Netes apróságok

Értek azért így a műtét utáni napokban meglepetések.
Többen hívtak vagy cseten rám írtak; hosszabban-rövidebben levelezgettünk ezáltal -- egyszerűen érdeklődtek felőlem, hogy volt s mint volt, milyen volt, hogy éltem meg...
Nem csupán közeli vagy baráti, jó ismerősi körből, hanem még olyanok is, akik pedig amúgy relatíve távolabbról ismerőseim, elsősorban a netről, irodalmi, fotós vagy macskás berkekből.
Katám pl. majdnem a lelki trauma jeleit mutatta, hogy úgymond, figyelmetlensége miatt nem tudott velem szorosabb kontaktusba kerülni, míg kórházban voltam, illetve a megelőző napokban. Mert hogy szerinte hívhatott vagy mindenképp meglátogathatott volna, de valahogy nem gondolta, nem esett le neki, hogy ez a műtét máris aktuális. Én nem éreztem egyébként ezt az elhanyagolást, hiszen tudom, mennyi baja, problémája, gondja van neki is; hisz édesanyját, annak házát-kertjét gondozza látástól mikulásig, náluk is volt kórház, betegség, testi-lelki gondok; még a saját lakására és családjára is alig jut, hát hogy is juthatott volna bárki eszébe elvárni, hogy még hozzám is jöjjön! Annyira nagyon sajnálta, hogy bőven túlbeszéltük az egy órát, mikor felhívott. (Nekünk ingyen van, mert egy szolgáltatónál vagyunk vonalasilag.) Mindez, miután előtte hosszas levelezéseket folytattunk napokig és gyakorlatilag szinte mindent átbeszéltünk. Mert nálunk a cset is olyan, mint egy igen konkrét mélezés.
Mindenesetre eszembe sem jutott, hogy nehezteljek rá vagy bárkire is!
Volt ott nekem elég dolgom, komolyan, ez alatt a pár nap alatt; mint ahogy írtam is, még olvasni sem volt idő és lehetőség, úgy nyüzsgött az élet körülöttem és velem. Szilvin kívül alapból nem is jött be hozzám senki sem, és így is gondoltam -- még Danit is lebeszéltem róla, anyám meg már fizikailag nem bír (no, ő is kesergett ezen rendesen, pedig sok napra ellátott kajákkal utána, amiket pedig Dani biciklis futárkodásaival kaptam meg).
Jellemzően mindenki kedvesen reagált utána itt a neten, és nem hiszem, hogy lenne ember, akinek ezek a reakciók nem melengetnék a szívét.

Ám a meglepetés okozta érzések nem mindig pozitívak.
Pláne, amikor meglátom, hogy egy, lassan 9 éve ismerősöm úgy szerepel egy elvileg közös ismerősünk kommentjeinél, hogy zárójelben ott van, hogy Közös Ismerős ismerőse. Tehát nem az én ismerősöm...
No, akkor hát... most mifene is van?
Rámentem az oldalára, mert nem akartam elhinni, felfogni. Egy-másfél éve ugyan nem sok közünk van egymáshoz, de attól még ez nem kizáró ok; az embernek a több százból fele ismerőse biztosan úgy ismerős, hogy sok közünk nincs egymáshoz, csak valami közös dolgunk bármilyen téren biztosan akadt az élet folyamán. Mellékesen, én már az elmúlt néma időszakot sem értettem, sőt az elején voltak érdeklődő próbálkozásaim; mert úgy lettem leseperve, hogy indok, magyarázat, az semmi nem volt! -- mindegy, sokat lehetne meditálni ezzel kapcsolatban, de nem nyilvános oldalon; van számos egyéb privát szféra, ahol elmondhatja valaki, ha valami baja van! Ez fennállt az utóbbi egy-másfél évre, de most már, kösz, nem vagyok rá kíváncsi. Soha nem voltam híve mások nyilvános "kivégzésének" vagy enyhébben: degradálásának, lealázásának; és megvetem, ha valaki ezt élvezi...
Aztán kénytelen voltam elhinni a kellemes meglepetésnek szánt elutasítást, mert fenti oldalon semmit nem láttam, csak azt, hogy "megjelölés ismerősként". Magyarul: letiltott az ismerősei közül. Alaposan. Ugyanis van, aki nem ismerősöm, mégis láthatom az oldalát. Szerintem az enyém is látható, ha valaki rámegy. Egészségére. Szerintem apró diadal neki, valamiért, bármiért; nekem meg "fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás"!
Foggggalmam sincs, miért csinálta vagy mit tehettem én ennek érdekében; de oké, béke van, nyugi van. Mint mindig, én elfogadok mindenféle döntést, és ennél tényleg vannak nagyobb gondjai is az embernek.
Gratulálok, remélem, boldogabb lesz így az élete, ha nem zaklatják ezentúl a megosztásaim, ha már csak pont ez a rosszízű indulat hiányzott neki hozzá...