4 éve

Ma 4 éve, hogy megkaptam a szóbeli felmondásomat, aznap egyelőre negyedmagammal.
Nem igazán tudom elfelejteni ezt a "szép" napot -- amúgy is szöget ütne a fejembe e dátum, mert egy régi-fontos ismerősöm születésnapja --, mert onnantól kezdve minden gyökeresen megváltozott.
Minden előzetes nélkül történt, semmit nem sejtettünk.
Én valahogy, merthogy azt a többrétű melót, amit csináltam, senki más nem csinálta a cégnél, ebből valahogy eszembe sem jutott, hogy erre sor kerülhet. Külön emberek voltak bizonyos szakmákra, akiket évekkel ezelőtt pont azért rúgtak ki, hogy "majd én megcsinálom". Már háromféle alapszakmának tettem eleget egyedül, mikor mire volt szükség... Honnan gondolhattam volna, bármilyen bizonytalan is ez a válságos időszak, hogy egyszer, vénségemre utcán leszek?
Pláne, hogy valaki megtesz ilyet valakivel, akit anno idehívott a biztosból, akit e kirúgáskor már pár hónap választ el az 55-től, mely még nem is oly nagyon rég a nyugdíjkorhatár volt nőknél. Aki összesen 36 évet ledolgozott, s ide, élete második munkahelyére sem magától kéredzkedett, hanem 2 éven át "csalogatták" a relatíve biztosból, megbecsült állapotból.
12,5 évig itt is bizonyított, a cégnek olyan kezdeti időszakában is évekig, amikor tényleg őskori, kezdetleges, enyhén szólva antihumánus, legalapvetőbb munkahelyi kényelem biztosításának hiányát is szó nélkül kellett tűrnie. Gyomorideggel járt be nap mint nap, enni kb. 5-6-7 évig semmit nem evett egész munkanap (8 és háromnegyedóra az első években, mert ez utóbbit kötelező volt ott lenni, ui. azért, hogy valaki nem evett, attól még ebédidő ennyi volt!), mert se hűtő, se mikró... ellenben a függöny/sötételő/reluxa/redőny -- pláne KONDI!!!! -- nélküli munkahelyen 42 fokban rohadva dolgozott  úgy, hogy déltől a nap, rátűzve a monitorra, semmit nem látott... Ráment a szeme is (másodlagos zöldhályog), a szívbaja miatt meg egy-két ilyen nap után elájult a buszon hazafelé...
Amikor még csak páran voltak (kezdő cég), akkor is mindig kitartott és pofabefogva bevállalt mindent, olyan fizikai melókat, mely egyáltalán nem fedte munkakörét. Meg nem tudnám számlálni, hány betegséget lábon hordva ki, soha el nem késve, ellenben sokszor ingyen tovább maradva, csak hogy minden kétszáz százalékosan meglegyen. Csak hogy ki ne rúgják, ugye, az egyre bizonytalanabb gazdasági helyzetben és nyugdíj felé közeledve.
Számított? Lósz@rt. Aki ugyanonnan, ugyanoda, majdnem ugyanakkor átment dolgozni, semmi pluszt nem vállalt be, sőt, idegi alapon munkaideje egynegyedét (utolsó években már ennél is többet) végigbetegeskedett -- uggggyanakkor rúgták ki, mint engem. Akkor érdemes volt minden szart, felesleges tanfolyamot, 5 méteres karácsonyfadíszítést középkorúan létrázva bevállalni? Takarítani és karácsony előtt ablakmosásokkal kínlódni, hogy nehogy meg kelljen valakit fizetni, mikor van saját alkalmazott is? Érdemes volt vasárnap kora reggeltől délutánig gumibabát fújkálni, mert a cég attól kapott valami pluszt, adókedvezményt vagy akármit, hogy mi csoportokra osztva vasárnap elsősegély-tanfolyamon vettünk részt -- holott már a kötelező baleset- és munkavédelmi is megvolt, természetesen mindig minden munkaidőn kívül? Szombati maratonszervezést vállalni észveszejtő aktív melóval, mikor egész héten túlórában erre csináltuk a segédmunkákat? A rengeteg, munkakörtől független plusz dolgokat bevállalni azért, hogy jó legyek? Csomagolni napokig karácsony előtt, többszáz képeslapot megírni a cég nevében, járkálni az iskolaújságok miatt futárként az iskolákba hozva-vive az anyagot, munkaidő előtt és után?
Megkérdőjeleződött minden ezentúl. Amit értékrendnek gondoltam -- dolgozz sokat, jól, légy megbízható, szorgalmas, számíthassanak rád, ha beledöglesz is, akkor nem történhet semmi baj, akkor értékes vagy és megmaradsz --, mindez meghazudtolódott.
Jelzem, ma 4 éve az egész napot ledolgoztam. Becsületesen és aktívan. Fél 5-ig tartott a munkaidő, ezt ki kellett használtatni velünk! 4-kor hívattak és közölték tőmondatban, ami kellett. "Há' bizony, rossz hír. Felmondás." Kb. ennyi volt a lényeg... meg a kötelező tájékoztatás: mennyi a felmondási idő, mennyi a végkielégítés stb.
Azt sem kérdezték, hogy szarabb melót elvállalok-e, és azt sem, hogy fele pénzért maradnék-e. Ami ugyan qrvára megalázó, de legalább szolgálati idő, és az idén már mehetnék a búsba, nyugdíjba!
Aznap úgy mentem haza, mintha nem e világon élnék. Fejem, mint a lufi, a lábamat nem is éreztem, hogy jár-e vagy csak föld felett lebeg. Fel nem foghattam. Az igazságtalanságot feldolgozni nem megy mindig gyorsan.
Másnap írásban is megkaptam, természetesen munkaköre megszűnt, s emiatt nincs szükség munkavégzésére -- míg szóban: nincs ránk, 50-esekre pénz, s mivel az emberek kevésbé veszik a könyveket, gyenge a könyvpiac, nem kell annyi könyv, tehát mi sem kellünk. Pláne sietni kellett, hogy a 55-öt be ne töltsük, mert elvileg onnantól védettek lehetnénk, legalábbis dupla végkielégítéstől is félni kellett a magas lovon.
Innentől még majd' 1 hónapot bejártunk ledolgozni a felmondási idő felét. Hát, ezt az időszakot senkinek nem kívánom, tökünk tele volt. Fent jelzett, szintén kivágott kollégám azért 2 igazságkimondó egyszerű mondattal még lerendezte, hogy megkaphassuk az utolsó megkezdett fél hónap munkavégzésre az utalványt (nekünk ugyanis a hónapra nem osztottak, mondván, hogy úgyis ki vagyunk rúgva!), ugyanis még ezt is meg akarták rajtunk takarékoskodni, és ha nem EZ a kollégám az egyik sorstárs, akkor minden bizonnyal egy forintot sem kapunk.
Azóta 4 év telt el.
Eleinte a Sors kezét láttam az egészben, mert gyakorlatilag amikortól letelt a felmondás ledolgozott része, onnantól keresztanyámat kellett ápolnom az év hátralevő részében, dec. 28-án meghalt... majd eltemetnem - következő év januárjának közepére sikerült. Innentől kezdtem komolyan a munkakeresést -- hiába. És bizony kellett hozzá 1-2 év, mire rádöbbentem, hogy akár ne is foglalkoztam volna vele. Az önéletrajzon csak ránéznek a születési dátumra, és szevasz, egyszerűen nincs_ rád_ szükség.
Szakmámban sehol. Meghallgatások két helyen -- csak névleges akciók voltak, ismerősök révén, ui. ha korombelinek sikerül elhelyezkedni, az tényleg csak ismerősök révén lehetséges. Rám a szakmámban még úgy, ismerősök által sem volt szükség. A még működő mini kiadók és nyomdák 1-2 fővel dolgoztatnak.
Közben fizikailag szinte minden addig jelentkező, csak figyelembe nem vett bajommal elmentem orvoshoz, rá kellett jönnöm, hogy egészségileg rohadt sz@r a helyzet. Azóta egy csomó betegségre 12-féle gyógyszert szedek. De még a félkarúnak is azt mondják a munkanélküli központban, hogy "keressen magának olyan munkát, amit el tud látni!" Amilyen bájosan tudják ezt mondani és ezzel mindent elintézni! Akkor én mit kezdhetnék, ha kezem-lábam megvan, bármennyi bajom van is?
Miközben ismerek több olyan, velemkorú embert, akinek saját elismerése alapján a világon semmi baja, de 10 éve rokkantságis. Volt pénze, sok; és rohadtul utált dolgozni -- megoldotta, ennyi. Pláne, ha valakinek még ismerőse is van, akkor pénz sem kell tán egymillió, elég a fele is.
Amilyen nagy ándunggal vetettem magam bele 2012 januárja közepétől a munkakeresésbe, olyan hitetlenkedéssel estem nap mint nap pofára. Rá kellett jönnöm, hogy csak én vagyok alázatos, kedves munkakereső, akinek minden kötelező; válaszolni úgy százból egy -- természetesen elutasító -- válasz jött, nagyjából 2 soros. És oda süllyed önértékelésileg az ember, hogy már ezért is hálás, mert ennyire is embernek nézték.
Napról napra csökkent egyre lentebb, úgy föld alá a meglévő, amúgy is csekély önbizalmam.
Nem lesz itt már semmi. Kizárólag a lelkiismeretem miatt tettem meg a jelentkezéseket. Hogy senki ne tudjon cseszegetni. Mert magam már jól tudtam, hogy ennek meg a nyugdíjamnak lőttek, de rendesen.
Tavaly március 2-ától pár hónapig akadt némi reménységem, ismerősök szóltak -- nem én furakodtam; ŐK szóltak, akik ismertek, ismerték a munkámat, koromat!!! stb. --, hogy kellenék. Volt elbeszélgetés, minden. Fixre ígérték, már orvosi vizsgálatról, munkavégzésekről is szó volt -- hol korrigálok, hol tördelek. Be is mutattak a csapatnak, ahonnan csak 2 embert nem ismertem, 8-at igen, azokkal jól elbeszélgettem. Már próbaolvasást is kaptam lekötésként, nem mintha sürgős lett volna, csakhogy lássam, hogy fontos vagyok...:) -- amit még aznap du. megcsináltam -- túlságosan is alaposan, még az utasításokat is megkorrigáltam.:)
Mikor bevittem -- mondták, hogy fél évig is ráér, de én pár hét után bevittem, miután a grafikusnak is oda akarták adni a kéziratot --, érdekes módon senki "érdemleges" személy valahogy pont akkor (megbeszélt időpont volt) nem tartózkodott bent, csak az ottani korrektorra bízták az átvételt. Szevasz.
Senki egy rohadt szót nem szólt, hogy mi van; de ekkor már azért gyanakodtam.
Nem akartam buzgómócsingoskodni, de egy idő után csak rákérdeztem -- de csak a haltól, nem a fejétől! --, hogy szerintük mi van. Kiderült, hogy egy fő visszajött váratlanul gyesről, egy fő meg, aki régebben ott dolgozott, visszakéredzkedett. Ok, nem vagyok hülye, megértettem volna, HA szólnak. De nem tartották szükségesnek, hogy ami meg lett ígérve, még ha kényelmetlen is, de megmagyarázva valahogy értelmes emberekként elvárható lett volna egy "elnézést, de ez van", a kínosság ellenére is.
Ez volt lényegében az egyetlen nagyobb esélyem.
Volt azonkívül egyedi megbízásos munkám egy kiadótól, anyukám nevére (mert nyugdíjasnak valamivel kevesebb volt az adó), egy könyv tördelése. Következő évtől ez a lehetőség megszűnt, nyugdíjas nem vállalhatott ilyet. Voltak alkalmi munkák, némi magánmeló -- fél kezemen meg tudom számolni; valamint az Éva cégénél végzett őszi számlaírások.
Ennyi. De ezek nem igazán növelik a szolgálati időmet...
És nem tudom, 4 év óta az, aki volt képes majd' 55 évesen kirúgni, egyáltalán egyetlenegyszer is elgondolkozott-e fél percig azon (mert ismerve őt, lelkifurdalásról vele kapcsolatban nemigen beszélhetek), hogy mennyire volt jó érzés egy tollvonással keresztbe húzni egy életet. Vagy ki tudja, hányat.
Eléggé gazdag hozzá, hogy soha ne legyen se ő, se családja ilyen helyzetben. Nem fogja megismerni a szitut. Valószínűleg, ha eszébe is jutott, letojta.
Mondjuk, ha élete végén netán az ítélőszék előtt -- ha van olyan -- eszébe juttatnák,  érezne-e valamit.
De ez a lehetséges tudat nekem egyáltalán nem elégtétel. Mint ahogy nyugdíj sem...
Mindenesetre csendes főhajtással megemlékezem utolsó remek alkalmazotti munkanapomról...