Aldizás nagypénteki rovására

Pénteken aldiztam egyet egyedül, nem egészen stabil fizikai állapotban az előző vasárnapi esés miatt. Egész héten fáj a jobb oldalam, és amin jól szórakozom: mindig is a bal térdem volt a sz@rabb, azt kezelték többször is a fizikoterápián, UH-san stb., de most mintha azzal sosem lett volna gond! Ugyanis, hogy a jobbra ráestem, a jobb térdem a fekete bárány. Már a seb szinte teljesen lejött róla, de azért fáj a belső oldala, meg ahogy hajlik. Valamint fel a combom egész csípőcsongig.
Szilvinek a NAV-nál volt dolga, mert a változatosság kedvéért neki jött ki, hogy igazolja a TB-jogosultságát. Hiába, hogy ő is volt Piac és Darabos utcákon a kormányhivataloknál, kérvény, határozat, a végén bevitte a Darabosra, ahol azt mondták, minden oké. Dehát a különböző szervek ugyan honnan tudnák, mit csinál a másik? Tipikus esete a bal kéz nem tudja, mit csinál a jobbnak. Szinte már természetes ebben a zűrzavarban.
Most mindenesetre igazolnia kellett a NAV-nál, hogy neki jár a TB-ellátás, mert milyen szerencse, 10 hónappal a kellete után már meg is jött az elmúlt nyárra legkésőbb várható aktív korúak határozata! Mivel megjött, ezt be lehetett vinnie, szerencsére. De még jó, hogy van az embernek józan parasztesze az érettségi mellé, mert azt ugyan nem írták, hogy visszamenőlegesen is kellenek a határozatok!!!, de Szilvi a biztonság kedvéért azokat is vitte. Benne volt egyébként a felhívásban, hogy természetesen a felsoroltak közül, ha valamelyik alapján jogosult a szolgáltatásra, akkor nincs gond, de akkor is igazolnia kell -- ez pedig nála az aktív korúak ellátása.
Úgyhogy hiába rendeztem én is napokon-heteken át, még én is várhatok majd egy ilyet, nehogy unatkozzon az ember!
Szóval neki oda kellett mennie, ráadásul Bencével, mivel neki már nem volt iskola tegnaptól.
Így aztán egyedül mentem el a banyatankkal, a biztonság kedvéért almot beszerezni.
Gondok a felemeléstől a gurulós kosárba való beemelésig, majd a pénztárnál való felemelésig, aztán visszarakásig voltak, de leginkább a kosárból a banyatankba való átpakolás okozott a legnagyobb gondot. Azt hittem, megszülök, mire sikerült, mert az hiányzott, hogy valaki legalább megfogja és tartsa a húzós szatyor száját. Még vettem mellé pár alapvető dolgot, az már nem nehezítette túlságosan.
Hazahúztam, és nagyrészt imádkoztam azon, hogy csak a lépcsőn tudjam valahogy félkeréken felhúzni (mint mondtam, gyerekkocsik számára csinálták anno a lépcsőlejtőt (de csak a ház belső oldalán!), akkor még szerintem nem is volt ilyen banyataliga, hogy azokra is gondoltak volna. Szóval ennek a két kereke közötti táv jóval kisebb, mint a babakocsié, így csak fél keréken lehet felcibálni. Közben a térdeddel lépsz egyet-egyet nyögve lépcsőfokonként, miközben fokról-fokra húzod magaddal a kocsit, vigyázva, hogy a fél kerék a lejtőn maradjon.
Sikerült, de elegem is lett.
Kicsit túlterheltem a "szenvedő részt", így már ez nap nem mentem sehova.
Pedig végig reménykedtem, hogy majd alakul, még lóbalzsamot is kentem végig térdtől csípőig a lábamra-oldalamra -- ugyanis szerettem volna a nagypénteki szertartásra elmenni. Igaz, nem egy rövid menet szokott lenni, és nagypénteken kivételesen le is szoktam ülni, mert akkor nincs teltház, és a fóbiám miatt általában sikerül olyan helyet találnom, ahol nem ülnek minden oldalamon. Na de ez nem ment most...
Sajnáltam.