* * *
Az előző napi porfelhős viharok ellenére másnapra a kocka el volt vetve: itt voltak a virágok, menni kellett a temetőbe, ui. egész héten nem lesz különösebben jó idő.
Ahogy keltem (későn fekvő létemre azért nem ződhajnalban), már azonnal, komótosan készülődtem is. Semmi számítógép meg ilyesmi, minden teendőm célirányos volt és előre rendezett.
Miután már minden megvolt magammal, cuccokkal, állatok stb. rendben voltak, akkor a virágokat kiszedtem a vizeikből, és a mindenhol ezerszázalékosan jól bevált fressnapfos szatyromba bele is fért az összes, az alján a kis temetős szerszámokkal, mellette esernyővel, flakonnal stb.
Busszal, ülve, és illatfelhőben utaztam végig a temetőig. Még napszemüveg is kellett a napsütés miatt, bár azért gyanúsan felhős volt az ég és szeles az idő.
Otthon előre összeírtam, hova és kb. hány csokrétát viszek. A 21-ből kettőt otthon hagytam Szilvinek, mert ő nagyon virágbuzeráns, és hát az illatok sem megvetendők így nagyhét táján.
Először anyám kolléganője esett útba, ott kell a legmesszebb menni vízért... ráadásul flakont is kellett szerezni. Apropó: most flakont könnyebb volt az átlagosnál szerezni! Ugyanis a tegnapi szélvihar borzasztó eredményeket produkált a temetőben! Tényleg elképedve konstatáltam végig az összevissza ledőlt, feldőlt, elvitt, útra kizúgatott műanyag vázákat, melyek útközben elhagyták virágaikat. Nagyon sajnáltam tulajdonosaikat, de ide egy század ember kéne, hogy nagyjából helyrehozzák a temetőt, hogy minden visszakerüljön oda, ahova való. És a lényeg, hogy ez lehetetlen. Senki meg nem mondja az út közepére sodort vázákról és virágokról, hogy melyik hova való! Viszont így gazdátlan flakont leltem. Ilyenkor van még egy hálátlan feladat: követ kell bele szereznem, hogy egy következő szélvihar hátha nem döntené-fújná el ugyanígy...
Ez megtörtént, viszonylag a sírkő védelmébe rakva belehelyeztem egy csokrot -- ez az a mindig végtelenül elhanyagolt sír, amelyet anyám már évtizede tart rendben... ő ültette be virággal is stb. Azt nem tudom, hogy ha valamely halottnak nincsenek helyben relatíve rendszeresen kijáró hozzátartozói, miért nem fedeti le legalább a sírt. Ha egyébként sírkőre telik, akkor már maga a lefedetés nem akkora különbség! És akkor legalább rendezett lenne a látvány.
Ezután mentem tovább, apám sírjához.
Itt szokott a legtöbb meló lenni. Most jobb volt, mint amire számítottam. A száraz vázás barnára aszott virágcsokrétákat kihordtam, valamint a sírról is levagdostam a magasodó elszáradt szárakat. Elhordtam.
Három váza fért a kezembe, azzal fordultam párszor. Apám sírján anyám jóvoltából csoportokban nyílnak a lila primulák, nőnek friss, zöld növények, amiknek felét sem ismerem. Azokat nyilván nem bántottam, csak a gazszerűeket húzgáltam ki.
A végén tiszta vizekkel állítottam le a 6 temetős-leszúrós vázát, és beléjük raktam 6 csokor nárcisz-jácintot.
Jól nézett ki...
A síroknál egyébként mindig igyekeztem a környező sírokról "felénk" repített vázák-csokrok helyreállítását megcsinálni nagyjából... de ez elég nagy munka volt és szinte véghezvihetetlen.
Az egész temetőre jellemző volt, hogy villogó kocsikkal járták az utakat temetői munkások, és szedték a lehullott faágakat, állítgatták a felborult kukákat, egyéb torlaszokat.
Ennyi feldőlt, összeborult sírral még nem találkoztam az életben, az biztos! Tudom, hogy szinte mindig vannak idős sírkövek, melyek előbb-utóbb megadják magukat. Na de ennyi??? Nagyon sok sírkő összevissza szedett-vedett állapotba került! Rengeteg helyreállításra lesz ott még szükség!
Apámtól nagyanyámhoz mentem, ahol szintén azóta könnyebb a dolgom, mióta lefedetté csinálta még nagyanyám másik menye a sírt. Anyám (mint egyik menye) egyenesbe állíttatta és rögzíttette, valamint újrafestette szakemberrel a sírkő szövegét. A másik (szegény már szintén meghalt) lefedettette... nagyon jót tett velünk, hisz már gyakorlatilag csak én (és néha kapcsolt részeim) járok hozzá.
Ott 4 vázából ürítettem elrohadt csokrokat és mostam ki, cseréltem vizeket, s 4 csokrot helyeztem el bennük. Ezentúl kisseprűvel lesepertem az egész fedlapot.
Útban keresztanyám urnasírkertje felé szoktam Jucika barátnőm sírjánál megállni, mely szintén fedett és soha nem elhanyagolt. Ettől függetlenül én mindig leseprem, és itt is mindig szerzek egy gazdátlan flakont, keresek valamit súly gyanánt, s elmegyek kimosni, feltölteni. Bele egy csokor virág, s viszonylag védett helyre helyezés a sírkövön belül. Ekkorra egyébként teljesen elborult az idő, nem kellett már a napszemüveg... s a szél is jobban feltámadt. Kezdtem aggódni, és fohászkodtam, hogy kibírjam, míg végigcsinálom a dolgomat.
Aztán anyám barátnője szintén mindig gondozott sírja a következő, ahol megállok. Télire a férje fenyőágakkal szokta beborítani a sírt. Azért ott vannak a sírvázák, ebből egyet megfogtam, megkerestem egy közeli kutat, víz bele, leszúrtam, s bele egy csokrot. Mindjárt vidámabb a fenyővel borított sír is, ha virít rajta egy kis élénk csokor.
Ezután oda is érek az urnaligethez. No, keresztanyám sírjánál, hiába még sírkő nélküli szegény (nem rajtam múlik, hanem a pénzhiányon), mindig sok munka adódik. Munkanagyságrendi sorrend szerint ez a sír a második, pedig hát picike... De: itt volt szükség először pl. metszőollóra. Levagdostam a derékig felnőtt, elbarnult krizantémszárakat, és megkíséreltem hatványozott melóval leszedni róla a ráhullott tölgyleveleket, illetve a peremén kívülről is. Akkora magasságra felhalmozódott a sok száraz levél, hogy már magasabb volt, mint a deszkaperem... Na de oké, hogy volt egy pici seprűm, de mire seperjem? Jó, újságpapírra. De szél volt, ami azonnal lefújta! Ez nem működött.
Akkor előszedtem egy reklámszatyrot és azt fel is áldoztam e célra: ebbe szedegettem össze egy marékkal (ami elég csenevész nálam) a leveleket s egyéb gazokat, szemeteket; úgyhogy jó sokáig eltartott. Az ég itt-ott igen veszedelmes színekben játszott...
Közben jártam a szemetest is (miután felállítottam a kukát és beleszedegettem a feldöntés után kiszóródott szemetet) sűrűn, valamint a kutat is. Mert tiszta föld volt a kezem, a körmöm gyászkeretes, ami csak így, szimplán sosem fog ám lejönni... na mindegy, igyekeztem azért embert faragni magamból.
A tiszta vizes 2 vázába 3 csokor virág ment, s a letisztított urnasír igen jól nézett ki a kezdetekhez képest.
Nagy kő esett le a lelkemről. A temető bal oldalával végeztem, jobb oldalon pedig már csak Zoli kollégám-barátom van, akihez szoktam járni. De addig még fél kilométer... vannak ám itt távolságok!
Közben telefon: anyám hívott. Meséltem neki a dolgokat, mondtam, hogy még kint vagyok, de a nagyján túl.
Mondtam, hogy már csak a másik oldalon Zoli van hátra, aztán megyek hazafelé. Illetve a Lidlbe, mert sonkát (és egyéb húsvéti kajaféleségeket) kell vennem; ott most nekünk a leggazdaságosabb.
Bár a hátam már majd' beszakadt, de ezeket is meg kell csinálni!
Szilvi is segít végül is sok mindent venni, szóval rá is jó sok mindent szoktam sózni -- a bérletemet, teákat, ásványvizet, néha tejet, sört, macskakaját, almot, tápot pl., de bízok rá néha csekkeket, recepteket is...
Zoli sírjánál is csak annyi dolgom volt, hogy kerestem egy elsodort gazdátlan flakont, kerestem bele nehezékként követ, s feltöltöttem vízzel. Plusz bele az utolsó két csokor. Kicsit lesepregettem, s már mentem is.
Szerencsére nem kellett sokat várni a buszra, és ez a busz közel rakhat le a Lidlhez.
Ott is bevásároltam, majd hazavánszorogtam, megúszva eső nélkül!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése