Kajáltatásuk után el is kezdtem az emberré varázsolást, készülődést, pakolászást, lelkiekben való ráhangolódást. Természetesen nem én lennék, ha nem f*snék minden ilyesmi előtt, pláne, hogy utoljára következetesen rosszul írtam két tömbnyi számlát... (egy dolog egy rubrikával arrébb "csúszott"...). Amiből hálisten, nem lett semmi, pedig újraírtam volna akár, de nem kellett. A könyvelő azt mondta, hogy nem lesz gond szerinte, hagyjuk a fenébe.
8-kor elindultam az István úton, ha előbb megyek 3-4 perccel, akkor pont elérek egy buszt. De mivel szombat volt, a következő is csak félóra múlva indul, hát nekem erre nincs időm, úgyhogy kigyalogoltam a Tescóval szemközti megállóhoz, ahol negyedórát vártam egy városba menő buszra.
Leszálltam a régi Bányai-iskolával szemközti megállónál, és igencsak iparkodva igyekeztem tájékozódásilag gyenge agyamban felidézni, milyen utcákat is érintek a Kandiát leszámítva, ami fix, hogy a TÁG-hoz érjek.
A Kandián túl gyakorlatilag ösztönösen mentem, és egyszer csak odaértem, szerintem úgy 2 percet késhettem a háromnegyedhez képest. Éva már ott volt, és a szülőkkel társalgott, jött-ment, megörültünk, üdvözöltük egymást, majd kirakta elém a kellékeket, egy nyitott számlatömböt elém rakott mintának, egy borítékban váltópénzt, és már el is kezdhettem az aktív számlaírást. Igen sokan jöttek, zsinórban egymás után, az első félóra az mindig kéz-láb elgórálás. Éva ezalatt elment tájékoztatást adni, majd ő is beszállt segíteni a saját tömbjében, és lassan elfogyott a nép. Míg az óra zajlott, addig beszélgettünk.
Ilyenkor még egy óra kezdetét és elejét meg kell várni, mert ilyenkor is jönnek szülők-diákok befizetni.
Így is volt, volt még egy roham, mely közben tényleg még orrot fújni sem lehet, olyan sebesen kell iparkodni. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire elszokott az ember a kézzel írástól, mert régebben sokkal rutinosabb, gyorsabb és szebb volt a kézírásom. Nem mintha ez látszott volna az eredményen, de ez csak azért volt, mert nem lazán, hanem görcsölve csináltam, le ne maradjak...
Két ismerőssel is találkoztam. Egy gimis iskolatársammal, aki a volt barátnőm férje volt, és a második házasságából származó fiát jött beíratni -- pár szót beszéltünk is.:)
Aztán Nórikával, akivel Tóthéknál dolgoztam együtt, csak őt már, sajnos, 12 éve nem is láttam. Nagyon jóban voltunk anno, és a cégnél töltött legszebb időszakom volt, amikor a fenti részlegben pár hónapig gyakorlatilag ketten dolgoztunk. Életemben nem dolgoztam/barátkoztam még ilyen kedves, aranyos, jószívű, szerény, jó humorú, egyben okos lánnyal, aki most már 3 gyerekes anya, és a második fiát hozta most beíratni -- mint megtudtam, az első is ide járt, Évához. Őt sajnos, még 7 évvel előttem elbocsátotta a cég. Miután visszajött gyedről a második szülése után (az első után jött hozzánk dolgozni). Közben persze fel lettek véve mások, és Nórika kiesett a pixisből, sajnos. El lett felejtve minden remek dolog, ami miatt Nórika nagyon jó alkalmazott, kolléga, ember volt... Nagyon-nagyon sajnáltam annak idején... és még akkor nem sejtettem, hogy 7 év múlva sorsára jutok.
Na mindegy, ez van. Most találkoztunk, és őszinte örömet éreztem nála, hogy találkoztunk. A nép végére maradt, hogy tudjunk kicsit beszélgetni. Addigra Éva is visszajött újra, neki már "nem maradt" számlaírás, így gyakorlatilag hárman beszélgettünk.
Azt hiszem, Nóri az egyetlen, akinél tisztán tudtam, mennyire értékeli és élvezi a humoromat, kedvel; és ezt nagyon láthatóan ki is tudta mutatni. Szerénysége mellett volt okos, figyelmes, udvarias, segítőkész volt és soha nem volt senkivel fölényes. Értékes, finom kis emberke. Később jött a férje is, akinek kitörő örömmel újságolta, hogy "Magdiiiiiiiii!" Még gondoltam is, hogy szegény ember anno oké, hogy Nórikától sokat hallott rólam, meg párszor talán látott is, és egyszer voltunk nálunk csoportosan, amikor a második fiúcska születése után meglátogattuk őket -- de szerintem ő nyilván biztos már totál elfelejtett. Nem úgy látszott, de azért lehet.
Na mindegy. Jól sikerült nap volt.
Mikor elbúcsúztak, Évával még beszélgettünk egy kicsit, megpróbáltuk megkeresni az Erzsi tablóját (a nővéréét), de nem találtuk azon a szinten, ahol Éva azt sejtette.
Kaptam egy tízest, aminek a töredéke lehetne akár ez a pár órai munka, de Éva tisztázta, hogy ő tudja, hogy nem azért csinálom, és nem is úgy adja. Úgy fogadjam, mint baráti-rokoni segítség, hiszen rám fér.
Hősiesen lepleztem elérzékenyedésemet, majd elbúcsúztunk. Megállapodtunk, hogy jövő szombaton is jövünk...
Hazafelé gyalog mentem a Kossuth utcai megállóig.
Útközben csak egyszer álltam meg, mégpedig a Szent Anna-templom előtti, általam közelről még nem látott, tavasszal leleplezett szobrot megnézni és lefotózni.
Ezek után 25-össel elmentem a Tecsóba, ahol mint megtudtam, kárpótlásul a múltkori népbutítás miatt Félix-ügyben most egész hónapban akciós a 4 tasakos Félix. Úgyhogy megint vettem 12 csomagot... valamint vettem egy menüs kaját (zöldséges rizs, sült egész csirkecomb), valamint Haramia részére több napra való fél grillcsirkét. Ezek kártyával akciósak...
Mindezek előtt kihasználva, hogy itt nyitva van a posta, befizettem a távollétem alatt érkezett Szájjal-lábbal festők csomagjára a csekket, ami itt volt nálam a postakártyával együtt.
Tudom, nem kötelező, és kevesen vannak ilyen barmok, akik befizetik, mondván, ők nem kérték. Pedig esetleg jövedelmük is van. Na, én meg értékelem ezt a fajta gesztust és művészetet, és amennyit kérnek egy egész vaskos paksamétáért, az igazán nem sok. Én mindig be szoktam fizetni...
Mindezek után megvártam egy buszt, ami kijárt nekem, ha már bérletem van, és 2 körül haza is értem.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése