Ez persze a régi, nehéz, pisztolyszerű alkotmánnyal zajlott (konkrétan az apám kölcsönvett szerszámával); manapság már erre a célra biztosan vannak praktikusabb, kézhez állóbb eszközök.
Emlékszem, egy-egy képnél még én is segítettem neki ceruzával legalább előrajzolni a lényeget.
Akkoriban még nagy szó volt egymást megajándékozni, s mivel nem voltunk sok zsebpénzzel elárasztva, ezért elsősorban magunk készítette ajándékkal köszöntöttük egymást. (Kár, hogy legalább ez nem maradt meg... bár én sokáig köszöntöttem ajándékkal név- és szülinapján felnőtt korunkban még akkor is, amikor neki már viszonozni nem igazán jutott ez a dolog eszébe. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogyan alakulhat úgy, hogy egy mindenképp pozitív, emberi tulajdonság egyszeriben csak elmúlhat onnantól kezdve, hogy más hatások, új család befolyása alá kerül. Én majd' a mai napig megemlékeztem az ünnepeiről, igaz, már csak sms-sel (hiszen ha egyoldalú a dolog, akkor egy idő után belefárad az ember!), de arról is leszokom, hiszen nemhogy máskor viszonzó, de még egy megköszönő sms sem...? Na jó, hosszan, mélyen lehetne ezt levezetni, de nem ez a cél, egyébként sem szeretek nyilvánosan analizálni semmilyen személyes kapcsolatot, ha nem muszáj. Egy apró vázlat ez a pár sor ahhoz, hogy mi is van, de érteni én sem értem.)
Ezt az A4-es nagyságú képet ő, az öcsém égette nekem valamikor 1974 karácsonyára! Együtt választottuk ki valami kifestőből a képet -- ugye, egyáltalán nem meglepő, hogy a nagyobbik főszereplő az egy OROSZLÁN? Mindig is oroszlánmániám volt, nem véletlen itthon a rengeteg macskaféle --, még ha jól emlékszem, a nyers fára én rajzoltam elő a képet, "merthogy az nekem egy pillanat".
Az égetés viszont több napig tartott, szabad idejében csinálta, s azt hiszem, nem is láthattam, míg készült.
A végén a forrasztópáka U alakú elejét ráfektetve a kép szélére, még díszes keretet is csinált tükörképszerűen, azután pedig lelakkozta az egészet -- szerintem 16 éves korában nem volt ez rossz kézimunka.
Emlékszem, több képet is csinált, de a lényeg, hogy ezt NEKEM csinálta.
Amikor végre lett külön lakásunk 5 év házasság után, mikor már Szilvi is 3 éves volt, elköltöztünk hazulról -- ez a kép valahogy ott maradt. Aztán a szobám gyakorlatilag lomtár-raktár lett, s ez a kép kikerült a konyhába egy adódó szegre.
Azóta is mindig, ha odamentem, megnézegettem a konyha falán. Ott könnyű képeket feldobálgatni bárhova, hiszen tégla- illetve vályogfalba bárhova be tud az ember verni egy szeget, míg a panelben csak manipulálás van, mert ugye, csak nagy Hiltivel lehetne ütvefúrni, ami nincs (bár kicsi se, sőt semmilyen se). Anno mikor a 8 évig tartó 4 albérletes kanyarok után visszaköltözve felújítottuk e lakást, akkor ki lett kölcsönözve egy megfelelő Hilti, és én akkorára szedjek össze minden helyet, ahova lyuk kell, hiszen órákra adnak ki ilyen szerkentyűt. De mint tudjuk, az évtizedek alatt mindig sokkal, de sokkal több cuccot szeretne elég sok halandó ember felrakni. Így nálunk minden egyes befúrt facsavar óriási jelentőséggel bír: van olyan, amelyik 3 képet is tart! Bibíííí.
Nyilván biztos nem az én találmányom csupán, de damillal, egyre hosszabb "láthatatlan" akasztókat lehet csinálni az újabb képekhez, és ugyanarra a csavarra felrakni... így van nálunk kihasználva minden csavar -- amúgy is alig van falhelyünk, mert hál' istennek szinte az egész felület mindenütt fel van polcozva! --, a könnyebb tárgyakat pedig tapétába szúrt gombostűk tartják.
Most anyák napján beszéltem erről a képről anyámmal, kérdeztem, hogy emlékszik-e rá, hogy hogyan és miként készült; hát persze, hogy nem. Azt mondja, néha majdnem kidobta, hogy minek az neki ott a konyhában, főleg, amikor annak idején még betartotta személyes igényét, hogy minden évben meszelni KELL (most már jó ideje nem bír, így a sparhelt, fatüzelés jóvoltából egyre feketedik minden).
Ha tudtam volna, hogy neki ez csak "lom", már régen elhoztam volna, csak nem mertem.
Hiszen hát én kaptam, csak költözésnél, annál a nagy fejetlenségnél, sok egyéb baj közepette is (arról is regényt lehetne írni) valahogy itt maradt.
Gondoltam, lesmirglizem és újralakkozom; s elég könnyű ahhoz, hogy mondjuk, 2 tapétába szúrt gombostű megtartsa, nálunk meg már amúgy is mindenhol van minden, senki ne képzelje, hogy szabvány lakásom van szabvány, illedelmes, Lakáskultúrába illő berendezéssel:)))), 1-2 márkásabb képpel vagy tárggyal a falon és kész. Neeeeem! Itt minden ki van téve, ami nekem kedves, vagy emlékeztet valamire, amelyekre, ha ránézek, el lehet varázsolódni, repülni az időben. Apróságok, másnak értéktelen dolgok. Itt vagyok otthon.
Anyám azt mondta, ha tudta volna, hogy az enyém és pláne, hogy KELL, már évtizedekkel ezelőtt elhozta, elküldte vagy ideadta volna. Én meg, mondom, azt hittem, már ragaszkodik hozzá, és nem mertem elvinni.
No, miután ezt megbeszéltük, elhoztam.
Aztán, mivelhogy smirglink sem nekünk, sem anyámnak nem volt, gondoltam, miért is kéne nekem azzal kínlódni? Egyszerűen tisztítószerrel, dörzsivel jól lesúroltam az egészet, hogy a kosz lejöjjön. Még a lakk is megmaradt rajta! Az akasztóját kicseréltem. Mivel vékony falemez, ezért megvártam, míg megszárad, és felraktam két, tapétába szúrt gombostűre.
Mégiscsak egyetlen tárgyi ajándékom az öcsémtől, melyet 1974 novemberében nekem csinált hetekig, aztán rejtegette karácsonyig, míg fa alá tehette.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése