Rájöttem egy spéci megoldásra, hogyan nem kell 5-6 perceket elkínlódni feltápászkodásra: oldalra fordulva felnyújtom a két kezem az ágy fejrészének vasát megragadva, és itt fejtve ki erőt, fel bírom magam annyira nyomni, hogy egy kis lendülettel már ülhetek is.
Ó, de nagyszerű volt, hogy diszkótáska nélkül, magam intézhetem a dolgaimat, úgymint mosdás, és jómagam minden téren való lerendezése!
Mindenféle kisvizit, nagyvizit, nővérvizit esetén seperc alatt lerendeztek kettőnket: a két LP-s, ők ma már mehetnek haza.
Kis idő múlva "saját doki" berobogva közli, hogy nos, ma hazamehetek. Mikor kb., mégis -- kérdezem én; mire ő dél körülre állapítja meg az időpontot, amikor a zárójelentést megkaphatom; bár hozzátette: lehet, hogy kicsit később...
Persze, dél körül volt a műtétem tervezett időpontja is, ezt nem felejthettem el... amikor ennek ellenére háromnegyed 11-kor lóhalálában mégis elvittek... De nem általánosítható a pontatlanság, tudom; mégis számíthattam akár ugyanekkor is zárójelentésre -- de a dréncsőkiszedés késői volta miatt akár késő délután is. Zárójelentés nélkül mindenesetre nem igazán lehet elmenni.
A néni kivétel volt, ő tudta, hogy 9-kor számára véget ért a kórházi tartózkodás: jön érte a bennfentes lánya, aki bármikor később is átveheti a mama zárójelentését. Ő már szép komótosan előző este óta pakolászott, nem sok minden maradt 9 órára, mire érte jöttek. Elbúcsúztunk, jó egészséget kívántunk egymásnak...
Persze ezt megelőzendő, a vizitek után lassacskán jött a takarítás, majd a reggeli: 2 szelet kenyér, 3 szelet parizer és tea.
Ezután kimentem az erkélyre, és felhívtam Szilvit, hogy mivel elvileg dél körül kaphatom a zárójelentést, úgy fél 12-re kijöhetne, biztos, ami biztos (részünkről legalábbis).
Felhívtam anyámat is, aki meg problémázott, hogy hú, addig már rövid az idő, hogy valami korrekt diétás kaját csináljon nekem, ráadásul még Dani is időben elmenjen érte és hazavigye... Dani egyébként éjszakás volt egész héten, hétvégén is dolgozott. Felesleges lett volna neki is naponta kijárkálnia, bár mondta, hogy ha akarom, jön ő, csak szóljak. Én viszont inkább békén hagytam, sőt lebeszéltem; csak mondtam, hogy ha majd anyám küldeni akar valamit, azért menjen el.
Elég zűrös volt így a dolog anyámnak, bár mondtam, hogy az legyen a legkevesebb gondja, hogy nekem mi lesz a kajám. Már Szilvivel megbeszéltük, hogy ha hazamegyünk, lemegy a boltba, vásárol parizert, zsemlét, sonkát, teát, oszt jóvan; keksz és ásványvíz már van, s ennyi a repertoár. Éhen nem halok.
Úgyhogy vártam. Ez a délelőtt nem volt különösebben forgalmas egészen úgy 11-ig, míg egy 74 éves tündéri néni érkezett, akinek, szegénynek szintén nagy műtétje lesz... vele máris elkezdték a hashajtózást. Idejött hozzám, bemutatkozott. Beszélgettünk sok mindenről. Vácról érkezett, és most itt laknak a lányáéknál. Említette fehér puliját és vörös cicáját, akiket Vácott megfelelő emberekre bízott, és hogy reméli, nem lesz semmi bajuk. Mindkét állatot ivartalaníttatta egyébként... meg egy csomó, hozzájuk kóborolt állatot is, akik aztán tovább kóboroltak tőle... Már csak ebből is tükröződött pozitív, értelmes lénye.
Nagyon közvetlen, kedves asszony. Ő is csodálkozott magán, hogy állítólag nagyon nagy a baj -- a lánya sírva hagyta ott őt, ő viszont mosolyogva nyugtatta a lányát! --, és ő nem is érti, hogy mégis mitől olyan nyugodt... Pedig idén is volt már súlyos műtétje, átesett egy csomó kemón, sugáron... és most megint műtik...
Tiszta, fénylő arca, nyílt, szerény, alázatos, elfogadó modora viszont számomra egyértelműen megmutatta a titkot, hogy mitől. (Pedig egy szót sem beszélt semmiféle hittel, Istennel kapcsolatos dologról...)
Mindenesetre a rövid ismeretség után is sokat gondolok rá, és tiszta szívből kívánom, hogy a lehető legjobban alakuljanak dolgai. Gyógyuljon meg a drága; az ilyen emberekre nagy szükség van a világban!
Fél 12-re tényleg befutott Szilvi. Már izgult, hogy elkésik; azt mondja, csak azért érte el a buszt, mert 3 percet késett. Hát ezt előre nem tudhatjuk, de utólag már igen, hogy mindez teljesen felesleges volt... 5,5 órát várakozott szegény.
Fél óra alatt szép nyugisan elpakoltunk, tényleg kár volt sietni.
Közben megkaptam az ebédet is, dettó ugyanazt, mint tegnap: üres csontleves és folyós krumplipüré... Már van róla kép, de Szilvi azért lefotózta... sőt, meg is kóstolta, mert én a levesből most csak 2-3 kanállal tudtam enni, annyira ízetlen volt a sóhiány miatt, a rumlinak is kb. a felét ettem meg. Szilvi finomnak találta a rumlipürét.:)))
Fél 1-kor azért csak kivánszorogtam a nővérpulthoz, mondom, nehogy az legyen, hogy már ott van a zárójelentés, csak -- sose lehet tudni -- nekem kell esetleg értemenni...?
De nem. Mikor végre rám figyeltek, egy fontosabbnak kinéző nővér vette poénosra a figurát. "Ha délre mondják a zárójelentést, akkor ahhoz nyugodtan hozzá lehet adni legalább 2 órát!"
De ennél jóval többet kellett!
És csak vártunk, vártunk...
Közben új beteget hoztak a mellettem lévő, közben tisztába tett ágyba, a balmazújvárosi néni helyébe. Egy negyvenes hölgy volt, férje és lánya kísérte be. A férj író, költő, újságíró; mit ad isten, ismerősöm a fb-ról. Kicsi a világ... Később, pár nap múlva ezt meg is beszéltük a fb-on, persze privátban.:) A kórházban egy ilyen befekvésnél van elég dolga, ügye-baja az embernek, jönnek a kérdőívvel stb., elbúcsúzás meg ilyenek, úgyhogy ez ott látványosan nem derült ki.
Később, várakozás közben, mikor a feleség már kikísérte a családot és visszajött, kérdezgetett engem; hiszen bárki, aki betévedt, láthatta, hogy itt ülök vagy fekszem az ágyon felöltözve, tűkön ülve, össze vagyunk csomagolva, Szilvi órák óta ül az ágyam mellett stb.
Megtudtuk, hogy őt holnap fogják pajzsmiriggyel műteni. Én pedig nem bírtam megállni, hogy ne hozzam szóba a férjével az irodalmi dolgok kapcsán való fb-os ismeretségünket. Úgyhogy jól elbeszélgettünk, meg időnként a néni is csatlakozott.
Már megvolt a délutános vizit is, mikor hozzám érve kiderült, hogy dél óta várok a zárójelentésre. Nos, a vizitvezető orvos annyit ígért, hogy utánanéznek a dógoknak...
Ehhez képest még egy óra simán eltelt. Közben anyám folyamatosan aggódott a tehetetlenségtől, mert nem tudtam neki mit mondani azon kívül, amiket nekem mondtak. Nem én tehetek róla, hogy a kimondott szó betartása másoknál nem feltétlenül ugyanaz, mint nálam.
Anyám már délelőtt is mondta telefonálásnál, hogy öcsém szabadnapos, és ott van nála, nyakig a csatornaásásban. De ha meglesz a zárójelentés, szóljak anyámnak, s öcsém összekapja magát és seperc alatt a kórház elé tud jönni. Persze ez a lehetőség nem állt azért fent a nap teljes hosszára, egyszer ő is csak befejezné a csatornaásást és hazamenne. Így aztán anyám a délután folyamán legalább óránként kérdezte, hogy mi van má'. Mondom, csak szólnék, ha lenne valami?! De mondtam, hogy NE nyugtalankodjon! Eleve nem is terveztünk mást, csak azt, hogy kivánszorgunk a kórház elé, és ott beülünk egy taxiba. Ez, hogy ma megtudtam, hogy esetleg öcsém besegítene, ez csak egy plusz pozitívum. Mondtam, hogy ha már menne haza, menjen nyugodtan. Akkor hazajövünk úgy, ahogy eleve terveztük.
Igazság szerint azért voltam dühös emiatt a későn való kiengedés miatt, mert holnap reggel meg be kell jönnöm varratszedésre! Hát van ennek értelme? Akinek nincs kocsija és sofőre, annak baromira nem mindegy, hogy most gyakorlatilag aludni menjen haza! Tényleg minden további nélkül maradtam volna még egy éjszakát, és majd holnap, ha kiszedi a varratot, akkor mehettem volna haza -- ezzel megtakarékoskodtunk volna egy plusz oda-vissza utat... De hát nem nagyon kérdeztek meg efelől, csak el lett döntve a hazamenetel, mondjuk, azon én is csodálkoztam, mikor kiderült, hogy másnap meg már varratszedés... Legalább engedtek volna ki tényleg délben!
Egész délután nem mertem pisilni menni, hogy nehogy pont akkor hozzák a zárójelentést. Majdnem 5 órakor aztán mégis bementem a vécébe. Mit ad isten, pont akkor hozták természetesen! És nem bírta a -- Szilvi és a többiek szerint is -- blazírt, rezignált nővér kivárni, míg kijövök. Látványosan "rengeteg dolga volt", sóhajtozott, pattogott a tollával -- majd fogta, és Szilvivel aláíratta a papírokat! Szilvi eléggé fel volt háborodva, mindenesetre, mikor kijöttem a vécéből, a nővérnek már se híre, se hamva nem volt! Az én nevemet írattatta az iratokra, több helyen. Szerencsére ott voltak a beadott előzetes leletek is, a zárójelentés, valamint a recept a 10 injekcióról. Kellően kicsodálkoztuk magunkat ezen a nővéri eljáráson -- mondjuk, ez az egy nővér volt végig a kórházi napok alatt az egyetlen kakukktojás előzetesen is. Olyan furcsa, unott volt mindig, soha egy mosolyt nem láthattunk rajta. A többi kedves, mosolygós, segítőkész volt általában; no, ez nem. Nem szólt senkihez, de érni sem nagyon ért senkihez. Hát istenem, őt fogtuk ki utolsóként...
Mindegy, elbúcsúztunk a többiektől, mindenkinek kívánva a lehető legjobbakat, eljöttünk.
Már elfelé jutott Szilvinek eszébe, hogy étrendet sem kaptunk! Ugyanis maga a doki is ígérte, már tegnap a dréncső kivételekor mondta, hogy kapok majd étrendet is -- no, azt nem kaptam, pedig lett volna rá idejük! Szerintem ez is a nővérek dolga lett volna, hogy hozzácsapjanak egyet az iratokhoz!
Úgyhogy kénytelen leszek mindenben a netre támaszkodni.
Lifttel mentünk le, és kisétáltunk az épületből. Szilvi vitte a nagytáskát, így gyalogoltunk szép lassan a bejárathoz. Indulásnál odatelefonáltam anyámnak, hogy na, most indulok. Azt mondta, ott van még öcsém, már tűkön ültek, szerintem, ha fél óra múlva lettünk volna elengedve, lehet, már hazament volna. Úgyhogy végül is jólesett a tudat, hogy mégiscsak eljön értünk.
Közben bevánszorogtam az Auguszta gyógyszertárába, hogy kiváltsam a receptet. Aggódtam, sokba fog-e kerülni stb., de szerencsére nem volt gáz, 790 Ft volt a 10-es Clexane.
Sikerült egy padra leülni (mert ebből csak 1-2 db van a kórház előtt ám), s így vártunk pár percet, míg a feltűnően nagy forgalomban megláttuk öcsémet jönni. Odavánszorogtunk a parkolóhoz, Szilvi és ő bepakoltak, és szerencsésen hazavitt bennünket.
Közben ezáltal olyan mázlista lettem, hogy egyúttal az anyám sütötte tepsi piskótát egy üveg házi sárgabaracklekvárral elhozta öcsém nekünk, így nem kellett azon gondolkodni, hogy kerül hozzám és mikor.
Otthon Szilvi lepakolva, lement a boltba, frissen megvette a számomra ehető 1-2 dolgot, és csinált is egy zsemlét csirkemellsonkával. Később még ettem két szelet piskótát is, egyelőre lekvár nélkül, mert nem tudtam, azt szabad-e...
Közben a macskák jól megszaglásztak, főleg Honesty nem akart hinni a szemének, hogy tényleg én vagyok-e. De egyébként mikor kiléptünk a liftből és nyitottuk az ajtót, megérezhették, hogy én is megyek, mert alig tudtunk tőlük bemenni! Szerintem Haramia később fogta fel az egészet, hogy én vagyok és hazajöttem, mert úgy este 10 körül jött rá a bolondóra, és folyton jött egetverő nagy dorombolással, fickándozásokkal.
Eléggé elkeseredtem, mikor kiderült, hogy többszöri nekifutásra tudok csak elpakolni. Úgy nézett ki a szoba, mint valami ostromövezet. Pedig csak egy utazótáska és egy válltáska volt.
Amit tudott, Szilvi is segített. De tényleg gyakran elfáradtam, és leghamarabb a hátam mondta fel mindig a szolgálatot. Egyszerűen nem bírtam magam tartani, annyira fájt a hátam egy-egy 10-15 perc pakolás után, hogy le kellett feküdni.
Mindenesetre fektemben felhívtam anyámat, Istvánt, Danit, így a fekvésidő sem volt haszontalan. Annál is inkább, mert Honesty is mellém deglett ilyenkor, és lehetett dögönyözni -- bár őt tényleg bármikor lehet!
Előbb-utóbb felsóhajthattam: sikerült a korábbi állapotba hozni a szobát.
Még volt egy izgalmas dolog számomra: a kórházban általában 8-kor kaptuk a véralvadásgátló szurit. Nem volt kétséges, hogy ezt nekem kell megcsinálnom, nincs mese. Mások beszélték a kórházban, hogy ki és mikor, hogyan fogja nekik beadni, hát nekem ilyen nincs. Szilvi nem vállalta, és ilyet nem lehet erőltetni -- tehát egyértelmű volt, hogy naná, hogy be tudom adni magamnak.
Előtte jutott eszembe: mivel fogom a bőrömet fertőtleníteni, nincs semmi ilyesmi itthon. Akkor Dani mondta telefonon, hogy leszalad a hozzá közel eső gyógyszertárba, és vesz tiszta alkoholt. Aztán telefonált, hogy itt van a gyógyszertár előtt, és már nem fél 8-ig van nyitva tartása, hanem csak 6-ig! És ugye, épp 6 óra múlt olyan 10 perccel... közben eszébe jutott, hogy van neki egy páréves jódja, vajon jó lesz-e, nem tudja. Hát, én sem; de azért elhozta.
Úgyhogy mikor eljött ez időpont, összeszedtem minden bátorságom, és megoldottam a problémát. Bőr alá kell adni, nem izomba, nem vénába. Leginkább zsírrétegbe a legcélszerűbb egyébként, a has bőrét javasolják összecsippenteni e célra. Csakhogy éppen a hasműtötteknek van hasilag pont elég bajuk, úgyhogy oda inkább nem szándékoztam, hanem a combomba döftem, konkrétan a csípőm alá, az ott összecsippentett bőrbe. A vártnál kevésbé volt kellemetlen, a szúrás gyakorlatilag egyáltalán nem fájt, pedig majd 1 centi az a tűrész, aminek be kell menni. Inkább amikor tolom az anyagot befelé, az nem volt annyira jó érzés, annak ellenére, hogy nyilván nem tettem sebességbe a szerszámot.:)
Térdelve a kádban "megfürödtem" úgy, hogy nem érte víz a hasamat; Szilvi megágyazott nekem, meg a macskák almozását is tovább folytatja. Jót aludtam itthon, immár nyugodtan oldalra fordulva.
Egyedül a holnapi varratszedés és az utazás hogyanja miatt kellett már aggódnom.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése