Orvosnál -- az esti szurizás

Vasárnap nem mertem elmenni a misére, mert anyagcsereileg bizonytalan voltam. Szaladgáltam sokat a mellékhelyiségbe, hogy hátha rendbe leszek addigra, de nem voltam biztos benne egy szikrát sem, hogy kibírom a misét és az úrnapi körmenetet anélkül, hogy szaladnom kéne, ha tudnék; egyszóval nem kockáztathattam. Pedig sajnáltam, szeretem ezt az ünnepet, olyan szép és lélekemelő...

Kedden viszont elhatároztam, hogy ha nem lesz fentihez hasonló problémám, elmegyek a háziorvoshoz bemutatni a kórházi iratokat. Kedden délutáni rendelés van, van rá egy jópár órám, hogy egyenesbe kerüljek ebből a szempontból. És hát végül is a hasam miatt már el tudnék szerintem menni. Hogy ezt így, ilyen bátran kijelentem, nagy szerepe van annak a ténynek, hogy hazaengedés másnapján kimásztam a buszhoz (majdnem annyi, mint az orvoshoz az út), plusz 40 percig kizötyögtünk varratszedésre, s még ott is gyalogoltunk. S utána is -- igaz, sok pihenéssel, de -- mennyit mászkáltunk!
Így is lett, összeszedtem magam, elkészültem, és csendesen elbattyogtam a rendelőbe. Ott azért voltak egy páran. Mikor kijött Juditka, kezébe nyomtam a műtétemmel kapcsolatos minden iratot, jeleztem neki, hogy túl vagyok rajta.
Az volt az én bajom, hogy már félúttól a hátam fájt, ezt túl korainak találom ennyi menés után -- hát mit fogok ezentúl csinálni, ha ennyi idejű mozgás után is kínoz a hátfájás? Nem a műtéti nyomokkal van gond, bár tény, hogy hasfalilag azért nem százas az ember, kissé bizonytalan ez a rész, na de a hátfájás teljesen el is tereli róla a figyelmet. Ott a váróban is nem győztem fészkelődni a hátam miatt.
Bekerülve Juditka már csatolta a cuccaimhoz a zárójelentés plusz példányát; megbeszéltük a doktornővel az eseményeket, örültünk, hogy vége, és relatíve milyen hamar túlestem rajta attól kezdve, hogy felfedeztük a tényt. Doktornő reméli, hogy az elkövetkező 30 évben (!?) nem lesz műtét vagy hasonló probléma... Hát én is, még akkor is, ha a 30 nem 30 lesz, csak 10.
Tudtam, hogy a doktornő július-augusztusban szabadságon lesz, így végiggondoltam, hogy milyen gyógyszerem nem lesz elég szeptemberig, hiszen nemrég írattam és váltottam ki mindenféléből.
Egyedül talán az ekcémakenőcseim fognak a nyár folyamán elfogyni, úgyhogy azokat a biztonság kedvéért kiírattam.

Ezután bementem a Coopba, és vettem tubusos krémsajtot, két sima vaníliás krémtúrót, két sajtosrolót (imádom!), csirkepástétomot, hogy feldobjam kissé a kajarepertoáromat; majd hazabattyogtam.

Este 8 óra körüli program, hogy beadom magamnak a Clexane véralvadásgátló injekciót.
Hát ez nagy népszerűségnek örvend, Bence mindennap alig várja a pillanatot, de az anyja is nézi. Sőt, elmondanám, hogy a macskák, ha addig nyugton voltak, aludtak, ekkor bezzeg felébrednek és rögvest elkezdenek sertepertélni! Mert nekik mindenről tudniuk kell, annyira kíváncsiak, hogy folyton érdeklődnek! Alig lehet őket odébb hessegetni, mindenáron szaglászni akarják az egész műveletet.
Mikor készülök elő, vattacsomóval alkohollal lefertőtlenítve a kiszemelt területet, majd kibontván a gyárilag komplett fecskendőt, rá van írva Bencus arcára az izgalom, és szinte el sem hiszi, hogy van ilyen, mármint hogy az ember magának adja be a szurit! Szilvi arcán a szent borzalom ül csendesen jajgatva és jézusmáriázva, hogy na ő aztán nem lenne képes; Bencus meg szinte ökölbe szorítva a kezét, lélegzet-visszafojtva várja a hadművelet eredményes kimenetelét.
Egyik alkalommal valahogy rossz helyre (egy hajszálérbe) sikerült beadnom -- utólag a 10 után mondva, az az egy volt a legrosszabb, illetve az fájt egyedül, a többit meg sem éreztem szúrásilag! --, az tényleg nem esett jól, és utána vérzett is, míg máskor nem vagy alig-alig szokott. Akkor Bencus is megrémült, mikor a hirtelen kibuggyanó vért meglátta... De azért ez az akció sem térítette el: másnap este ugyanúgy jött megnézni a szurkálást...