Befekvés a kórházba

Elhatároztam, hogy részletezve írom le a kórházat, az ott szerzett tapasztalatokat. Pont azért, mert az ember az idők folyamán sok mindent elfelejt vagy szelektálódnak, keverednek a dolgok -- no, ezt elkerülendő, most még friss az egész műsor, le tudom írni --, holott ugye, jó lenne később is pontosan emlékezni konkrétumokra.
Szilvivel 3 előtt 5 perccel értünk a 12-es busszal az Auguszta elé. Ő cipelte a nagytáskát, én meg egy B4-es válltáskát. Semmiféle oldalbejárat nem tudott érdekelni, kizárólag a járt út érdekelt, úgyhogy a már megszokott sebészeti ambulancián keresztül mentünk be az épületbe, onnantól pedig végighaladtunk az első nap megismert kartonozóig.
Ott egy kicsit megrökönyödve vettem tudomásul, hogy most nincs ott senki. Úgyhogy egy arra jövő fehér köpenyes hölgyet kérdeztem meg, hogy lenne itt ez a beutaló, hogy ma kell befeküdnöm egy holnapra tervezett műtét miá', és hogy hová, merre? Ő elkísért bennünket a lifthez és felmentünk az első emeletre, ahol a nővérpultos beugróig vezetve átadott bennünket egy ottani hölgynek.
A hölgy nézegette a falra kirakott szobabeosztásokat, majd bevitt bennünket a négyágyas C119-esbe, ahol épp nem volt senki más! Egy foglaltnak látszó ágy volt, de az illető jelenleg műtét után az intenzíven tölt pár napot. Úgyhogy 3 ágy közül választhattam, ez szuper!

Nagyon klassz szoba volt, látszott, hogy ez itt valószínűleg új épületszárny lehet, mert tényleg, nem győztünk csodálkozni, főleg ha régi kórházi élményeim jutottak eszembe.
Szilvi szerint egyenesen olyan, mint egy szálloda.
A foglalttal szemközti falon lévő, ablaksorhoz közelebbi ágyat választottam. Megragadott a kilátás. Két sudár fa emelkedett pont az ablakom előtt, és ágai között láthattam a párhuzamosan fekvő szemközti szívsebészeti épületrészt, meg fölötte az eget. Két erkélyajtós és bukóablakos volt ez a falrész, az erkély pedig közös volt az épület hosszán sorakozó többi szobáéval. Tehát ha kimentem az erkélyre, végigsétálva rajta akár be is láthattam, ha akartam volna a többi szobába. Persze szalagfüggönyökkel ezt ki lehetett védeni. Vagy más szobában elhelyezett ismerősök akár át is járhattak volna egymáshoz erkélyen keresztül is. Olyasmi volt, mint a régi bérházak gangjai, csak fedett az egész. A nap emiatt szerencsére sosem sütött be, tehát konkrétan kánikula idején sem lehetett volna megfőni akkor sem, ha történetesen nincs légkondi. Mert volt!

A szobából nyílott egy zuhanyzós-mosdós fürdőszoba, szembe vele pedig egy külön mosdós vécé (ez utóbbi lefotózása nem történt meg:)). Ez önmagában is szuper dolog -- mármint, hogy nem együtt van ez a két dolog --, gyakorlatban is megtapasztalhattuk aztán...

Elkezdtük Szilvivel kipakolni a cuccaimat, s azzal kezdtem, hogy átöltöztem az innentől kezdve természetes kórházi öltözékre: hálóing, köntös, papucs. Ezt elvégezve már jött is egy kedves nővér, kezembe nyomva egy lila műanyag bögrét meg egy kancsó teát. A műanyag bögre félig volt bőséges keserűsóval és teával. Mondta, hogy ne várjak semmi jót, ez nagyon rossz; úgyhogy egyhajtásra, gondolkodás nélkül! Tényleg iszonyat keserű volt... Ráadásul nem gondoltam, hogy célszerű lett volna megkavarni az egészet, mert így a végén a számba futott egy csomó só mint só... ááááá... gyorsan öntöttem még hozzá teát, és felkavarva, becsületesen lehúztam. Örültem, hogy végül is csak egyet kellett öklendeznem, de megúsztam: bennmaradt a cucc!

Szilvivel aztán még elbohóckodtunk, helyezkedtünk, pakolásztunk. Kiraktunk egy maneki-nekót is az ágyam fölé, amit direkt bevittem... hiszen az egy japán szerencsehozó macska.:))

Míg megint nem jött a nővér, hogy na, most pedig adatfelvétel lesz, helyezzem magam kényelembe a kisasztalnál lévő egyik széknél.
Vérnyomásmérés történt (110/70), majd tényleg mindenféle kérdés volt, pedig már a kórtörténetre lényegében nem volt szükség, hiszen az már megvolt. Legközelebbi hozzátartozóként egyértelműen Szilvit adtam meg, hisz ő az, aki ki tud hozzám járni...

Már az adatfelvételi beszélgetés alatt elkezdett működni a bélrendszerem, úgyhogy lassan beindultam... dirr-durr... míg Szilvi hazaindult, 4-szer voltam vécén. Aztán hoztak a szobába egy 64 éves hölgyet, aki pünkösd után, súlyos műtét és 3 hét kórház után ment haza -- és most olyan fájdalmai voltak, továbbá nulla étvágya, hogy visszakerült "megfigyelésre".
Ő infúzióra került, és míg el nem aludt, sokat beszélgettünk. Közben én persze szaladgáltam a vécébe...
Volt ám itt délutáni vizit is, nővéri műszakátadás és ilyesmi. 
Közben kimentem sétálni a folyosóra, s felhívtam anyámat, majd Istvánt, beszámolás céljából. Miközben anyámmal telefonáltam, a folyosó végi üvegfalon át mit láttam lent a parkolónál?
Úgysem találná ki senki! Előbb egy, majd 5 perc múlva még egy ugyanolyan trikolor cicát jönni-menni! Egyszerre is láttam a kettőt, azért tudom, hogy nem ugyanaz a macska volt, hanem kettő jószág. Hihetetlen! Anyámnak örvendeztem is a telefonban.:))
Este lezuhanyoztam, elrendezkedtem, majd még olvasni próbáltam, de nem sokáig bírtam a szememmel, pedig külön minden ágy fölött is volt egy "saját használatú" neoncső.
Viszont aludni sem, mert csaknem éjfélig olyan csatazaj volt kint a folyosón, hogy ihaj. Az ajtónkat meg hosszan nyitva hagyták -- nem mertem becsukni, hátha ez a szokás?! --, a folyosón a villany égett. Mondom: így lesz ezentúl mindig? Nemcsak a folyamatosan kiabálva társalgás, de mindenféle fizikai zaj, csörömpölések, kalapálások zaja is hallatszott... Úgyhogy feküdtem az ágyon és kifelé bámultam az éjszakába a csodálatos kilátású ablakokon; figyeltem, hogy a már éppen nem telihold hogyan araszol az égen a fák ágai között. Aztán éjfél körül lekapcsolták a folyosóvillanyt, behúzták az ajtónkat. Relatíve csend lett.
Naná, hogy alighogy elaludtam, 2 óra körül újabb hasmenés zavart fel. Utána megint alig tudtam elaludni...