Négy tyúkbél is megy a modembe: egy a tápvezeték adapter a konnektorba, egy a telefoné, egy az UTP-kábel, mit nemrég cseréltünk, és egy, gondolom, a főkábel, mert az a legvaskosabb, na, az nem moccant semerre. Úgyhogy mi sem természetesebb, minthogy adjak fogót. Azzal sem ment könnyen a leszerelés, de Daninak sikerült. Odaadtam Daninak az utolsó számlát, melyen minden paraméterem rajta van, meg hogy milyen csomag, merre hány méter, valamint hozzátűztem a befizetett csekket is, nehogy probléma legyen.
Dani most kezdett aggályoskodni, hogy biztos-e, hogy nem okvetlen a tulajdonosnak kellene bevinni. Hát mondtam neki, hogy lehetnék járóképtelen, kórházban, fekhetnék gipszágyban -- valakinek csak el lehet tán intézni az ilyesmit, ha már egyszer fizetem a havidíjat, nem?
Na mindegy, szerintem tuti biztos, hogy másnál sem okvetlen a tulaj intéz ilyesmit, de a biztonság kedvéért, mondom, ezen nem múlik, írtam egy meghatalmazást mindenféle adatokkal, hogy megbízom a fiamat, hogy a nevemben járjon el az ügyemben, blablabla.
Plusz odaadtam az otthon fellelhető utolsó tízest is, reménykedve persze, hogy nem lesz rá szükség...
Megkérdeztem Danit, hogy hálából főzzek-e neki addigra spenótot tükörtojással? Örült az ötletnek, tudom, hogy nagyon csípi a spenótot. A félkilós fagyasztott spenót tulajdonképpen kettőnknek elég egy-egy adagra, sütöttem hozzá 4 tükörtojást, és kiraktam neki a fele spenótot 2 tükörtojással mikrózható fedeles dobozba, hogy hátha nem itt akarja megenni -- pedig hát nyugodtan, legalább nem rázkódna össze hazáig, olyan szépen nézett ki.
Így elég is volt két adag, mert később én megettem a másikat -- jólesett, régen volt már --, Szilviék meg nem eszik a spenótot. (Próbáltam azért Szilvit szaglásztatni, és elképzelhető, hogy egyszer csak majd rááll ő is.
Bencusnál még vannak előítéletek kajákkal szemben: ami számára ijesztő színű, azt meg sem kóstolja. Pl. a mákoslaskát sem, pedig azt minden gyerek szokta szeretni. A babot sem, valamiért... és még folytathatnám.)
A spenóttal tudom, egy csomó embernél baj van, de ezek szerintem onnan erednek, úgy lesz a gyerek elkényeztetve, válogatósra szoktatva, hogy a kedves szülő, amit ő nem szeret, azt egyszerűen soha nem is főzi. Hogyan szeresse meg a gyerek az olyan ételeket, amiket soha nem lát, nem kap? Könnyebb ráfogni, hogy nem szereti. Úristen, hány ilyen emberrel volt már bármilyen kontaktusom, hogy alig volt valami, amit szeretett volna. Ez borzasztó... Főleg férfiak -- ismertem olyanokat, meg most is ismerek, akiknél a rántott hús és a sült krumpli az etalon, és ezen kívül szinte semmit nem eszik.
Mi gyerekkorunktól természetes volt, hogy kaptuk a májat, zúzát, ettük a szárnyat, lábat, bármit. Ettük a vese-velőt, a tüdőlevest. Bármilyen hurkát vagy szalonnát, ami éppen volt, hisz az én gyerekkoromban nem dúskáltunk kajailag, abban az időben nem volt szimpatikus és pláne nem népszerű dolog válogatósnak lenni.
Nem igazán volt olyan, hogy nyavalyogjunk, hogy ezt se szeretem meg azt se. Olyan nem volt, hogy úgy nem szeretek valamit, hogy meg se egyem.
Míg anyukámnál laktam, megettem én a paradicsomos dolgokat, bár tény, hogy nem szerettem. Akkoriban a káposztás cuccokért sem rajongtam, de azt is megettem -- ez utóbbi viszont ékes bizonyítéka, hogy az idők folyamán étvágyilag változhatunk, hisz most már szeretem a káposztás bármiket is.
DE! Mikor már külön laktunk is, akkor is megfőztem a gyerekeimnek a paradicsomlevest, paradicsommártást, paradicsomos krumplit, paradicsomos káposztát, lecsót, bolognai vagy milánói makarónit, megcsináltam a pizzákat -- amikor én ezekbe már itthon bele se vertem a kanalam. Inkább ettem mást, ami volt itthon. De a gyerekeim nehogy ne egyenek már valamit csak azért, mert a jó édesanyja nem zabálja.
Én így vagyok vele -- így soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy százfélét kell főznöm, mert mindenki csak 1-2 fajta kaját szeret. Mindenkinek van erőssége meg gyengéje, de nem válogatunk.
Egyik lányrokonom a fiúját, ha egy évben kétszer népi ünnepélyekkor haza kell vigye ebédre, a lány szülei égető gondok között küszködnek, hogy úristen, mi legyen a kaja, mert a fiú ezt se szereti, azt se eszi. A világért se... Na, ez rohadtul nem hiányzana. Ha nem tetszik, maradjon otthon.
Dani egyébként délre már itthon is volt. Rémülten várva az eredményt néztem rá, és csak akkor engedtem ki a levegőt, amikor megkérdezte elvigyorodva, hogy kész van-e az a spenót.:))
Hurrá, megvan a dolog! Azt mondta Dani, hogy elmondta a tényállást, kié-mié és hogy s mint, közölte, hogy itt van a számla stb., de nem is kérték még azt sem. Sőt, az adatlapomat sem hívták be ügyfélszám alapján.
Elvitték a modemet hátra, és lecserélték azt az adapteres tyúkbelet. Visszahozták, hogy oké. Kérdem Danitól: látta is, hogy működik a modem? Nem látta ő, de elhitte nekik...
Fizetni nem kellett semmit. A modemet nem cserélték.
No, mondok, most fog a majom a vízbe ugrani. Dani visszadugdosta a tyúkbeleket, kábelt visszafogózta stb., és kis idő múlva lőn világosság! Először csak egy bigyó pislogott, majd folyamatosan jött a többi, és lőn net!
Viháncolva ugrottam Dani nyakába. Már nem is tudom, mit mondott, hogy utoljára mikor támadtam így le örömömben. Talán mikor letette a jogsit, vagy mikor felvették az NI-be? Szerintem mindkettőkor. De lehet, hogy azóta is volt már ilyesmi, pl. mikor hozta a kábelt, vagy az új forgószéket, csak lehet, akkor mérsékeltebb volt a kirohanásom.
Mindenesetre tudtam, hogy rengeteg pótolnivalóm lesz. 10 nap óta verset se igazán írtam. De még eznaptól azonnal pótolgatni kezdtem mindent, mindenhol.
Netfüggő embereknek nagy boldogság ez, kérem szépen!
Úgyhogy a mai örömapropó megvolt, örömömben Dani szennyesét kimostam már tegnap, mikor megtudtam, hogy nem jönnek ki szerelők (addig nem akartam, mert a szárítótól akkor aztán tényleg nincs félméter járható út se), és Dani is örömmel vitte haza a spenótját két tükörtojással. Öjöm ész bódottág.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése