Elvégzendők és készülődés

Hétfőre kaptam előjegyzést a reumára, viszonylag korán, úgyhogy volt reggel nagy nyüzsi itthon.
Megkaptam a 3 havi gyógyszeradagomat, ebből szükség szerint ki is váltottam azt, amire képes voltam.
Aztán pedig fogtam az újabb 1 évre szóló nyugdíjas bérlethez való jogomat igazoló papirost és egy fényképet, s megcsináltattam egy új bérletigazolványt, természetesen e havi bérlettel már. Kissé szorított az idő, mert az előző már 30-án (?) lejárt (?)... amit mondjuk, nem értettem, mert május eleve 31 napos; szerintem anno eltévesztették. Meg hát nálunk az a szabvány, hogy 5-én jár le a bérlet, addig lehet az előző havival utazni, tehát azért valószínűleg még ki tudtam volna ma magyarázni, miért járok-kelek a 30-án lejárt bérletemmel. Sajnálom, még az én lelkiismeretességem sem engedte ezt a "szavatosság-lejárást" komolyan venni. Ráadásul előző napokban hétvége volt, más programokkal, meg nálunk nem természetes, hogy bárhol lehet hétvégén is igazolványt csináltatni... na mindegy, nem probléma.
Nekem a Coop közel van, s ott létezik bérletes, de kizárólag 10-től 4-ig, 5-e előtti hétköznapokon úgy 1 hétig.
A Félix 4 tasakos csomag akciós volt a Tescóban, Szilvi által feltankoltattam belőle -- az előzőből is volt még vagy két heti kajájuk, tehát most bő hónapig tutira nem fognak éhen halni.
A tévém rossz, de ezt nem is tervezem megjavíttatni. Kisebb gondom is nagyobb most a műtétig... De a hűtőt még leolvasztom addig... bár fogalmam sincs, ezt a hűtőt hogy kell; tökéletesen eltér az eddigi ismert hűtőktől szerkezetileg...

Olvasgatok, mert okosodni akarok az epekő-mizériákkal kapcsolatosan. Figyelek, kérdezek, készítem magam lelkileg erre az egészre...
Még mindig hihetetlen ez az egész, na nem mintha... ugyan, miért lenne lehetetlen, hogy velem megint történhessen valami negatív? Csak hát... sok ember még akár az én koromban is a szüléseket leszámítva csak látogatni járt még kórházban; nekem meg olyan egyedi betegségi és kórtörténetek vannak már a múltamban gyerekkortól kezdve, amelyekről -- ha megnyílok annyira bárki előtt is és eljutok odáig, hogy szó legyen a bajaimról, csak csodálkozást váltok ki -- az emberek többségének egyáltalán nincs fogalma vagy közeli tapasztalata.
De türelmük és idejük sem igen lenne igazából végighallgatni. Ezért nem szívesen ecsetelgetem csak úgy a bajaimat, mert azt tapasztaltam, hogy ha véletlen eljutok a megnyílásig, csupán maximum egyet mesélhetek el félig, vagy van, hogy csak utalhatok rá -- az emberek nagy része egyszerűen nem képes meghallgatni mások baját, azonnal überelhetnékjük támad. Hogy az semmi, bezzeg ő!...:))))) S onnantól én megint csak hallgatok, pedig lehetne még egy csomó mesélhetnivalóm... és esküszöm, egyediek (egyik-másik), nem unalmasak, akár érdekelhetné is azt, aki azonnal überel. Na de mindegy, nekem soha nem volt nehéz hallgatni! Talán épp azért írom ezt a blogot is, hogy itt megnyilvánulhatok -- akit nem érdeklek, úgysem olvassa.
Meg amúgy is: rám a meghallgató szerepe lett kiosztva. Írtam már arról is régebben egyébként is, hogy vadidegen emberek is azonnal kitálalnak nekem... valahogy meglátszik az arcomon, hogy nekem -- lehet. Örülnek és megkönnyebbülnek. És nem feltétlenül van valami bajuk, csak az átlagos dolgok -- de mégis, rengeteg embernek ismerem az egész élettörténetét. Nem csak ismerősöknek, sőt, többségükben ismeretleneknek. Utcán, várakozás közben évtizedekig sokszor más dolgom sem volt, mint raktározni más emberek élettörténetét, problémáit. Mindegy, csak mondhassák, mert én tényleg nagyon jó hallgatóság vagyok.
Sok embert ismerek, aki korrektül, idős korában hal meg úgy, hogy az én orvosi történeteim negyedén sem esett át életében. Büszkék is rá, hogy na, ő aztán nem volt még orvosnál, csak ha szűrésre hívják (vagy még akkor sem), és a legnagyobb baja foghúzás vagy néha nátha volt. Az utolsó baja idős korában jelentkezett, ami el is vitte. Bizonyos értelemben szerencsés embrió. Na persze szavam sem lehet, hiszen sajnos, vannak (bár az előbbi csoportnál jóval kisebb számban) olyanok, akikre ezerszer több szenvedést és betegséget mért a sors -- mindig erre gondolok, ha elönt a szerencsétlenség meg a félelemérzet.