Emlékezés osztálytalálkozói szinteken

Nemrég döbbentem rá, hogy -- szinte már természetesen -- megint kimaradt az osztálytalálkozónk.
Azért tudatosult most, mert egyre-másra pakolják fel az emberek az osztálytalálkozós képeiket, aztán utánaszámoltam, nálunk tényleg nem nehéz: minden 5 és 0 végződésű évben találkoznunk illett volna.
'75-ben érettségiztem... Most a nyáron volt 40 éve... Szentisten, de fura.
'80-ban még volt egy ötéves az akkor még Szabadság étterem különtermében -- előtte a Déri téren találkoztunk --, azon még igen sokan jelen voltunk. Érdekes módon akkor még divat volt a "párt" (értsd: feleséget vagy férjet!) vinni, úgyhogy tényleg az érezte magát rosszul, aki -- úristen! -- még nem ment férjhez vagy ilyesmi. Emlékszem, én már férjet vittem, húha!, de sokan már gyerekkel, sőt két gyerekkel (!!) büszkélkedhettek, úgyhogy az még nekem is kényelmetlen volt (utólag már röhej), hogy kölök még nincs. Pedig még csak 23 évesek voltunk mi, osztálytársak...
Most meg még a harmincasoknak sem ciki, ha nincs férjük, pláne gyerekük! "Csak" barátot már akkor sem vittünk, most nem tudom, mi a "divat", hiszen a mi ifjúkorunkban nem volt trendi még az együttélés. Akkoriban együtt jártunk, de nem laktunk együtt, csak házasságkötés után. Ez így volt elfogadott az "ősök", a hagyományok miatt, s az ember akkor még fiatalon is inkább az alkalmazkodást választotta, mint a veszekedést, vagy hogy egy egész utca (másutt: egész falu!) megszólja.
Na mindegy, szóval nekem volt egy 5 éves és legközelebb majd csak egy 25 éves érettségi találkozóm! Az is csak azért szerintem, mert negyedszázadonként az iskola szervezi az osztályoknak!
Ami annyit jelentett, hogy egy szombati napon (július eleje) 10 órakor bementünk az iskolába, minden régi negyedikesnek ki volt nyitva és relatíve feldíszítve picit egy terem, ünnepélyessé téve a székre állított nagytablóval, és ott beszélgettünk ebédig. A mi osztályunk bizonyos szempontokból igen végén kullogott az aktivitásnak... más osztályok sokkal nagyobb létszámmal, mi csak 11 fővel dicsekedhettünk már akkor is... sőt, csak nálunk nem volt egyedül osztályfőnök, a többi osztálynál még igen! Megjegyzem, a mi ofőnk már az 5 évesen sem volt, pedig akkor még élt; s emlékszem, szép ajándékokat vettünk neki... Fogalmam sincs azóta sem, miért nem jött el.:( A 25 évesig pedig elhunyt szegény "Bözsénk".
Hogy még tetézzem a kuriózumokat, hogy még miért volt természetesen más a mi osztályunk, mint az összes többi normális: a Fazekas ugyanis az elmúlt évek során sokat költözködött. Állítólag egy ilyen költözés során ELVESZETT a MI tablónk. Senki másé, csak a miénk! Tehát: mi vagyunk az osztálylétszámhoz képest szűk harmadannyian, nekünk nincs ofőnk, és nekünk nem volt tablónk sem... Kissé elárvultnak éreztük magunkat, és valahogy benne van az is a történetben szerintem, hogy tutira nem véletlen, hogy 20 évig nem volt találkozó... szóval valamiképpen összefügg ez is ezzel az egyébkénti sok különbözőséggel is a többi osztályhoz képest.
Egy órakor szóltak, hogy fáradjunk az ebédlőbe, és minden osztálynak meg volt terítve -- a mi számunkra összetolt és leabroszolt asztalok voltak legmesszebbmenőkig a legkisebb területen. Virágok voltak rajtuk, és minden asztalsorrész előtt székekre állították a nagytablókat. Kivéve a miénket, mert ugye, nekünk NINCS!
Minden osztálynál ott ültek az osztályfőnökök és egyéb tanárok közül is 2-3 (szegények igen idősek voltak már, de eljöttek!), csak a mienknél nem.
Sertéspörkölt és főtt krumpli volt a konszolidált, egyszerű menü csalamádéval, s 1-1 félliteres üdítővel. Azt hiszem, ez az iskola vendéglátása volt.
Innen lehetett szervezni a nap további részét.
Mi beültünk a Kálvin téri Gara cukrászda kinti asztalaihoz fagyizni, kávézni. Ezt két osztálytársunk fizette, ragaszkodtak hozzá...
Ezek után az akkori Spaten Sörkertnél volt jelezve este 6-tól vacsora a szabadban, mégpedig élő retrozenével. (Találomra, térkép alapján mentem oda, sosem voltam még ott.)
A közbeeső szabad pár órában mindenki hazament, illetve azt csinált, amit akart, majd ott találkoztunk.
Mikor este 6-kor odagyalogoltam, már kezdett gyülekezni a jónép. Itt már 11-en sem voltunk, csak 9-en, mert két fő nem ért rá... Mivel olyan kevesen voltunk, összecsapódtunk a c-sekkel.
Akkor már volt osztályilag 2 halottunk is... egy fiú, rögtön úgy 20 éves korában (szigorú orvosszülők nevelték, ő is nem kicsit más volt, mint a többi korabeli srác, bár eminens, s orvosira jelentkezett és lett felvéve természetesen; a szóhagyomány alapján nem mert hazamenni egy féléves, rosszul sikerült vizsgája után, s megfagyott egy padon... -- no comment, a srácnál alapoktól nagyon el volt szúrva ott családilag, pszichésen valami); valamint egy lány 40 éves kora körül, két gyereket hátrahagyva hunyt el agyvérzésben (akinek az özvegy férje most itt volt, ugyanis ő a c-be járt anno... Lám-lám, ilyen diákszerelmek is vannak, ráadásul kitartottak... ugyanis közülünk gyakorlatilag ketten maradtak házasságban, a többiek mind elváltak vagy második férjeikkel vagy kapcsolataikban éltek).
Nagyszabású kerti grilleken sültek a különböző húsfélék. Tálakat hoztak elénk, voltak saláták, vegyes köret, grillezett sertés- illetve csirkemellek. Ezekre még az iskolában befizettünk 2500 Ft-ot (anno 2000-ben!), s az italt mindenki maga állta. Én egy sört ittam összesen, de annak fizetésével is valahogy megelőzött egy c-s srác.
Nagy kár, hogy nem volt még digigép, s a kerti asztalokat csak gyertyákkal világították meg -- képtelenség volt fotózni. Táncolni nem táncoltam hálistennek, a zene jó volt, de 10 körül igyekeztem lelépni, mert még így is művészet volt onnan valahogy hazakerülni.
A harmadik osztálytalink, a 30 éves azért 2005-ben megrendezésre került, igaz, meglehetősen rendhagyó módon. Egyik osztálytársunk, aki egy nagyerdei, csodás, parkos társasházszerűségben lakik, magánál rendezte meg. Hidegtálakat rendelt, voltak mindenféle sütik, italok, és beadtunk talán 2000 Ft-ot.
De sajnos, ezen is csak vagy 9-en voltunk. Július volt, és mi a kerti teraszon "buliztunk", ami tulajdonképpen beszélgetést, emlékezést jelentett.
Azóta már lett volna kettő... a 35 és most a 40 éves. Hát, szerintem eszébe sem jutott senkinek a szervezése. Olyan kevesen vagyunk, akik hajlandóak vagyunk összejönni, hogy igazándiból tényleg nem érdemes nagyban gondolkodni.
Igaz, hogy az osztály bő harmada "bejáró" volt és elég sokan nem maradtak amúgy sem Debrecenben, sőt, néhányan külföldön élnek. De ez biztos más osztályoknál is így van. Ofőnk nem él, igaz -- de hát azért ha meglenne az a nagy összetartás, akkor meg lehetne oldani.
Hogy nekem miért nem jutott eszembe?
Nos, én soha nem voltam szervező típus. Az osztályban sokkal több ilyen volt mindig.
A KISZ-ben egyszer valamiért rám sózták az agitpropos funkciót, nem volt apelláta. Hát az nekem iszonyat kínszenvedés volt, annyira rohadtul nem volt irányában semmi, de semmi ambícióm, motivációm, kompetenciám! Sosem tudtam, mit, mikor és hogy kell csinálni, szóval ez egy hülye ötlet volt!
Én krónikásnak voltam jó minden ilyen szervezett (őrs, KISZ, brigád stb.) össznépi viszonylatban. Kivéve az őrsben, ott voltam nótafa meg mókamester is a krónikásságon kívül... :DD
Visszatérve az osztálytalálkozó-szervezéshez:
Ahhoz azért ráadásul és igencsak elsősorban kell egy szint anyagilag is. Telefonálgatni, nyomozgatni, szervezkedni, termet foglalni, kaját rendelni, előlegezni -- és sorolhatnám. Nekem nem voltak tartalékaim, nem volt hátterem. Én ezt akkor sem tudtam volna bevállalni, mikor dolgoztam, hisz egyedülállóságom révén, két gyerekkel (hangsúlyozom: 10 és 14 éveikig gyerektartás nélkül, mivelhogy addig tanultak!!) nem voltam abban a helyzetben soha, mint a kétkeresős családok egy gyerekkel vagy gyerek nélkül... vagy akár tartásdíjas egyedülállók sem. Még akkor sem, ha sokkal többet dolgoztam (hétvégék, szabadságok -- nem jókedvemből).
Nem beszélve arról, hogy míg dolgoztam, nálunk a munkahelyen napközben magánügyes telefonálás szóba sem jöhetett! A budiban kértem még a háziorvoshoz is időpontot, mikor már muszáj volt mennem gyógyszeríratásra... Nem beszélve a személyes napközbeni intézkedésekről; nahát az nálunk kizárt volt. Minden, de minden kötelező napközbeni elfoglaltságra szabadságot kellett kivennem (temetés, tüdőszűrő, időpontos hivatalos intézkedések, szerelővárás -- igyekeztem többet ütemezni egy darab szabadságnapra), vagy le kellett dolgoznom, de akkor már nem voltam jó pozícióban, hiszen este 10-ig csak az én kedvemért égjen a villany stb.?, szóval ennél még néha egy börtön is szabadabbnak tűnt.
De az osztálytársak közül, akik talpraesettek és anyagilag is "ez igen!" helyzetben voltak, azoknak sem jutott eszébe vagy érte meg, vagy bármi... megszervezni.
Kár pedig... Nekem meg így, munkanélkülien és csórón már akkor is lehetetlen lenne, ha netán szervezőtípus lennék. De marhára nem vagyok.
Lám, a nyomdásztaliból meg már 4 volt, most készül az 5. Évente van, és az emberek alig várják. Pedig ott aztán kor-, szakma-, munkaterület terén hatalmas különbségek vannak, az emberek harmadát nem is ismerjük, pláne a 80-akárhány éves emberkéket, mégis százon felül szokott lenni a létszám!
Elsősorban az internetnek köszönhetően indult ez be. Az elsőn nem voltam, de utána hármon igen, és most is készülök a következőre.
Emlékszem, az elsőre azzal a nagy reménységgel mentem el 2012-ben, hogy egy csomó-csomó szakmabeli vagy közeli ember közül hátha akad valaki, akinek ismeretsége révén munkát találhatok. Most már ezt letojom, annyira reménytelen. Ha 4 évvel ezelőtt nem kellettem sehová, senkinek, még a rengeteg ismerős közül sem tudott segíteni senki (kivéve az apró-cseprő maszek dolgokra, amikkel úgyis bárki bármikor megtalálhat), most már abszolút reménytelen.
Na, már ha itt tartok: akkor tört el bennem végleg valami, amikor utoljára hitegettek és át is vágtak. Tavaly március 2-ára hívtak be, előzetes csetelések, azonnali telefonszám-elkérések, hétvégi telefon stb., hogy már hétfőn menjek is interjúra. Ott órákon keresztül pontos, precíz bemutatás, végigvitel mindenütt, beszélgetés ismerősökkel, bemutatásom mindenkinek, akit nem ismerek... és mégis.
Amikor már tényleg készültem és nap mint nap úgy keltem, hogy LESZ munkahelyem, ŐK hívtak, ŐK akarnak, már próbamunkát is kaptam, meg is csináltam, bevittem -- és lett a nagy semmi. Még arra sem vették a fáradságot, hogy szóljanak: bocs, mégsem kellesz, paraszt. (Azóta MÁSOKTÓL, akik ott dolgoznak, megtudtam ugyan, hogy visszajöttek gyesről, valamint egy régebben ott dolgozó is visszament, így már rám nem volt szükség. De akkor is egy alapvető emberi elvárás lett volna, hogy SZÓLJANAK. Bocs, de ez van, ezért meg ezért mégsem. Nem repdestem volna az örömtől, de legalább őszinték lettek volna. Utálom, gyűlölöm a sumákolást. Nem beszélve arról a csekélységről, hogy akármilyen kis piszlicsáré munka volt az a "próbameló", annak kifizetéséről abszolút elfeledkeztek. Még mikor be kellett vigyem -- érdekes, ezért még tudtak szólni! --, akkor valahogy, milyen érdekes, úgy lett intézve, hogy egyetlen ember, az ottani, már nyugdíj mellett dolgozó korrektor volt ott, és érdemben senki más! Ő meg külön mondta, hogy nem szól másról a megbízatása, csak hogy én jövök és vegye át a cuccost.
Akkor jópár hónapig reménykedtem, ugyanis azt mondták, hogy meg kell várni, míg bejön a várható nagy munkadömping, és azonnal szólnak! Vártam, vártam... kb. nyárra fogyott el minden reményem.
Akkortól meg már egyszerűen NEM_ érdekel. Eltört, kihunyt, megszakadt valami. Én tényleg megtettem, amit tudtam. Rábíztam magam a Sorsra?, Istenre?, jószándékú könyörületekre, hogy még vagy 5 évig kibírjam anélkül, hogy hajléktalan lennék.
Kötelességtudatból megnézem a napi hirdetéseket -- kezdettől fogva nem csak szakmámban, de irodai munka szerint is keresgélek --, de még véletlen sincs köztük olyan, aminél valamilyen kizáró kritérium ne lenne; úgyhogy már ez is csak a napi rutin, sz@rt sem érdekel. Pláne, hogy ez alatt az idő alatt annyi bajom lett, hogy már annak is örülök, ha véletlenül nem fáj semmim.