Műtéti előkészületek 1.

Na, szóval az úgy volt, hogy kedden megindultam az Augusztára.
Mint kiderült, előjegyzésre itt egyáltalán nem volt szükség, amennyiben van beutaló!
Kicsit bonyolult volt az én tájékozódási képtelenségem miatt eltalálni, mert oké, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, mikor megláttam az iránymutató táblákat, azon belül is megtaláltam a sebészeti ambulanciát; de maga az épület az augusztai terület egyik sarkánál akkora, mint egy falu, komolyan. Nemcsak a hatalmas alapterület, hanem az ide-oda való összevissza elágazása! Még csak betűalakhoz sem tudom hasonlítani, de rettentő sokféle ilyen-olyan nyúlvány, mindenhol más és más felirat. Mint kiderült, egyáltalán nem csak a sebészet honol itt...
Fő, hogy bejutottam. De magán az ambulancián kevés volt megállni, mint megtudtam, kartonoztatni kellett. Azt pedig megkérdeztem egy üvegkalickás embertől, aki elmondta, hogy megyek-megyek ott azon a hooooooosssszú folyosón, egészen addig, míg egy-két üvegfülkét nem találok, ott majd bevezetnek az adattárba, ót jöjjek ide vissza... Így is történt, aztán visszamentem az ambulanciára, és vártam, míg kijön valaki, akinek kezébe nyomhatom a papírjaimat. Mikor ez megtörtént, csak vártam, vártam, vártam... míg egyszer csak szólítottak. Közben az ambulancia várójának sarkában üvöltött a tévé, ott egy ilyen kis társalgórész volt kialakítva. Végighallgattam a Lindát meg még valami más műsort a várakozás alatt; csak olyan hangos volt, hogy attól féltem, nem hallom majd meg a nevemet.

A sebész elmondta, hogy na szóval hát... itt vannak ezek a széééép naaaaagy kövek. Sokan vannak, nem unatkoznak. Nincs mire várni, ezek nem fognak sem felszívódni, sem visszafejlődni, sem feloldódni, sőt, anyagcserével sem igazán távoznak el. Tehát: meg kell műteni. No, mikor is tudnánk ezt a műtétet megejteni? -- nézegette a határidőnaptárát. Legyen mához 2 hét múlva, azaz 17-én. Be kellene már 16-án délután feküdni. Vagy... helyi lakos vagyok? Igen. Akkor, ha nekem úgy jobb, aznap is befekhetek, ha reggel 7-re ide tudnék jönni. Hááát, mondtam, buszos vagyok, s a busz óránként kétszer jár, ide az út legalább félóra, azaz 6-kor el kell indulnom, de még úgy sem biztos... és ekkor minimum 4-kor kell kelnem. Egyszóval abban maradtunk, hogy előző nap inkább délután már ott leszek, akkor nem kell okvetlen pontosan mennem, 2-3 óra közt jó lesz.
Elmondta, hogy hogyan fogják műteni. Laparoszkóposan. Egy vágás a köldökbe és még vagy három másik a hasfalon. Felfújnak valami gázzal, a jobb áttekinthetőség kedvéért... (de remélem, ekkor már aludni fogok).
Hivatalosan:

-- Az új eljárás nemcsak kisebb hasfali metszésekkel jár, hanem új eszközöket is követelt.
-- Ami az utóbbiakat illeti, a fő különbség az, hogy nem szabad szemmel, hanem optika jóvoltából operálunk. A laparoszkópiás műtét során előbb a köldök mellett beszúrunk a hasba egy tűt, s azon át szén-dioxid-gázzal töltjük fel a hasüreget. Ezután egy merev falú csövet (trokárt) szúrunk be a hasba, s azon keresztül dugjuk be az optikát és a száloptikás megvilágító eszközt. Végül azok a kis metszések következnek, amelyek az epehólyag eltávolítását teszik lehetővé. Minthogy az optika tévéképernyővel van összeköttetésben, azon két dimenzióban (tehát a mélység érzékelése nélkül) látjuk, hogy éppen mit csinálunk. E könnyen kivitelezhető eljárásnak két fő hátránya van. Az egyik az, hogy az emberi test belső, 37 Celsius-fokos hőmérsékletével szemben a szén-dioxid-gáz csupán 21 Celsius-fok körüli, s ez szívritmuszavarra vezethet. A másik: a trokár megsértheti a belső szerveket (belet, hasnyálmirigyet stb.), ha pedig a betegnek előzőleg hasi műtétje volt, s annak nyomán összenövései támadtak, a szén-dioxid-gázzal való feltöltés szétszakíthatja azokat. Ráadásul a részben felszívódó szén-dioxid hirtelen növelheti a vér szén-dioxid-tartalmát (ezt hiperkapniának nevezzük), s ez különösen a szív- és tüdőbetegeknél súlyos tüneteket válthat ki.

No, itt a szívritmuszavar ténye (amire én amúgy is gyógyszert szedek) és az előző hasi műtét, melynek nyomán összenövések támadtak és a gázzal való feltöltés szétszakíthatja azokat; valamint az, hogy ez esetben a felszívódó szén-dioxid szívbetegeknél súlyos tüneteket válthat ki -- csupán ezek a "bagatell" dolgok aggasztanak...
Megérdeklődtem, hogy de ugye, semmi szín alatt nem kell gyomortükrözni, vagyis csövet nyelni? Mert ez nekem roppant fontos. És úgy néz ki, nem, hála isten, és remélem, ezúttal TÉNYLEG úgy lesz!

Mikor ezekben megállapodtunk, akkor jött egy kérdésözön az anamnézisemről. Jelentősebb betegségek, műtétek, balesetek, kezelések, gyógyszerek... ahogy ez már szokott lenni.
Közben vettek tőlem néhány kémcső vért, és kaptam pár beutalót, hogy ezt jövő keddig le kellene rendezni. Magyarul ezen a héten, hiszen szombat-vasárnap-hétfő nem játszik, pünkösd lévén. Tehát van három napom a dolgokra.
Mondta a doki, hogy célszerű lenne máris felkeresni az aneszteziológust, mert az csak 1-ig van, tehát lehet, hogy be sem jutok, de ha nem, akkor holnap ott kezdjek, ha lehet... Nem felejtettem el megkérdezni, hogy hogy jutok oda. Kb. kétszer annyit gyalogoltam a hooooossszú folyosón, mint amennyit a kartonozóig, és a végén jobbra fordulni. No és ott valahol.
Hálisten, elvették a papírjaimat még, majd vagy 3 páciens után engem szólítottak.
Itt is sorba kérdezték az egész kórtörténetemet, gyógyszereimet, betegségeimet, műtéteimet.
Az angina pectorissal volt a legnagyobb gond, készültem, úgyhogy szükség volt a kardiológiás cuccaimra is. Ettől függetlenül szív-UH-t javasoltak annak előtte, mielőtt áldást adnának az altatásomra. Viszont ahhoz meg soron kívüli időpont kell, ami nem akart összejönni még nekik sem, mert a kardiológián az istennek nem vették fel a telefont...(?) Úgyhogy kiküldtek, ne töltsük az időt feleslegesen, hiszen már egyébként eleve túl voltunk a rendelési idő végén. De azért várjak, mert folyamatosan próbálnak időpontot kérni, és ha meglesz, kiadják a beutalót. Ez úgy 20 perc múlva meg is történt! Péntekre kaptam végül is beutalót, s mondták, hogy ha ott készen leszek, még vissza kell hozzam ide, s akkor kapom meg az aneszteziológusi véleményt.
No, akkor ezek után folyosói kérdezgetésekkel egy kis lépcsőn le és fellel megtaláltam a röntgent, mivel mellkas-átvilágításra is szükség volt. Ez is rendben lezajlott, aztán már csak valahogy ki kellett találnom az épületből. Igyekeztem volna ott menni ki, ahol bejöttem, de ez nem jött össze. Totálisan össze voltam zavarodva, hogy hol vagyok ezen belül a monumentális épületóriáson belül, de kimenni ki tudtam, hiszen számtalan kisebb-nagyobb kijárattal-bejárattal van ellátva.
Tök máshol lyukadtam ki, de mondom, abból nem lehet baj, ha elkezdem körbejárni, de ez aztán nem jött össze, mert volt, ahol nem volt mellette járda, valamint tök felesleges is volt. Lényeg, hogy lássak útirányjelző táblákat, onnan már kitalálok...
Életemben már n az x-edikenszer megállapítottam, hogy a tájékozódásom, helyfelismerésem egy óriási nagy nulla. Fogalmam sem volt, hogy fogok eljutni majd a befekvésig!
Lényeg, hogy sínen vagyok.
Még mindig hihetetlen ez az egész, de minden reggel ráébredek a valóságra. Valamint arra, hogy nincs visszaút; ez elkerülhetetlen...