A műtét napja

A keddi ébresztő nagyon fájdalmasan esett. 4.50-kor villany fel, hangos "Jó reggelt!", és már kaptuk is a lázmérőt. Innentől kezdve beindult minden, számomra kizárt volt bármiféle visszaalvás. Azért mondom, hogy számomra, mert pl. a szobatársam bármilyen kis "szabadidőben" tudott aludni.
6-kor megvolt az ápolói műszakátadás, a nővérvizit.
Viszont 7 órakor a mellettem lévő ágy is kapott egy gazdát, egy 72 éves balmazújvárosi nénit, akit szintén ma műtenek, szintén epével, szintén laparoszkóposan.
Tehát mi ketten végig összefoglalva voltunk emlegetve innentől minden viziten, minden műszakátadáson, nővérviziten: a két LP-s. Később adtam össze: laparoszkópos.
Érzékeltem, hogy még mindig nem múlt el a hashajtás épületes hatása: a reggel folyamán még kétszer megrohamoztam hasmenés indokán a vécét, bár már nem igazán volt, ami jöjjön belőlem. Visszagondoltam a tegnapi délelőtti utolsó egy darab parizeres zsemlére, hát... jó régen volt. Csak azt sajnálom, hogy nem mertem utána meginni legalább még egy utolsó kávét!
Megmosakodtam, megfésülködtem, nagyjából embert csináltam magamból.
Jöttek az egügyi szakközépiskolások, akik nyári gyakorlaton vannak szerte a város minden kórházában, gondolom. Ők gyakorlatilag megszabadították a nővéreket az ún. "segédmunkáktól". Tehát befáslizták előbb az én, majd a mellettem lévő néni lábait lábfejtől térd alattig. Ez elég új volt számomra; azért kapjuk, hogy védelmünk legyen a trombózis ellen.
A kisnővérek rendbe tették az ágyunkat is, majd jött a takarítás.
Bejött az altatóorvos, a nénié és az enyém egy személyben. Előbb a néninek, majd nekem magyarázta el, hogy mi és hogyan fog történni. Mondta, hogy a szívgyógyszereimből kettőt egy korty vízzel bevehetek. Ugyanis inni csak éjfélig lehetett.
Eddig végül is minden a legnagyobb rendben, megnyugtatóan zajlott.
Végigfutott a tisztes létszámú vizit is a szobán, hárman voltunk, a tegnapi néninél kicsit tovább ácsorogtak, minket viszont letudtak hamar, hogy "és a két LP-s, akiket ma műtenek".
Kicsit később befutott az én orvosom, akihez az ambulancián is jártam. Ő is elmagyarázta, hogy mi fog történni, csak az volt váratlan, hogy most tudtam meg a műtét általa tervezett időpontját: elvileg dél körül fog rá sor kerülni. De addig kapjak infúziót, mivel tegnap reggel óta nem sok minden látta a keserűsón és némi teán kívül a szervezetemet.
Tehát jött egy nővér a tanulókkal, és kissé szenvedve, de a bal kézfejem megkapta a maga kanüljét. Nem volt valami kényelmes, de hát a kanülök többé-kevésbé nem a beteg kényelmét szolgálják, mint tudjuk... aztán pedig felraktak egy adag infúziót. Innentől megparancsoltam az állandóan mozgó bélrendszeremnek, hogy most már aztán elég legyen, mert én megtettem a magamét már hasmarsok szempontjából. De azért végig jellemzett a hasi diszkomfort.
A nénit mellőlem már 8.45-től elvitték szegényt... Én pedig "nyugodtan" heverésztem az ágyban infúzióra kötve, onnan hívtam fel anyámat, Szilvit és Istvánt, hogy nem kell még izgulni, majd csak dél körül kerül sor műtétre! Ezenközben a negyedik ágy is gazdát talált, miközben az előző lakója cuccait elvitték -- talán átkerült máshova? Erre nem jöttünk rá. Jött egy Marika nevű hölgy, aki a lánya segítségével elrendezkedett.

Érdekes, gondolkodtam el, itt négyen vagyunk, mindőnket a lánya hozott be. Illetve őket behozta a lányuk autón, engem pedig bekísért az enyém busszal és gyalog. Milyen érdekes, hogy mindőnknek van egy lánya. Mi van akkor, ha nincs lányunk? Vagy van, de messze van?:)) Na, ez csak ilyen akkori zilált eszmefuttatás volt, hiszen akkor nyilván behozta volna őket valaki más. Fiú, meny, férj vagy hasonló.
Mind az én korosztályomtól fölfele, szóval még így is én voltam a legfiatalabb, pedig tudjuk, én sem vagyok mai csirke.
Keresztanyámnak sem voltak gyermekei, sem férje... mégis ott voltunk neki, pedig 10 embernek elég lett volna a kórtörténete, de inkább többnek! Anyám szinte egész életében ott volt neki, a szomorú záróidőszak alatt pedig én. Meg amikor epeműtétje volt és anyám Füzesgyarmaton volt nagyanyámat elápolni, akkor is én.

Szuggeráltam az infúziólöttyöt, hogy haladjon már! Ugyanis az infúziónak megvan az a tulajdonsága, hogy hiába nem iszik a paraszt, akkor is pisilnie kell, hisz az a létyó belém jön.
Háromnegyed 11-kor azonban hirtelen felfordult a világ. Jött a harcias ápoló fiatalember, hogy de máris és azonnal vinnie kell engem. Mikor tehetetlenül jeleztem, hogy egyrészt maga a dokim mondta, hogy "dél körül", másrészt pont azért itt vagyok infúzióba kötve, valamint hogy alig várom, hogy lefolyjon, annyira pisilnem kell; az se nagyon érdekelte, mert a parancs az parancs.
Egy percen belül ott volt egy nővér, aki levett az infúzióról, aztán elrohanhattam pisilni. Rengeteg jött... az ápoló be is kiáltott, hogy tessék sietni; pedig én gyorsítottam, ahogy tudtam...
Aztán minden sajátot le kellett dobnom magamról -- még a hajgumit is! --, közben illedelmesen közvetlenül elém tartotta a zöld, hátul nyitott izét, amibe két karral előre bele kellett másznom. Nyilván azért fordított az effajta neglizsé, hogy minél egyszerűbben tudják lecibálni majd az emberről, ha odakerül a sor. Az ékszerekről előre gondoskodtam: még otthon kioperáltattam Szilvivel az egy darab fülbevalót, a nyakláncot, gyűrűt semmilyet nem vittem, a karórát meg itt fel se vettem. A nénikkel a protkókat is kivétették. No de egy hajgumi kivétele hosszú haj esetén szerintem nem könnyíti meg szikrát sem a műtőben való tartózkodást, de mindegy. Legalább van, mi lógjon összevissza, van mit meghúzni, kitépni stb., a páciens úgyis magánkívül van.
Az ápoló folyamatosan sürgetett, úgy kellett a nővérnek visszatartania, hogy hoppá, még bódító injekciót sem kaptam. Odaálltam mellé, álltomban szúrta belém. Utána felmásztam a tolóágyra, mire az ápoló gyakorlatilag elkezdett velem rohanni. Soha vissza nem találnék erre az útra, olyan részeken robogtunk el, csak a mennyezeteket figyeltem, meg szorítottam kétoldalt a tolóágy szélét, hogy kanyarokban le ne zúgjak! Mentünk lifttel is, meg olyan alacsony és szűk fémfolyosón legalább 40-nel, hogy be kellett csukni a szemem, mert szinte káprázott. Meg azért is, mert valahogy azt képzeltem: ez a pokolba vezető út.
Egy kanyargós raktár- ill. előműtő-szerűségű helyiségnél a pasi megállt, s szólt, hogy másszak át egy másikfajta ágyra. Gondolom, ez lesz a műtőágy... Majd szinte ugyanazzal a mozdulattal hajított rám egy nagy, zöld lepedőt, amellyel lekapta rólam a nemrég felöltött hátulnyitott neglizsét. A fejemre kaptam egy zöld gumis slityakot. Aztán aszonta, várjak itt. Ugyan, hova mennék? Azt se tudom, hol vagyok...
Ahogy feküdtem ott, azon gondolkoztam, biztos-e, hogy jó injekciót kaptam. 2001-es műtétemre emlékezve derengett, hogy ez az injekció határozottan használt a felturbózott embernek. Máig emlékszem arra a "minden mindegy", "kit érdekel?", "úttörőnek lenni sej, de nagyon jó" érzésre, és azt sem bántam volna, ha feldarabolnak. Most meg? Tök normális maradtam, és féltem, mint állat. Fájt a hátam azon a vason, folyamatosan próbáltam helyezgetni apró mozgásokkal, de nem ment: mindenféleképpen fájt. Rettegtem és depis gondolataim voltak. Hát pont nem ezt vártam!
Az előműtőből azt is láttam, hogy folyamatos mozgás van a műtőajtónál, ami széles volt és mozgásra nyitódott. Láttam, hallottam, hogy élesztgetik az előttem műtöttet -- szerintem épp a szobatársamat. Állandóan kiabáltak hozzá, hogy "Jóóóó reggelt, M. néni!" A néni fejét láttam; mondom, Jézusom, így lógatnak bennünket? Ugyanis a fej úgy 45 fokos szögben hátrafele nyaklott, az áll, a száj volt feljebb, és az orr, szem pedig onnantól lefele. Na mondom, nem csodálom, hogy a néni az istennek sem reagál...
Mondanom sem kell, ettől nem igazán nyugodtam meg.
Majd én kerültem arra a helyre, és az orvos kérdésére, hogy hogy érzem magam, mondtam, hogy szerintem ez a bódító célú injekció nálam egyáltalán nem hatott; sík ideg vagyok, fáj a fejem, szinte rettegek. A doki csodálkozott, hogy igen? Más már mire ideér, szinte szunyókál. A fejfájásomra meg, mondta, kapok Algopirint a lekötött kanülös kézfejembe; mert hiszen első lépés volt az infúziót bekötni.
Ezután a hátralévő éber másodpercekben még konstatáltam, hogy prímán le van mint a négy végtagom kötve... mi tagadás, az injekciónak az lett volna a szerepe, hogy mindezt letojjam; hát ez a cél most nem jött be!
Hoztak egy gumimaszkot, hogy abból szívjak párat, az nem az altató, az csak tiszta oxigén.
Nem kellett számolnom sem, de innentől nem emlékszem, hála a magasságosnak, semmire.

...

Később megtudtam, hogy 2 órakor kerültem az ágyamba. Ez elviteltől számítva bő 3 óra volt.
Arra emlékszem, hogy rettenetesen, halálosan rázott a hideg. Karjaim reszkettek, és a fogam úgy csattogott a vacogástól, hogy még kómásan is hallottam. Tudatom még nem volt, nem tudtam, ki vagyok és mit csinálok, miért. Csak hogy szétvet a reszketés. Egy ápolónő ült az infúziós karomnál, és erősen szorította azt. Időnként arcok hajoltak kiabálva fölém, hogy hogy vagyok. Láttam az orvosomat is a délután folyamán vagy kétszer, valószínűleg ő rendelte, hogy hozzanak fölém plusz takarót...
Volt vizit is, nővérvizit is, de csak pillanatokra eszméltem, mikor kiabáltak hozzám.
Válaszolni egyáltalán nem tudtam, mert nagyon fájt a torkom, ráadásul vastag nyák vagy mi ülte meg. Egyszerűen nem volt hangom. Ahhoz fel kellett köszörülni azt a cuccot a torkomon... mivel mindezt utólag visszadatálva írom, elmondhatom, hogy még most, 6 nappal a műtét után sem jött még minden fel, mert nem tudok teljes gőzzel köhögni ugye, a sebek miatt.
Nyilván az altatótubus vagy mifene csinálhatta ezt a torokösszetörést.

Este fél 6 körül tértem úgy magamhoz, hogy nem csak pár másodpercre, hanem tartósan. Akkor elkezdtek velem beszélgetni a szobatársak, mire nem jött ki hang a torkomon... ezt játszva és erőltetve, negyedóra múlva már minden harmadik szótag hallatszott.
Észleltem, hogy van az éjjeliszekrényemen egy hánytál papírtörlőkkel, valamint ott van egy guszta zacskó, tele az epehólyag tartalmával. Úgy, ahogy a jóisten megadta, a zöldessárga epében... És nem úgy, mint a vágásos epeműtötteké, azok ui. egész kavicsokat kapnak. Az enyéim össze is voltak törve, biztos valahogy szétzúzták. Aszongyák, hogy azért, mert a kis lyukakon nem fértek volna át. Azért némelyik csak félbe tört, és következtethető, mekkora lehetett egészben...
Hányni szerencsére nem kellett, ennek örültem.

Ekkor jött Szilvi, aki mondta, hogy hát bizony, látszik, hogy keresztülment rajtam némi polgárháború. Vagy egy órát maradt, én teljesen elfáradtam abban, hogy erőltettem a hangom, hogy érthető legyek. De nyilván csak arról tudtam neki beszámolni, aminél magamnál voltam.
Azon ő is meglepődött, hogy konkrétan tegnap óta tele lett a szoba, és mellettem is egy hozzám hasonló, kómázó néni fekszik. Akit utoljára hoztak, az meg most játszotta a vécébe rohangálósdit, őt holnap műtik vastagbéldaganattal... neki bonyolult műtétje lesz, mert a patkóbél és hasnyálmirigy sincs rendben... jááááááj, szegény.:((
Mikor Szilvi elment, hoztak egy szurit, véralvadásgátlót -- talán a karomba?
És valamikor késő este levették az infúziót. Kérdezték, kérek-e fájdalomcsillapítót -- nem kértem. Aztán kicsit megijedtem: talán mégis kérni kellett volna...?
Ezen az estén nem hívtam, nem tudtam felhívni senkit, úgysem értették volna, mit mondok.

Ezen az éjjelen sem aludtam sok részletben sem 1-2 óránál többet...
Fájt a hátam a kizárólag háton való fekvéstől (amúgy sem tudok háton aludni!), kicsit sem mozdulhattam, mert jobb oldalt lógott a dréncső a tasakkal. Fájt a torkom, sűrűn kellett köszörülni, de csak nagyon lájtosan ment... és lassan pisilni is kellett volna...
A néni mellettem iszonyúan horkolt, és nem is ébredt fel rá egyszer sem, pedig nagyon hangos volt. Emellett óránként hívta a nővéreket, ezér-azér. Egy ilyen alkalommal én is kértem ágytálat... végül is bennem volt az a sok infúzió. Nem igazán akart sikerülni a dolog, de egy idő után a nővér -- nem tudom, hogy csinálta, de -- ülő helyzetbe húzott fel az ágytálon, aztán meg támasztott valamennyire; azt mondta, így sokkal nagyobb az esély, hogy sikerül pisilni. Már kezdett reszketni a tartó karom, amibe ráadásul a kanül is volt, tehát nem tarthattam a kézfejem akárhogy... Pár perc koncentrálás után, nagy nehezen és lassan megindult... nem tudom, mennyi lehetett, de a végtelenségnek tűnt, amennyi ideig alig észrevehetetlenül csurdogált. Mindenesetre megkönnyebbültem kissé, és hálásan köszöntem a segítséget.
A hashajtott hölgy, szegénykém éjjel is a vécére járkált, ha meg nem, olyan hangosakat eregetett, hogy talán a néni horkolását is überelte, csak legalább annál ritkásabban. Milyen jó, hogy én ilyen csendben vagyok...
A velem szemben lévő, újravizsgálásra tegnap behozott hölgy is csendben volt, ő csak néha-néha horkantott egyet, de a néniéhez képest csendes aláfestés volt...

Nyugalmat éreztem azért, mert túlvagyok az akción.
Hálát, hogy legalább fájdalmat nem érzek.
Hálát, hogy nézhetem az éjszakát az ablakon keresztül, a fák között az eget, és azon a már csökkenő holdat (13-án volt telehold). Néztem, ahogy az ágak között halad; a haladást ugyan nem érzékelve, de látva, hogy az előbb még a közt a két ág között volt, most meg már a következő két ág között van...
Hálát, hogy életben maradtam.

...

Szilvi, mikor ma ment elfele, lefotózta a folyosó utáni tévés-hűtős társalgórész falán lévő szobrokat. Sajnos, nem sikerült utólag sem megállapítani (nem tüntették fel), hogy ki szoborálta őket.