Varratszedésre másnap

Relatíve korán elkezdtünk készülődni, egy parizeres zsemlét teával meg is ejtettem, mert nem tanácsos a több éves szokásomhoz ragaszkodni ebben a helyzetben: a nem reggelizéshez. Valamit enni kell, pláne, hogy kávét sem ihatok -- szóval valamivel "zárttá" kell tenni gyomorilag a reggelt.
9 körül indulnunk kellett, hogy beleférjen a 12-es, Augusztához közlekedő buszhoz az odavánszorgás. Mert úgy döntöttem, odafele mindenképp buszozunk, nagy reményt fűzve hozzá, hogy 2 megállóval a végállomás után lesz még nekünk ülőhely... Visítva, de lett egy másfeles ülés, amire Szilvit is rábeszéltem, hogy üljön le, ketten simán elférünk.
Hasfogós cuccokat vettem fel, hogy ha nagyon rázkódnánk, akkor se legyen probléma.

Az Auguszta melletti megállótól még gyalogoltunk egy jót, és a már megszokott úton megérkeztünk a C épület folyosójára, ahol a nővérpultnál érdeklődtem az orvos felől, mondván, hogy 10-re kellett jönnöm varratszedésre.

Nem tudták, hol van, feltételezték, hogy műt még vagy már, de mindenesetre foglaljak helyet és várjak a társalgóban. Úgy jó 25-30 percet várhattunk, és már előttünk más is várt rá.
Hú, de megörültem, mikor megláttam; már csak azért is hálás voltam, tényleg, hogy nem kellett, mondjuk, délután 5-ig itt ülni. Úgy ültem, hogy belássak a folyosóra, hogy ha kiszólna a kezelőből, vegyem már észre.
Egy idő után, mikor az előző beteggel végzett, kiintett nekem, hogy mehetek.
Kicsit félve másztam megint a kezelőasztalra, félig leciheltem magamról a hasfogó cuccokat, és seperc alatt megtörtént a ragtapaszok leszedése és utána a varratok kicsipkedése. Nem mondom, hogy nem fájt: a tapaszoknál a szokásos levegő után való kapkodás, a varratoknál bent szakadt a sóhaj... de előbb-utóbb mindennek vége lett. Mondta az orvos, hogy most még leragasztják mindet, de holnap levehetem és lehet zuhanyozni. Azt mondta még, hogy 6 hét múlva lenne kontroll, de ezt rám bízza; ha nem lesz panaszom, ő nem ragaszkodik hozzá. Nagyszerű.
Az étrendre elfelejtettem rákérdezni, amit ígért, hogy eljövetelkor kapok! Ez Szilvit jobban idegesítette, mint engem... mondta egyébként, hogy csupán 4 darab percig voltam odabent!

Ezután a járt úton kimentünk az épületből. Nagyon kellemes idő volt, sütött a nap, de egyáltalán nem volt meleg, Szilvi végig kardigánban és hosszú farmerben érezte jól magát. Ott a fák alatt pláne szuper időnk volt. Bejártuk az egész parkot, aktívan fotóztunk, időnként és bárhol leülhettünk egy-egy padra. Olyan kellemes erre a napra visszagondolni; így, a műtét után olyan szabadságérzet, megkönnyebbülés volt rajtam, rajtunk, hogy kimondottan jókedvünk volt.

Szilvi gondoskodott ebédről is: sonkás szendvicset készített magunknak zsemléből 1-1-et, és 1-1 kis flakon teát. Ezt is betermeltük egy padon.
Megnéztük a tavaly emelt emlékművet, Szilvi szedett tobozokat, valamint megtapasztaltam, milyen isssssteni érzés mezítláb állni, jönni-menni a mohán! Elmondhatatlan. Aki még nem próbálta, mindenképp próbálja ki egyszer -- nagyon finom... hűvös, ruganyos, frissítő. Alig akartam róla lejönni.

Aztán mindenképp fel akartuk keresni azt a belső parkot, ahova a kórtermem nézett. Fentről is szépek voltak a virágok, fák, de lent is be akarjuk járni. Nem beszélve róla, hogy mi közvetlenül csak a parkoló melletti rész látványában részesülhettünk, közben meg még a park nagy része odébb terült el. Az egyik szobatársam szerint szép padok, csobogó kis tóval, tavirózsával is van valahol.

Hát, sok épületszárnyat megkerültünk, volt, hogy már azt hittük, jó helyen járunk, mert ugyanolyanok voltak a kórtermi loggiás részek, mint a miénk, de mindig kiderült: csak nem az az a hely.

Már majdnem feladtuk, mikor egyszer csak megtaláltuk... Azonnal ráismertem, nem lehetett eltéveszteni! Azt a két sudár, több különálló ágú fát, amelyek pont a mi ablakunk előtt álltak, máshol itt nem is voltak olyanok. Meg a rózsaszín virágok lent a mentőparkoló mellett, az ablakom alatt... a szemben lévő épület a színeivel, ahol a szívesek vannak, a mi épületszárnyunkkal párhuzamosan...

No, itt mentünk tovább: tényleg nagyon dekoratív parkos részek következtek, a végén megtaláltuk a csuda látványos csobogót a tavirózsás tóval. Ott el is ücsörögtünk egy kicsit, s egy csomót fotóztunk.
De láttunk pillangókat, láttunk repülni tanuló rigófiókát... olyan cuki volt, egy szék támlájára ült, s úgy araszolgattam közelebb-közelebb, már azt gondoltuk, hogy nem fog tudni szegényke elrepülni.
Aztán mégiscsak odébb repült, de csak alacsonyan és röviden, a földön kikötve.

Közben anyám is felhívott, hogy csinálja nekem a kaját, majd Dani délután megy és elviszi nekem.
Mondtam, hogy túlvagyunk a varratszedésen, és most itt bumlizunk a parkban. Nosztalgiával nézegetve kívülről a kórtermem ablakát, melyen most lazán be volt húzva a szalagfüggöny. Ha minden igaz, volt mögötte két frissen műtött, és volt egy intenzívről visszahozott beteg. Plusz esetleg, akit az én helyemre vittek azóta...
Jaj, annyira jó túllenni rajta! Poénkodtunk vele, hogy mekkora kövek estek le a szívemről... hát még az epémből!

Szilvi bement elfelé jövet a gyógyszertárba, ahol tegnap az injekciót váltottam ki; és vett egy kis üveg tiszta alkoholt bőrfertőtlenítés céljából a jód helyett. Ezalatt én itt is leltem fotóznivalót:

Viszont jól elfáradtam. Szilvinek vettem egy fagyit -- csak egygömböst kért, de úgy kellett rábeszélni, miattam nem akarta elfogadni, merthogy én nem ehetek... --, én, bár majd "pípet kaptam", de szemem se rebbent, hogy énnekem nudli se.
Jócskán gyülekeztek a felhők is, kissé feltámadt a szél.
Mindenesetre így is gondoltuk már előre, hogy egy taxit tudok megengedni magunknak. Tegnap öcsém hazavitt, ma busszal bejöttünk, járkáltunk egy csomót, tehát most van itt a taxi ideje. Így is lett, hamar hazaértünk, jól is esett, így otthon máris ledőltem egy kicsit.
Egyébként mire feljöttünk a lifttel, már esett is az eső, és olyan szél fújt, hogy nem igazán tudtunk volna ernyőt tartani.