Olyan gyenge állapotban voltam, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ma én különösebben megmozduljak. Hát ez az elképzelés nem jött be!
Ugyanis a műszakváltás, nővérinvázió után ők kiadták a parancsot a felkelésre. Ezt egyszerűen technikailag sem tudtam végiggondolni: kellett volna egy kapaszkodó, bármi. Hogy most a csővel a hasamban én karból + hasizomból felnyomom magam ülő helyzetbe, az kizárt. Megpróbáltam, szinte kiröhögtem saját magamat.
De akkor is fel kell kelni, és tessék megmosdani a tegnap műtötteknek!
A 72 éves nénihez a mosdatásra bejött a lánya, aki a "szomszéd" belgyógyászaton diplomás nővér annak intenzív osztályán. Úgy valahogy könnyebb volt felcihelődni azért, hogy szerető kezek segítették-támogatták... Ők bevonultak a fürdőszobába.
Mikor látták a kisnővérek, hogy imádkozással nem mennek semmire és nem halad a dolog, akkor ők is elhatározták, hogy segítenek. Az egyébként (egész életemben) is tök gyenge fél karommal löktem egyet magamon, mire az egyik megtámasztott, és nem engedte, hogy visszapuffanjak. Innen már keserves érzésekkel lelógattam a lábam, és próbáltam a világot egyenesben látni. Ugyanis kicsit meglódult minden. Szédültem. De ha menni kell, hát menni kell, bár dunsztom sem volt, hogy lesz ebből mosdás?!
Rám szóltak, hogy a diszkótáskát ne tessék elhagyni, azt vinni kell mindenhova magunkkal! Odatántorogtam a szobai mosdóhoz. Nagyszerű, már meg vetkőzzek le! Nagy, népi közönség előtt egy -- illetve két -- szál fáslira és diszkótáskára. Segítettek fogni a cuccokat, míg nagy szédelegve a csapnál megmosakodtam, majd felöltöztem. Közben ráléptem a diszkótáskára, és mindnyájan jajgattunk! Mer' hogy hát arra nagyon vigyázzak; hát hogy gondolom, szeretnék esetleg még egy műtétet?
Jó, hát nincs gyakorlatom ebben, elismerem... Mindenesetre ezt a kínos szobai mosdást és szerencsétlenkedést kihagytam volna szívesen. Inkább kivártam volna, míg a néniék kijönnek a fürdőszobából, és bemenve magam csináltam volna meg valahogy, látványosságszolgáltatás nélkül!
Miközben a mosdónál bénáztam, a nénit pedig a lánya mosdatta a fürdőszobában, a kisnővérek áthúzták az ágyainkat.
A tragédiás felkelés esetén nem igazán szerettünk azonnal visszafeküdni, mert tutira számtalan tennivaló várt még az emberre. Így két szédülés között visszaöltözve leültem az ágy szélére, és újra lófarokba fésültem a hajam, bekrémeztem a képem. Egyből emberibbnek éreztem magam.
Mikor szabad lett a vécé, "retikülömet" magammal hurcolva megszültem az első vécén való pisilésemet. Kicsit konkrétabban ment, mint az éjjeli az ágytálon, de azért egy keveset imádkozni kellett neki...
Szerencsére hoztam magammal a kórházba nedves törlőből nagyot és kicsit; ég áldja, aki kitalálta ezeket! Hatalmas hasznát vettem, főleg a kicsinek a hashajtatás meg bármiféle vécézés során, végig. Tényleg pótolhatatlan!
Mikor ez is megvolt, valahogy ekkorára lett természetes minden. Nem azt mondom, hogy "megszoktam", mert az azért túlzás:))), de azért könnyebben vettem lelkileg a kanyarokat, és elfogadtam, hogy ezek után igenis, valahogy magamtól is fel fogok tudni kelni némi küszködés után az ágyból, és nem engedem el magam. A mai nap járkálni és erősíteni kell, hiszen holnap elméletileg haza lehet menni.
Miután használtam a dezodort, egy pici púdert és szemceruzát, sokkal jobban éreztem magam.
Megjött a vizit is, itt is elhangzott, hogy íme, a két tegnapi LP-s, akik holnap optimális esetben hazamennek.
Szokás szerint kicsit később beviharzott az "én dokim" is, és elmondta, hogy a mai nap folyamán kivesszük a dréncsövet, és ha minden rendben lesz, holnap hazamehetek. Ez nekem most még hihetetlen és elképzelhetetlen volt, de hát ők tudják...
Mi több: hozták a reggelit! Mi tagadás, éhes voltam. Igaz, hogy kemény diéta vár rám, még el sem tudom képzelni, hiszen sokkal több a nem ehetők listája, mint az ehetőké.
Kaptam teát és két kis szelet fűszerezetlen egybefasírtot, melyet csirkehúsból, főtt sárgarépából és kenyérből véltem látni összeállítva. Hozzája két kis szelet kenyeret. Hú, ezt sajnálom, hogy nem fotóztam le, mert jól nézett ki, de hát szinte már hozzászoktam az éhezéshez, és az, hogy kapok enni, szinte váratlan volt. Addig még nem fejlődtem, hogy a földön lévő táskámhoz lehajolva előszedjem a fényképezőt...
No, a felénél kicsit több kenyér bement és a fasírt is. Jólesett! Megettem a reggeli gyóccereimet is.
Picit visszafeküdtem, elheverészgettem, mert a felkelés gondolatát nálunk még csak idővel követi tett!
Kb. 5-6 percig kínlódtam egyedül a következő felkeléssel, de összejött. Vittem a diszkótáskát is magammal, kimentem a "gangra", ahol felhívtam anyámat és Szilvit. István érdeklődő sms-t írt, válaszoltam neki (ő dolgozik, nem feltétlenül hívom jókor. A tegnapi műtéti időpontom közlése munkaideje alatt kivételes eset volt, amit muszáj volt közölnöm, és pár perc volt az egész).
Közben a tegnap délután érkezett hölgyet reggel óta készítgették fel a műtétre, és úgy 10 tájban el is vitték... Aztán megérkezett a takarítórészleg.
Délben kaptunk ebédet: üres csontleves volt és szinte folyékony krumplipüré. Ezeknek megettem úgy 70%-át... érdekes volt.:)
Már a reggeli után is, de most különösen érzékeltem, hogy újraéled a bélrendszerem...
Persze még csak hasztalan, ijesztgető próbálkozások voltak, mert ugyan MI tudna még jönni az emberből annyi koplalás és hashajtás után?
Az első este, újravizsgálásra érkezett hölgy már tegnap este, de ma reggel is azt az infót kapta, hogy ma elengedik. Úgyhogy egész nap várta a zárójelentést; amiből majd csak fél 4 körül lett valami... de őt nem érte meglepetésként; mesélte, hogy az előző, 3 hetes ittléte (7 órás műtétje volt!) után, amikor hazaengedték, du. 4-re kapta meg az "elbocsátó szép üzenet"-et. Tehát nem izgatta magát, nem pakolt, nem pattogott, hanem a szélcsendes időszakokban fogta magát, és aludt...
Szilvi is ekkor körül érkezett, meglepődött, hogy már fent tudok mászkálni, ülni az ágyon stb. Persze azért feküdni is kellett, mert elfáradtam, meg főleg a hátam fájt. Ez a hátfájás jellemző az egészre; persze nem tudom, lehet, hogy akinek nincs csontritkulása, annak nincs ilyen panasza? Kegyetlenül tud fájni rövid fentlét után is a hátam.
A mellettem lévő néni dréncsövét már dél körül kiszedték, a fásliját is, úgyhogy láthatóan megkönnyebbült. Én viszont erre vártam egész délután...
Ért egy kellemes meglepetés: felhívott Margó, egy kedves régi, helybéli ismerősöm, akit egy macskás fórum által ismertem meg, és pár éve karácsony előtt jártam is nála (itt is beszámoltam, tőle kaptam az ihletet a gobelinezéshez, s rendszeres olvasóm). Épp feküdtem, és szerencse, hogy meghallottam a telefont, mert az az igazság, hogy itt nem valami jó volt a térerő. Hol lehetett a szobából beszélni-hívni, hol nem... vagy megszakadt. Volt, hogy látom a telefonon: 5 nem fogadott hívás anyámtól -- holott tutira egyszer sem csörgött! --, szegény, már sík ideg volt, mire észleltem ezt és vissza tudtam hívni.
Ezért mentem én is ki vagy a folyosóra, vagy az erkélyre, ha telefonálni akartam.
Szóval Margó, egyem a szívét, számon tartott és érdeklődött felőlem. Jólesett a lelkemnek és nagyon köszönöm!:)
Ezek után, úgy 3/4 5-kor, mikor pont 3-4 perce elemeztük ki, hogy én tutira nem leszek már ma dréncsőmentesítve, berobogott a "dokim", hogy menjek máris a kezelőbe, kivesszük a cuccost. Mivel feküdtem, és erre elkezdtem elég szerencsétlenül cihelődni felfele, nem zavartatta magát a doki: nyújtotta felém a kezét, én megragadtam, s már fel is ültem.:)) Hát lám, lényegében ennyi lenne...:)
No, "futás" utána! Szilvi ott maradt drukkolva...
A kezelőben egy lépcsővel ellátott vizsgálóasztalra kellett felfeküdnöm, egy férfi ápoló halkan megkérdezte, nem vagyok-e érzékeny a jódra -- mondtam, nem tudok róla. Ezután pár másodperc alatt lekapkodták a sebekről a kötéseket, csak tátogtam levegő után, szóhoz sem juthattam volna -- a dréncsőnél kicsit óvatosabb manőverek után készen is lettem -- egy kis jódozás, majd leragasztgatás --, s immár cső és tasak nélkül (mondták, hogy viszonylag szép tiszta, és alig jött valami) lejtettem le az ágyról...
Huh. Ezen is túl vagyunk!
Szilvi mondta, hogy nagyon gyorsan ment!
Még bőven 6 előtt hozták a vacsorát. Mivel közben a nénivel egyedül maradtunk (a délelőtt műtétre vitt hölgy pár napig az intenzíven lesz, tehát mi már nem fogunk vele találkozni!), és ugye, holnap megyünk haza, egész családias lett a hangulat.
Szilvi lefotózta a... khm... a vacsorát.:)) Megvárta, míg elmósztatom a kőkemény háztartási kekszeket, közben beszélgettünk; majd elment. Megbeszéltük, hogy holnap majd felhívom, ha tudok valami konkrétumot...
Ezután felhívtam még Istvánt, letekertem a fáslikat, megmosdottam, lefeküdtem, kicsit olvastam.
Vittem be könyvet ugyanis, de nem sok értelme volt... olyan rövid időn belül itt annyi minden történik, olyan mozgalmas az egész, hogy hihetetlen, és egyszerűen nincs rá idő. Jönnek-mennek egész nap -- személyzet, látogatók, régi betegek, új betegek. Ha nincs mozgás, akkor meg vagy haldoklunk, vagy beszélgetünk. Szóval nem sok értelme volt most számomra könyvet behozni. Talán a rejtvénynek több, mivel az nem igényel folyamatos koncentrációt, másodpercenként is megszakítható akár 1-1 megfejtés közben. Az biztos, hogy én így nem tudok koncentrálni. Ezért is nem tudtam pl. soha buszon olvasni.
A nénivel sokat beszélgettünk egész este. Úgy általában mindenről. És nemcsak ő mesélt, hanem ő is érdeklődött felőlem... aranyos volt. Azért belegondoltam, hogy 72 éves. Magas vérnyomása van -- 220/110-zel hozták vissza műtét után --, cukorbetegsége, és januárban már volt kórházban, mert csípőprotéziseket ültettek be neki. És most, 15 évvel idősebben, mint én, ugyanezen esett át. Nem is tudom, én (ha megérem) 15 évvel később hogyan viselném ezt fizikailag, ha most így?
Beszélgetés közben megjött a szokásos véralvadásgátló szurink. Délután mondta a doki, hogy búcsúzóul a zárójelentés mellé fogok kapni egy receptet, amit ki kell váltanom hazafelé. 10 ilyen injekció lesz benne, amit majd magamnak kell otthon beadnom! Úgyhogy most figyeltem is, és kikérdeztem a nővért, hogy hogyan kell és hova célszerű a beadása...
Na, ez végre olyan éjszaka volt, amikor vééééééééégre tudtam aludni. Így is túl hamar lett 3/4 5, de addig legalább sokkal nagyobb csend volt. Ketten voltunk, és most a néni sem horkolt annyira; oldalra tudtunk fordulni, mert nem kellett a diszkótáskára ügyelni.
Persze ez az oldalra fordulás azért nem ment simán nálam. Fájt a hasam ide-oda fordítgatása. Úgyhogy helyezkedtem egy csomót, hogy úgy félig oldalra tudjak fordulni, miközben a hasam oldalát alátámasztottam a takaróval. Ezt a megoldást megtalálva úgy aludtam végig hajnalig, mint akit fűbe vágtak. Asszem, rám fért.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése