Nyomdásztali a Nagyerdőn

Az ez évi Nyomdásztalálkozó most is a Viktória étteremben zajlott, mint tavaly.
Nagy izgalommal készültem rá -- az előző bejegyzésben érdemben be is számoltam róla.
Nem volt előtte találka senkivel, mindenki úgy ment, ahogy tanulta.:)

Én a 22-essel mentem ki az Egyetemig, majd onnan az erdőn át, a Békás-tó mellett át a túlfélre, a gyógyfürdőhöz, ami még mindig csak "Csónakázó-tó" helyszínként szerepel az emberek megjelölésében, bár már nem az, hanem szökőkutas medence, ahol ködszínház is szokott lenni.
A Békás-tónál nagy élet zajlott, az esős időszak után bekövetkező hűvösebb, de szép őszi, napos idő sokakat kicsalt az erdőre.

 

Úgyhogy elő is vettem a Fujimat, mondom, legalább gyakorlom vele a fényképezést. Lenyűgözően szép volt a Békás-tó és környéke a vízben visszatükröződő őszi fák látványával! Nem győztem vele betelni. Épp gondoltam, hogy csupán csak ezért is érdemes lett volna kijönni... az ember nem is tudja, mi mindent hagy ki, ha nem megy el valahova!

Ezután átmentem a "Csónakázó" mellett az Oláh Gáboron, ahol szintén a régi jó gyerekkori nagyerdős hétvégek hangulatát tükrözte a kép, na meg a jubileumi játszótéren lévő tömeg.
Felhívtam Popikát, hogy hol tart: kiderült, hogy bár én azt gondoltam, ő már biztos ott van, de nem, még majd jóval fél órával utánam érkezett.

 
Bementem az étterembe, a gyülekezés kezdési idejéhez képest 3/4 órával később, ahol a segítőkész személyzet a "találkozó" szóra rögtön beinvitált a jobbra nyíló terembe, ahol már fele társaság aktívan örvendezett egymásnak.:)

Ösztönösen arra vettem az irányt, ahol tavaly ültünk, bár már többen útközben is megállítottak, üdvözöltek, beszélgettünk pár szót. Tovább menve már ott is volt pár közeli ismerős.
Szinte elsőként Valiba botlottam, aki úgymond, magánban meghívott erre az eseményre. Indokolta mindenféle jó munkával, amit végeztem neki nemrégiben, amiért ugyan bőven nem tartozik semmivel, sőt!!; de szerintem ő csupán segíteni akart nekem, és hogy ne érezzem magam rosszul, ezért ösztönösen jött belőle ez a magas fokú empátia, tolerancia. Nagyon diszkréten még át is adta nekem borítékban a vacsoraösszeget, hogy én tudjam befizetni magam után...

Aztán lassan gyülekeztek és csak gyülekeztek...
Megjött a Nyomdásztalálkozó újságunk is, amit minden évben önkéntesen készít és ajándékoz a népségnek egyik kisnyomdánk vezetője, ki természetesen ugyanúgy a nagy nyomdából származott el.

L. Irénke, Gabi már ott volt, megjött Éva, Popika, Erzsike, Lacus... Ervinünk is, akármilyen gyengének is érezte magát.

Popikát felköszöntöttem, mivel most volt a névnapja, egy kis -- sajnos, sablonos -- ajándékkal (tusfürdő és csoki), míg ő elhozta azt az imitált papirusztekercset szalaggal átkötve, azon kis kinyitható, díszkártyás fotójával, mely az ő versét tartalmazza, amit a nyugdíjas búcsúztatójára írt! Jelzem, ő nem szokott verset írni, ehhez képest szerintem le a kalpaggal Popika előtt. Minden egyes munkatársától személyesen elbúcsúzott benne, tehát igen hosszú vers, és mindenki kapott belőle a kollégái közül. Szerintem nagyon ritka, személyes, szép gesztus volt, azt hiszem, kevesen kapnak manapság ilyet más helyeken. Nos, és ebből maradt ki Popikának kettő darab, egyiket (khm, természetesen...:))) én kaptam, és nagyon gondolkodott rajta, hogy kinek is tudná adni a másikat, aki úgymond, valamennyire értékelné is. Megegyezett végül is, amit gondoltunk...

Juliskát, Gyöngyit hiányoltam, Zsuzsáról sajnos, előtte egy nappal értesültem, hogy most munka miatt nem jön (mondjuk, Győr-Sopron megyéből nem is annyira természetes)... meg hát U. Erzsi sem jött, aki még sosem volt, most pedig azt ígérte, hogy jön.

Ervinünk aranyos volt nagyon, mert annyira várta ezt a találkozót, pedig 100 ember közül 99-nek nemigen lett volna ereje-kedve-hangulata ebben az állapotában eljönni. Taxival jött és ment, remélem, mindenkivel sikerült beszélgetnie, akivel szeretett volna.
Még jófajta ágyaspálinkát is hozott, hozzá háromcentes pohárkészletet, amivel szűk körünk picit elő is melegített. (Két év tali után tudtam meg, hogy ezt többen is így csinálják, csoportonként -- hiszen bármiféle ital, kivéve a félpohárnyi pezsgőt, ami benne van a köszöntéshez a vacsora árában, privát fizetendő. S az, ahogy így kivettem, jóval több lenne még nem túl sok fogyasztás esetén is, mint maga a vacsora.

Többen nem jöttek, akik ígérték, többen nem, akik eddig jöttek, és persze mint mindig, most is voltak új arcok, akik még most jöttek először. Tényleg nem semmi ez a rendezvény, hogy igen sokan képesek az ország különböző városaiból is eljönni ide, ezért. Sőt, alig várják.
Lajosunk, aki az egészet megnyitja és beszéddel, visszaemlékezésekkel, röpke "interjúkkal" le szokta vezényelni a megnyitást, akkor kezdte (mint tavaly), amikor már a vacsora időpontja volt kiírva, és hát ugye egy óra hosszat ez el szokott tartani...
Egyperces néma felállással emlékezünk az elhunytakra...:(

S most ugye, szóba került az is, hogy lényegében ünnep is van, s Lajos utánaböngészett régi nyomdászújság-kiadványokban, hogy mi minden történt a régi időkben ilyenkortájt. Olyan régi időkre visszament, mikor én még nem is éltem. Persze amiket felolvasott, azok mostani fejjel már tényleg poénosnak tűnnek -- micsoda idők, micsoda problémák, micsoda emberi vélemények és reagálások voltak 50-60 évekkel ezelőtt...
Mióta rendezik a talikat (ez az 5., és én az első kivételével mindegyiken ott voltam eddig), voltak évek, amikor egyik alkalommal Lajos az én verseimmel, könyvem bemutatásával "szórakoztatta" a közönséget, következő évben meg közben nyugdíjasként nótaénekessé avanzsált korrektor hölgyünk énekelt. A hölgy most is ott volt, beszélgettek is előre Lajossal, szívesen fellépett volna, de nem tudott vállalni előre megbeszéltség nélkül műsort, hisz a zenekarral sem tudtak semmit összehangolni stb.
Ez a mostani előszórakoztatás annyira nem jön be nekem: embereket invitál Lajosunk a mikrofonhoz, hogy meséljenek magukról. Nagyon bízom benne, hogy ebből mindig ki fogok maradni, mert olyan nagyon nincs mivel büszkélkednem, tekintettel élfényszedőből 4 éve tartó munkanélkülivé válásomra; úgy, hogy mindenkinek vagy keresete, vagy nyugdíja, vagy eltartó férje van, nekem meg fht.-m (amiből kb. 6 ilyen vacsora telne ki és passz!), meg munkanélküli, szintén elvált lányom...  Ez az fht. is csak akkor, HA teszek érte. Mondjuk, minimum 30 nap alkalmit évente, meg míg el nem törlik. Csőlakóként már nemigen járnék ide, így is nehéz... (lásd készülődés).
Reméltük, hogy szegény Ervinünknél minden oké -- ugyanis mikor már hordták kifele a kaját, Ervin volt a legutolsó, aki megkapta. Annyian vagyunk, hogy x számú pincér ellenére is az "eleje" már vége felé jár a kosztnak, mikor a társaság "vége" megkapja.:)

No de lényeg, hogy finom volt, tényleg! Volt csirkemájas-zöldborsós mártásos sertésszelet, rántott csirkemell barackkal, szilvával és sajttal töltve, háromféle köret: rizs, hasábburgonya és petrezselymes kolompér, valamint egy jó adag vegyes saláta (uborka, hagyma, paradicsom, káposzta).

Én szokás szerint nem bírtam megenni, a kétféle krumplinak több mint fele ottmaradt és a sertésszelet fele; meg is állapítottuk, hogy tavaly kevesebb volt az adag, mert még majdnem én is meg tudtam enni.
Most nem csak én voltam egyedül, aki hagyott valamennyit...

És aztán még jött a desszert: lehetett választani somlói és két-két rétes között. Én természetesen a somlóit választottam -- isssteni volt. Ami alapból az asztalon volt itt-ott (ásványvizek), én lényegében, mint mindig, abból ittam egy pohárral, szerencsére kevés lével beérem (ami persze tudom, helytelen); de elájulófélben szoktam lenni, amikor mások itt-ott rendelnek sört, bort, üdítőt és meghallom az árakat...

Volt zenekar is, most talán mintha nem kellett volna annyira ordítanunk zene alatt, hogy halljuk egymást; és ami még meglepett, valamiért úgy jött ki, hogy a táncoslábúak hanyagolták a táncot. NEM táncoltak. Mondjuk, nekem mindegy, mert én úgysem mentem volna, örültem, hogy a fájó derekammal meg hátammal oda meg vissza el tudok menni, de amúgy sem, soha nem voltam egy rütyőző típus.

Hazafelé négyesben, negyed 10 körül indultunk: Vali, Popika, Erzsike és én. A villamos vagy 10 perc múlva jött, ezért aggódtam Popikáért, mert neki óránként egy busza megy ki az állomástól Pacra, vagy tudj' isten, mi most a neve annak a kertségnek. Szóval aggódtam, hogy el fogja-e érni. (Mint utólag megtudtam, nem érte el... csak aztán indult egy némileg eltérő útvonalú busz, amivel, ha minden szorít, akkor éppenséggel haza tud menni, több gyaloglással és rosszabb, sötétebb úton - szóval azzal sikerült neki hazamenni.)
Vali szállt le a leghamarabb, köszöntem neki nagyon a meghívást. Mondta, hogy ha majd a "nagy öregek" megírják a könyvükhöz a megírandót, majd jelentkezik esetleg.
Utána Erzsike leszállt velem a Kossuth utcánál, és elkísért a buszmegállóig, addig is beszélgettünk. Ott hamar el is búcsúztunk -- nem kellett szegénynek ott ácsorognia velem még félóráig --, mert épp jött egy 25-ös!
Úgyhogy sok kedves, aranyos élménnyel gazdagabban, megelégedéssel tértem haza.

(Fentiek Rozika -- a szervező -- fotói, csak hogy az enyéimből hiányolták, hogy én hol vagyok...
Lentiek pedig M.-né Éva fotóiból lettek kiválasztva.)