
Ragyogott lelkünk is,
minden pillanatot - a jelent,
a békét, a szépséget -
elraktároztuk szívünkben,
a rózsaszín, apró virágok
csillagként szikráztak szemedben...
Köszönöm, hogy vagy,
s hogy e napon én is
boldog és szép lehettem.
Esőálom
Álmomban ezüstfelhők
fodraiba kapaszkodom,
csillogó cseppek záporoznak
mosolyt fénylő arcunkon.
Nincs okom bátran örülni,
mégse merészkedik társnak
most a bánat; lelkemet, mi nyomja,
szétszórom a világnak.
Észrevetted vajon, kedves,
ha ketten együtt nevetünk,
még az eső is eláll, és mi
a szivárványon térdepelünk?
Egyedül éli meg...
Egyedül éli meg mindenki életét,
legyen bár rengeteg ismerős és barát,
élete lámpásait maga oltja-gyújtja,
maga éli át minden tragédiáját.
Az úton nyújthatnak segítő kezeket,
mégis... az élete annyira csak saját.
Talán csak - ha hívja - benne élő Istene
törheti át magányosságának falát.
Akkor születnek
Fátyolosan omló tavaszi fák,
pazar, friss virágok, hajtások,
pattanó rügyek, a győztesen és
érzékien sziporkázó tavasz,
az ébredés, az illatok és fények
lelkekben ezer meg ezer
hangot pendítenek.
Mi tengernyi szépség,
amint szertenézek!
Káprázatos minden,
mi szememhez téved.
És ha te mindezt velem együtt látod,
csakis akkor születnek a színek.
A platán és a virág
Sima, ezüsttörzsű platán
mintha fiaitól búcsúzna,
szabályos, óriás levelei
ezerszám szállingóznak róla.
Föld felett törzséhez bújva
védelemre szorul egy petúnia,
az őszi nap aranysugarait
már reggeltől borzongva várja.
Beterítik testét szelíd, baba-
lepedőnyi platánlevelek,
csupán apró, lila virágfeje,
mely a rőt avar alól integet.
Szépségesen és tudattalan
magához vonzza a tekinteteket,
mosolyt varázsol komor arcokra,
derűre csábít emberi lelkeket.
November deres hajnalát
halványan enyhíti az őszi nap,
s e virág átadja a túlélő reményt,
hitet, melyet ő már nem sokáig kap.
Ahogy röppen...
Ahogy röppen virágról virágra
a tarka nyári réten,
cikkanása vidámságot sejtet,
ahogy szépségesen,
mint álom, oly tökéletesen
simul egy sziromra, majd
hussan föl magasra...
S valahogy
úgy hisszük, boldog és gondtalan,
pedig a pilleszárny is elfáradhat...
érheti baleset, számtalan...
Miért gondoljuk, hogy a
pillangó, mert meseszép,
sosem lehet boldogtalan?
Miért van
Miért van, hogy nehezen szerzett
benső békénk mellé hívatlan vendégként,
fogadatlan prókátorként
társul a balsejtelem?
Miért, hogy néha a felszabadult
öröm, jó érzés vagy szerelem
mellett ott van a nyugtalanság
vagy a fémízű félelem?
Miért nem lehet tartósan élni
boldog biztonságot, nyugalmat?
Miért, hogy elmúlhat sok apró csoda
vagy derűs boldogság okozta pillanat?
Miért, hogy valami hiányzik mindenből,
egy aprócska gesztus, mimika,
egy-két szó, mozdulat, mozzanat?
A háttérben mindig ott vannak
a feltételek, ellentmondások,
meg nem értés, gátak és határok,
megannyi kőkemény akadály,
hogy nem elég a tökéletes békéhez
a tiszta, jó érzés és készség, mert
mindig van valami, ami semmi perc alatt
kegyelem nélkül mindent felülbírál.
A csend hintája
A csend hintája időnként
kirepít a zajos valóságba,
s ő maga visszavonul.
Mint naiv, félénk gyermek,
botorkálok félvakon,
védtelen s gyámoltalanul,
próbálok emészteni múltat,
széttört évtizedeket s itt e
földi létet, hibát keresni
ott, hol régen sem lehetett
semmi, de semmi mást tenni...
ahogy volt, úgy esett.
Keresek értelmet s jövőt,
ha jut még nekem olyan,
ha életem még nem vájta végleg
kőbe e gyors életfolyam.
Reményeimet a csend hintája
lendíti vissza rendületlen
a maga valóságába.
Segíts kapaszkodni, kedves,
mert félek a zuhanástól
a semmi mocsarába.
Láttam arcát
Ismeri a titkot,
túlvan már mindenen,
nincsen immár senki,
semmi, mitől féljen.
Láttam arcát; fénylő,
megbékélt nyugalom
simította bőrét
túl a szenvedésen.
Mintha csak álmodna...
a hűvös éj véget ért,
fáradt szíve békén
hagyta megtört testét.
Egy hosszú pillanatig
mintha a hajnal is
visszatartotta volna
lélegzetét.
Anyámért
Mikor gyorsvonatként rohannak a napok,
észre sem veszem már a száguldó hónapok
nyomát, csak egy állomásnál döbbenek rá néha,
a bennem élő gyermek még futna, szaladna,
hiszen örök biztonságban tartja anyja karja...
De ó, istenem, enyésző fiatalság,
mi nemrég te voltál, anyám, ám hány virág
kinyílott hány tavaszon, s hányszor hullottak
színes levelek? Már én is a megpróbáltak
útját járom, s tudom, őrizni téged nem tudlak...
Ahogy gyöngyszemként peregnek napok és évek,
jövök rá, egyszer talán nélküled kell éljek.
Azt tudom, most e gondolatot nem viselem el,
míg te vagy, én csak addig vagyok egész lélekkel...
önzőn kívánom: maradj velem, míg nekem is mennem kell.
Szeretnék egyszer
Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.
A fákhoz
Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.
Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.
Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.
Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,
levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.
Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.
A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.
Április
Szürke fellegeket terelget a szél,
még csupán a naptár ír áprilist,
ám csak bennünket tréfál meg a tél,
a természet illata árasztja a frisst.
Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt,
hó alól merészkedik a tulipán,
a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt
napokat, heteket, de végzete, lám
utoléri lassan. Már csordul az eresz
s cikázva érkeztek az első fecskék,
a kabátoknak is gyorsan melegük lesz,
hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.
Bejegyzések
Kár is lett volna bármelyiket is kihagyni!
VálaszTörlésHát most erre nem t'ok mit írni... na.:)
VálaszTörlés