Anyám ezeket még most olvasta először. Szépen csendben végigolvasta az összest, semmit nem sejtettem.
Meséltem neki a kispróza (Ancsa, a vizsla), a Kuvaszbabák, a Kutyámnak nevezlek (roti) ihletőiről, de csak ámuldozva hallgatta, főleg Ancsát...:)), pedig emlékszem, róla már elmeséltem a sztorit, hogy felszállt utánam a buszra. Szerintem nem is egyszer... Lényegében ez van benne leírva, hogy az évekig, a buszmegálló melletti ócska háznál lakó vizsla a haverom volt és hogy ez az eset hogy történt. De hát anyám, ha azt vesszük, ezeket a kutyákat nem ismerte, ettől függetlenül tetszettek az írások, de mindenféle csujogatás nélkül. Engem nem szoktak ajnározni és hurrázni, ezt szoktam meg. Nem véletlenül nem is tudta körülöttem évekig senki, hogy írok.
De a 4. vers az Mollyról szól. Ott, anyámnál ehhez sem volt több hozzáfűznivaló, mint a többihez. Jó' van, kész, én már pont akkor lepődnék meg, ha valaki ugrabugrálna a verseimtől, tényleg.
Többször volt már olyan, hogy valaki, vagy valakivel kapcsolatos esemény megihletett, írtam róla, aztán meg sehun semmi. Én végül is nem dőltem kardomba, de azért egy kicsit, csak egy icipicit többet vártam volna... Kb. csak annyira, mint én tenném, vagy tettem anno, mikor rólam, nekem írt valaki valamit (jó régen voltak ilyenek!) -- hogy még "ríva is fakadtam". Na de ez én vagyok -- más meg más.
Erre mikor csütörtökön telefonáltam neki tök más ügyben (hogy van-e már, aki ás neki), akkor kiáradt, mint a Tisza! Hogy az a vers! Az a Molly-vers! Hát hogy az milyen csuda! Hogy lehet olyan keretet kapni, amibe az őróla rajzolt képem van? Mondom, persze, miért ne lehetne. Na, hogy én a Molly-verset írjam meg egy lapra úgy, hogy maradjon az alján hely és rajzoljak oda, akár skiccelve is egy olyanféle kutyát, mint Molly.
Mondom neki, Te Mamu! Hát megcsinálom normálisan, Wordben, szép betűtípussal, kerettel, tök középre zárva, és az aljába berakok egy jó képet Mollyról. Kirakom pendrájvra, és elviszem kinyomtattatni. Berakjuk keretbe és megvan.
De hogy az nem olyan. ÉN írjam és ÉN rajzoljam...
De mondom, én nem biztos, hogy olyan szépen, egyenletesen, olvashatóan kisnyomtatott betűkkel ezt meg tudom úgy csinálni, mint ha gépből lenne. Meg a rajz sem biztos, hogy élethű lesz.
De hogy én nem értem. Mert pont az lenne a pláne, hogy az én írásom meg az én rajzom. Azt mondja, mindegy, ha hevenyészett is, de egy írszettert tán tudok rajzolni, hogy felismerhető legyen, ha ŐT le tudtam rajzolni? Mondom: hát.
Úgyhogy erre vetemedtem.
Eltöltöttem vele két órát, szerintem közel sem lett olyan mutatós és profi, mintha gépen csináltam volna, így nekem kissé izzadtságszagú ez a kézműves munka... De hát ha egyszer így akarja!
A betűket ráadásul háromszor át kellett írjam, itt-ott az olvashatóság rovására, mert a filctollkészletem nem igazán akarta normálisan vinni a dolgot, ezért nagyon vigyázni is kellett az írásra. Így is van pár tintamegfutás a cuccon, ráadásul ezek a filcek... nem igazán vékonyírásra valók. Pláne, hogy már az egyetlen fekete alkoholos filcet elhasználtam tojáshímzésre...:))) Pl. a kutya szemét sem sikerült ilyen piciben normálisan ábrázolni úgy, hogy a szembogara külön látsszon.
Mindegy, megvan, majd elviszem, és még mindig meggondolhatja anyám, hogy tényleg jó-e neki így, hevenyészve, vagy csináljam meg mégis géppel? Át lehet attól majd még a keretben cserélni...
Így nekem kissé ciki.
Mindenesetre ami meglepett, ez az utóreakció.
Már megszoktam, hogy maga a kutya gazdája is oké, megköszönte, mondott max. két mezei jó szót, aztán szevasz, mintha mi sem történt volna, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy a kutyájáról verset írunk. Ebben a családban az a jellemző, hogy én szinte kilógok, és amivel kilógok, a kutya sem hozsannázik ezek miatt. De lényegében gyerekkorom óta megszoktam, hogy szinte nevelési tematika volt a "nem dicsérés". Sikerült is, ha az volt a család és rokonság célja, hogy a gyerek el ne bízza magát! Nagyon jól sikerült, mert ha nincs net, máig sem derül ki, hogy írok, rajzolok, hímzek meg ilyenek. Nagyon jól sikerült, mert egész életemben túlzott önbizalomhiányban szenvedtem. Szinte majdhogynem olyan érzésem van, hogy ezek, amiket más családok büszkén hirdetnek, ha van a családban ilyen ember -- nem pozitívum.
Na de ráadásul nálunk a fiatalabb korosztály is ilyen. Letojják, amit csinálok. A saját gyerekeim sem dicsértek még meg szerintem soha.
Az anyámról rajzolt képet a falon -- anyámon kívül --, ha jól tudom, öcsém dicsérte meg, hogy "de jó az a kép", valamint az anyám postása. Unokahúgok, akárkik -- mintha ott sem lenne.
Azt hiszem, az írói válságom is csak egyrészt alapult a 2011-es többszörös sokkon. A másik az elismeréshiány volt, hogy egyszerűen nem volt kedvem, nem volt miért írnom. Hogy szinte mindig attól féltem, hogy kiröhögnek.
Keresztanyám értékelte volna ezeket, halála előtt úgy 4-6 évvel -- csak nem mertem mondani, mert ő nagyon... Skorpió és kritikus volt mindenben, még olyasmiben is, amihez nem értett, csupán imádta az őszinte, kritikus véleményezést. Vagy pl. ő simán visszaadta az ajándékot, mert ő ŐSZINTE, neki arra nincs szüksége, én meg minek költöttem stb. indokokkal; az kicsit sem érdekelte szegényt, hogy már ami el van költve, az úgy is el van, efelől elfogadhatja, másrészt meg égek, mint a rongy; szóval, hogy hogy esik az nekem!, empátia nem sok -- mint az iskolában a tanítónők Bencétől és egy másik kisfiútól ridegen nem fogadták el a nőnapi kedvességet... milyen érzés volt az azoknak a gyerekeknek?
Egyszerűen féltem megmondani, megmutatni e dolgaimat. Mikor halála előtt 1-2 évvel megtudta, akkor meg már sajnos, az egyre fokozódó demencia miatt már nem igazán tudta semmi ilyesmi érdekelni.
Anyámban meg, hogy mi zajlott, azt marha jól titkolta, mert míg ott voltam és elolvasta ezeket az írásokat, mit sem sejtettem belőle. És hogy két nap múlva ő még nekem ezt központi témaként tárgyalja, és hogy milyen szokatlan, ezer évben egyszer előforduló dicséretet kaptam a Molly-versért, hát az hihetetlen.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése