Gondolatok nevek kapcsán

Október 13. = Kálmán napja.
November 13. = Szilvia napja.
Így hívják a lányomat.:)
Ez azért a millió ritka véletlen egyike.
Nincs második neve egyik gyerekemnek sem, mint oly divatos a legnagyobb berkekben.

Fogadott orvosom sem volt egyiknél sem. Nem volt rá keret, és őszintén szólva akkor még nem volt ekkora kultusza, egetverő magaslatai ennek, mint manapság. Olyanok sorozata, emlékszem, elijesztett, hogy tőlem kicsit idősebb rokonom meglehetős veszélyeztetett volta miatt a legjobbnak tartott neves fogadott orvos mellett is ugyanúgy szült, mint én, mert akkor pont nem ért rá az orvosa...
Csomó ilyet végighallva, és anyagi helyzetünket és a családjainkét, szűkre szabott korlátainkat és gátjainkat látva és belátva döntöttünk úgy, hogy nem lesz fogadott orvos.
Mi anno az esküvőnket is legszerényebben, magunk erejéből oldottuk meg, a lehető legkevesebb pénzből, mégis megvolt. Úgy gondoltam, nem hiszem, hogy akkortájt párhavi fizetésünk nélkül élni tudnánk, illetve a fogadott orvos kapcsán fontosabb volt, hogy a gyereknek meg tudjuk az alapvető dolgokat venni. Az esküvőre egyedül a pelerin volt kölcsönzőből, február lévén... ruha egyik barátnémtól, cipő másik barátnémtól, csokor piacról saját pénzből, fehér Dacia egy rokonunktól, melyet akkor valami 5 Ft-ért kapható 10 csokor hóvirággal díszítettünk... (akkor még nem volt védett), s ami pénzbe került anyáméknak, egy plusz taxi ide-oda, meg hát az otthoni többnapos sütés-főzés velünk együtt 18 főre, slussz. Műtermi fekete-fehér fotó és téli szakszervezeti nyomdászüdülős beutaló saját potompénzből. Férj öltözete meglévő, egyszer használt öltönyből, ingből, nyakkendőből és cipőből. Kozmetika és férj sérója én sk., egyedül én mentem el a sarki fodrászhoz, mert pont akkorra, én hülye, levágattam a hajam.

Az esküvői beszúrás után visszatérek a nevekre.
Jómagam kaptam egy második keresztnevet, de nem flancból, csak azért, hogy két nagyanyám, keresztanyám meg ne sértődjön, mivel mindhármuk Mária volt. Sőt, anyám külön harcot vívott, hogy legalább ne az első nevem legyen az -- szerencsére az anyja nevét is nagy hagyomány volt anno felvenni, így abba még morgósan ugyan, de beleegyeztek. Még az sem tartotta volna vissza őket ettől a máriázástól, hogy már akkor apám bátyjának IS volt egy Mária nevű elsőszülött lánya, akivel történetesen teljesen azonos lett volna a nevünk, lévén a vezetéknév ugyanaz. Még emlékszem arra, hogy nagyanyám hányszor elmondta, hogy nekem Máriának kellett volna lennem. Én meg magamban -- nem mintha a Magdolnától égbe szálltam volna, mint esetleg az Ágnestől! -- hálát adtam, hogy mégsem kellett Máriának lennem.
Mivel anyám kórházban feküdt, apám intézte a születési anyakönyvet, ahol teljesen magától mi sem természetesebb módon bediktálta második névként a Máriát. Így valamelyest lenyugodott mindenki. Mellesleg anyám Ágnest vagy Annát szeretett volna nekem névként adni... az ő második neve is Anna. Én egyébként az Ágnesnek voltam betege évtizedeken át, hogy miért is nem lehetett anyám akkor "legény a talpán", és adhatott volna olyan nevet a lányának, amilyet akart. Egyrészt akkoriban a legszebb névnek az Ágnest tartottam nagyon-nagyon sokáig (ma is tetszik és szeretNÉm), másrészt úgy éreztem mindig, hogy sokkal jobban illene hozzám az a név. Pláne, még mikor anno a fiúk is azt mondták, hogy nem illik hozzám a Magdolna, hozzám valami Ágnes, Judit stb. illene...
Azóta is szívok ezzel a Máriával, mert mivel nem használom, de a hivatalos iratokban benne van, hát igen sok probléma volt vele, hogy odaírtam-e valahova, ahova kellett volna, vagy sem...
Ráadásul volt nekem 18 évig egy asszonynevem is, ami variáció anno pár éve jött divatba és még ma is dívik: ez a K.-né J. M. volt, ezt viseltem jóóóóó sokáig. Na, itt volt még káosz, amikor a Mária hivatalos helyeken sehogy nem fért utána, apró betűim ellenére sem... Emlékszem, még az esküvőn az anyakönyvvezető is visszahívott, mert bár már a három névvel is kifutottam bolhabetűim ellenére a rovaton, DE a Mária lefelejtődött volna fővesztés terhe mellett, tehát visszahívtak és valahogy odasuvasztottam... Nyilván, ahogy alakult és ahogy csak lehetett anno, és megjött a legutolsó végzés is, másnap rohantam levetetni legalább a nevem elejét. Akkor tanultam meg azt is, hogy ha újrakezdhetném, soha nem venném fel a férj nevét. Szilvi is most van ebben a helyzetben, mert anyagiak miatt nem tud megszabadulni a K.-nétól. Annak idején nekem még kétezerbe került, de most már tudtommal minimum ötezer. Szilvinek meg még csak fht.-ja sincs, ugye.
Mi sem természetesebb, hogy öcsém meg egyértelműen apám nevét kapta. Így mikor megnősült és anyámék házában laktunk mindnyájan, mindig katasztrofális zavarok keletkeztek abból, hogy két J. Gy. és két J. Gy.-né volt ugyanabban a házban.

Még eszembe jutott a lányom neve kapcsán az, hogy míg férje volt, annak családja (nagynéni és férje) valami téves adakozni-ünnepelni akarós rögeszme folytán hozzászoktatta az unokaöcst, a férjet, hogy annak második keresztnevén is minimum ugyanakkora ünneplés jár, mint az első mezei névnapján, ahogy pedig mindenki másnál van (vagy esetleg még azon se!). Őszintén! Pláne, akinek kiterjedt családja van és nem kőgazdag, ki a franckarikának jutna eszébe, hogy minden családtagnak mindkét névnapját ünnepeljék? Általában örülünk, ha megvan, ki tudtuk találni az ajándékot, és meg is tudtuk szerényen köszönteni. Egyszer egy évben. Mert van még több ünnepelendő alkalom is és még több személy!
Ezzel el is érték, hogy az meg el is hitte azt, hogy ez neki alanyi jogon jár.
Így mikor Szilvi nem köszöntötte "hitvesét" a 2. keresztneve napján, akkor az megsértődött úgy, hogy napokig sem szólt Szilvihez, de mivel az ilyesmi náluk szótlanságban zajlott, hát fogalma sem volt, mi baja annak... Az persze meg sem fordult a férj és rokonok fejében, hogy hol van a fairség, ha valakinek csak egy neve van??
Én azt is elhiszem, hogy valamiért ezzel akartak plusz örömet szerezni neki, szegény árva kisfiúnak... Valamivel honorálni azért, amiről senki nem tehet. Nevezetesen, hogy serdülőkorában meghalt az anyja.
Na de akkor is fel kellett volna világosítani bő felnőtt korára, hogy ez ám nem alapból van és jár így, csak ŐK szeretnének külön örömet szerezni neki. Hogy ne higgye már eleve kijárónak és természetesnek, hogy ha valaki húsz keresztnevet kap, akkor a szülei és rokonsága egész életében szív, mert hússzor kell névnapot köszönteni!

Anyáink idejében is szokás volt 2. nevet adni, általában a keresztszülőkét, esetleg a nagyszülők neveit kapták az akkori gyerekek -- anyámnak is azért van egy Anna a Magdolna mögött, mert a dédnagyanyám Anna volt. Keresztanyámé, Mária mögött meg azért volt egy Ilona, mert az ő keresztanyja meg Ilona volt. És így tovább. Tehát abszolút nem flancból. De soha, senkinek nem csekély évtizedeim száma alatt eszébe sem jutott, hogy második névnapja ünneplését is elvárja! Ezt mikor először meghallottam Szilvitől, majd' elájultam... Hogy EZ -- probléma! Összedől a világ! És neki erről honnan kellett volna tudnia?
Úristen, sokan még a rendeset sem ünneplik... vagy mint a mi családunkban anno a születésnap volt meglehetősen mellékes. Anyámon kívül szerintem minket a kutya sem köszöntött fel születésnapunkon; valahogy náluk az jóval kisebb ünnep volt, mint a névnap (bár ezzel egyáltalán nem értettem soha egyet, mert a születésnap az ENYÉM, míg hívni hívhatnak Kutyapistának is!).

Lényeg, hogy a nagynéni másnap négyszemközt beszélt Szilvivel, hogy vegyen valami ajándékot az "urának", mert az neki elmondta és vérig sértődött, hogy őt a jányom nem köszöntötte fel a "kisnévnapján"!! (Így hívták: kisnévnap. A hideg is kiráz tőle!) Másnap Szilvi elment, összevásárolt ezt-azt, díszcsomag meg minden, és felköszöntötte. (Szegény, azt hitte, mivel nekik Danival nem volt másik nevük, ezért nem került nálunk szóba sem az ilyesmi, és hát ugye, honnan tudhatta volna, hogy eredetileg nincs is ilyen? Elvégre egy felnőtt mondta, hogy tegye meg ezt a dolgot!)
Tény, hogy tök felesleges volt mind az időtöltés, mind a költekezés. A férj ui. nagy kegyesen fogadta a köszöntést, ugyanakkor méla undorral kijelentette, hogy ez már nem olyan, mert nem a napján volt... és továbbra sem szólt hozzá. Ennyit erről. Az elnevelés, félrenevelés iskolapéldája -- pusztán butaságból. Amikor visszafelé sül el a puska. És ez sajnos, csak egyetlen apró példája az ő életükben, mert sajnos, rengeteg és alapvető, sorsdöntő hibákat követtek el helytelenül értelmezett szeretetből, amiért minden szereplőt csak sajnálni lehet.
Utána is, míg még pár évig együtt voltak, minden évben nemcsak márciusban, de áprilisban is vonultak átfele nagy-, illetve kisnévnapot köszönteni nagynéni és férje. Virággal és ajándékokkal!
Én csak hüledeztem, mikor ezeket meghallottam... Szilvit megnyugtattam, hogy semmilyen hibát nem követett el ezen a téren, jogtalan volt az elvárás, a harag, és méltánytalan ellene a büntetés.
De sajnos, nagynéniék soha nem adtak rá alkalmat, hogy beszéljünk ezekről...