Bencus 3 évet járt óvodába, és végig az volt a tapasztalat, hogy az óvónők és dajka tényleg mindig nagyon szívesen fogadták és örömmel vették a megemlékezést, a kis ajándékokat bizonyos alkalmakkor. Nőnapok, névnapok, évzárók... Soha nem volt probléma.
Ugyanezt elmondhatom én is: két gyereket neveltem fel, az enyémek ráadásul bölcsődések is voltak, ahol szintén jó néhány gondozónő volt egy-egy csoportban. Lánynál nem, de fiúnál egyértelmű volt a legtöbb szülő számára, hogy köszöntik nőnapkor azokat, akik egész nap foglalkoznak a gyerekükkel.
Sőt, Szilvi volt olyan szerencsés, hogy két bölcsődét, két óvodát tapasztalt meg iskola előtt. Ha úgy alakult, hogy épp nőnapkor az apja vitte a gyereket, úgy döntöttünk, hogy ugye, egy apa férfiból van, a gyereke ugyanúgy az ő gyereke, tehát a lánynak, "mint apja" nevében is köszönti a gondozó- illetve óvónőket, dajkákat. Olyankor természetesen nem Szilvi köszöntött, hanem az apja. Ha én vittem, a lány nevében nőnapra konkrétan nyilván nem vittem.
Dani nevében pedig egyértelmű volt fiú voltán, akárki is vitte, kezébe nyomtuk az ajándékokat, miközben előtte elmondtuk, hogy adja oda Marika, Anikó, Katika, Ildikó stb. néniknek az ajándékot, köszöntse fel őket. S a gyerekek bölcsis korban még minden izgalom nélkül teszik még az ilyesmiket, az esetleg előfordul, hogy nem szól semmit, de az igazi pedagóguslelkületű felnőttek átsegítik a megkukult gyerekeket ezen. És örülnek.
Ha reggel nem én vittem a gyereket ilyen alkalommal, de délután én mentem értük, az ott lévő gondozó- illetve óvónők, dajkák kijöttek és nekem is megköszönték a megemlékezést. Nyilván tudták, hogy ezeket a dolgokat a szülők intézik... Esküszöm, soha nem volt probléma, mindig és mindenkor örültek és szívesen fogadták a megemlékezéseket. Nekünk, szülőknek is jólesett az ajándékozás. Nemcsak azért, mert nem szerettem volna kilógni a sorból (bár valóban nyilvánvaló, hogy nem visz mindenki, de ez legyen az ő gondjuk!) -- az én véleményem az, hogy adni jó, s az ember számára megnyugtató, ha tudja, hogy eme apróságot megtette a gyermek érdekében, hiszen egész munkaidő alatt másokra van bízva a gyereke. Nem "megfizetés", "lefizetés" ez, hiszen azok a dolgozók ajándék nélkül is elvégzik a munkájukat, nem különböztetik meg a gyerekeket -- de fejben, kicsit sem akarja a szülő gyereke számára a "hátrányt". Gondolom, érzitek, mit akarok mondani: egyszerűen maga a tudat, hogy megköszönöm a munkájukat, bízom a törődésükben -- itt ez a lényeg. És miért is ne érdemelnék meg? Nem toronyóráról beszélek láncostul, hanem kivitelezhető apró ajándékokról, ami nem hiszem, hogy romokba dönthet bárkit is. A törődésről van itt szó oda-vissza, nem másról.
Szilvi is azt tapasztalta szülőként a 3 ovis év alatt, hogy mindig zokszó nélkül, hálásan megköszönve, örömmel fogadták a kis ajándékot Bencustól, bár nyilván legtöbbször az anyjának el kellett kísérnie Bencust az óvónőig, de azok nagyon kedvesen, itt-ott könnyes szemekkel örültek a kedvességnek. Ez volt számunkra mindig a normális, az etalon.
Most már iskoláról van szó, egy kis létszámú osztályról (17 fő), melynek a zöme fiú.
Két tanítónőről, Bencéről és nőnapról.
Álmunkban sem gondoltuk volna azt a megalázást, amit "kaptunk", de megtörtént.
A 9-10 fiúból mindössze 2 anyának jutott eszébe a megemlékezés, ez tény. De írtam már az osztályról, összetételéről... különösebben nem is volt más várható.
Szilvi volt az egyik hős anya, aki szívvel-lélekkel összekészített két kis ajándékot azzal, hogy Bencus majd köszönthesse velük a két tanítónőt nőnap alkalmából. Még le is fotózta (tudja fene, kitől örökölte ezt ez a jány! ;-) ) az ajándékokat, "ehun la":
Ezeket beletette egy masszív, nagy műanyag tokba és a táska tartalmának tetejére rakta... még zöldhajnalban a kis üzenetekre is volt gondja, amit lyukasztó segítségével fűzött a kis selyemrózsákra. (Utólag mondta, hogy még jó, hogy nem a gyerekkel íratta meg, vele kínlódtatta volna ki az írást, hiszen még csak betűkapcsolásoknál tartanak -- de megfordult Szilvi fejében, hogy ha több idejük lett volna este, Bencének leírja külön, és talán le tudta volna másolni, az ő saját kis írásával!... Hát, baromira nagy kár lett volna, az tény.) Ennyi lett volna.
A másik gyerek 1-1 dobozos táblacsokit hozott díszszalaggal, és egy időben mentek oda a két tanítóhoz, boldog nőnapot kívánni. Akik közül -- Bence elbeszélése alapján -- az egyik kijelentette, hogy nem fogadják el. Bence nem mondott egyéb körítést, tehát még azt sem tudjuk, hogy előtte a "köszönjük, de..." elhangzott-e egyáltalán. Nyilván egyikőjük mondta az elutasítást, de megbeszélhették ezt a dolgot, mert ezzel kész, vége, a két kisfiú megszégyenülten, kezükben az ajándékkal, a többi, nem ajándékozó fiú gúnyolódásai és röhögése kíséretében helyükre kullogtak. Még jó, hogy nem Bence volt a "tettes" egyedül, mert akkor aztán tényleg végzetesen pellengéren érezhette volna magát...
Szilvi kb. annyira megsemmisült, mikor a gyerektől mindezt megtudta, hogy már többedik alkalom, amikor az igyekvő, teljesítő, szorgalmas, jó szándékkal teli szülőt és gyereket megalázzák!
Én csak elgondolkoztam: ehhez a viselkedéshez, ami nem más, mint bunkóság, diploma kell? Tanultak ezek pedagógiát? Felfogták, hogy mit okoztak talán egész életükre ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek? Hogy ezentúl majd nem mernek és nem is fognak maguktól ajándékozni és szülői nógatásra is csak rettegve? Hogy esetleg ezáltal velük is gyarapodni fog a felnőtt korban nőnapot semmibe vevő férfiemberek száma (nem általánosítás, de vannak rendesen!), mert visszautasították őket, holott csak "teljesítették emberi kötelességüket"'; nem szeretnek ők szerepelni, de megtették, amit rájuk bíztak (egy ANYA, aki maga is nő!), félve akartak jót, mert "nekik azt mondták" -- de anya is felnőtt, és ő ezt mondta; a tanítónők is felnőttek, ők meg csont nélkül megalázták a gyerekeket; most milyen érzések vannak bennük, a gyerekekben?
Bence most biztos hamarabb túltette magát rajta, nem beszél róla. De biztos, hogy hatással lesz egész életére ez a momentum. Szilvivel beszéltük, hogy óvodás-, iskoláskorunkból az ilyen negatív, rossz élmények maradnak meg leginkább. Nyilván emlékszem jó dolgokra is, de a rosszak jobban beégnek az ember lelkébe.
A gyerek lelkülete, értékrendje, felfogása, szocializálódása pont mostanában van kialakulóban. Mit mondjak, ezekkel a húzásokkal sokat segítenek rajta!
Szerintem mi Szilvivel sokkal inkább rágódunk rajta. Az igazságtalanság, méltatlanság, hálátlanság mindig nagyon tud fájni az embernek. Ráadásul rohadtul NEM értjük, mi történt, miért kellett ezt tenni. Ha velünk történik, túléljük. Sokkal simábban, mert bennünket már megtiport néhányszor az élet. De az ártatlan gyerekkel szemben ez a bunkóság tényén kívül egyszerűen kegyetlenség.
Egyben el is gondolkodik az ember, hogy aki ennyire nulla gyerekpsziché-megértésből, pszichológiából, pedagógiából, empátiából -- mi a lósz@rnak megy alsós tanárnak?
És az után az ominózus ordibálós szülői értekezlet után, amikor gyakorlatilag az osztály "salakját" (bocsánat, jön a magyarázat) dicsérgették/mentegették és tolerálták, akik abszolút kezelhetetlenek, trágárak, szocializálatlanok, házit soha nem csinálnak, folyamatosan verekednek és tőlük tanulják a normális gyerekek a pocsék beszédet, tőlük szenvednek fizikailag is verésektől, ellökésektől stb., akiktől a tanárok is félnek -- több óra leordibálás folytán a jó tanuló, szorgalmas, rendes gyerekek szülei is ugyanazt kapták... már ez a nőnapi szemétség két rendes és jó szándékú gyerekkel szemben csak hab volt a tortán.
Bejegyzések
Hát, hallod, ez tényleg bunkóság!, úgy, ahogy írtad!Mi úgy örültünk egy-egy ilyen apróságnak, amit a gyerek tényleg szívvel-lélekkel adott (emlékszem, volt egyszer egy olyan gyerekem, egy kisfiú, aki maga akarta kiválogatni a boltban a nekem szánt ajándékot, nem engedte az anyjának), mint majom a farkának! Ilyen életünkben eszünkbe sem jutott, hogy visszautasítsuk! És nem azért, mert pénzéhesek vagy valami ilyesmik voltunk, hanem, mert tudtuk, hogy milyen szeretettel adta az a gyerek, vagy esetleg a szülő! Tényleg nem tudom én sem, hogy az ilyen ember miért megy pedagógusnak!
VálaszTörlés