Anyámhoz -- őszfotózás -- lumbágó

Ma anyámnál voltam. Egész fura érzés volt több napi szünet után lemenni.
Pont előtte, míg készülődtem és összepakoltam, "postáscsengetés" volt, elég korán. Ilyenkor szokott "nem a mi postásunk" jönni, hanem másik, és elsősorban ajánlott levéllel. Hát tényleg az jött, a pógármesteri hivatal műszaki osztályáról. Anyám háza melletti építkezések miatt ilyenkor mi, a potenciális örökösök is megkapjuk az összes ilyesmi levelet, pl. a bátyám is Miskolcon...
Közben még lehajoltam a töltőt kihúzni, és kissé beleállt a hátamba a görcs -- ekkor még ennyi volt. Egész nap instabil volt a hátam, de ugye, mondván, ez szokásos, mit lehessen tenni...

Hideg volt, az tény, de sütött a nap, és végre-végre nem esett az eső, a szél sem volt említésre méltó.
Sokat kombináltam, hogy mit is kell ilyenkor felvenni, mert anyámnál és azon a részen mindenképp sár van. Mindenképp az ócska cipőt, amelyre István Pesten, mikor vett nekem egy cipőt, azt mondta, hogy legjobb lesz amazt meg bedobni egy kukába. Én viszont megsajnáltam "szegényt" és hazacipeltettem a vonattal... Legalább 13 éve szolgál, tescós sportcipő, mely alatt már két kínai teremcipő tönkrement, tehát mégsem állandóan ezt hordtam tavasszal és ősszel, viszont azoknak elég volt 1-2 idény (egy tavasz és egy ősz, mondjuk). Mindenesetre melegebb és stabilabb típus a kínaiaknál, akár hó nélküli télen is lehet hordani, amennyiben nincs, mondjuk, --10 fok. És Mamuhoz ez a cipő még tökéletesen megfelel. Ugyan ki látja az ezer repedezést, míg végiggyaloglom ezt a 2x2 km-t itt a kertségek utcáin, mikor a farmer alól szinte ki sem látszik?
Gondoltam, most végre kihasználom egyúttal ritka őszfotózási lehetőségemet is.

 
Szerencsére semmiről nem késtem le különösebben. Kedvenceim, a japánakác és a vadszőlő iszonyatosan gyönyörűek, egyszerűen betelni nem lehet velük. De bármelyik vadkörte-, vadalma-, vad-akármi is csodás.
Nem beszélve a juharfák pazar színpompás lombozatáról, melyről mindig eszembe jut az a bizonyos, munkahelyem előtti juharfa, mely (gondolom, ugyanúgy, ahogy a többi növény, időjárásoktól függően) nem mindig ugyanúgy színesedett, de voltak őszök, amikor mesebeli volt, nem győztem -- és mások is -- csodálni. Pár levelet még mindig őrzök arról a fáról, kipréselten és fényképtartó üveglapok alatt elhelyezve.
Amiket aranyfáknak nevezek, azokról sajnos, két hét alatt szinte teljesen lehullottak a levelek... Néhány petúnia, portulácska, dália tartja magát, de leginkább az őszirózsáknak, krizantémfajtáknak van most korszaka.

Anyámnál is elsőként kimentem a kertbe, mondván, hogy addig, míg napfény van, addig hadd fotózzak valamit, ha lenne mit...
Végül is volt, mert a szederbokrok is szépek, a hátsó kerítésen a vadszőlő szintén gyönyörködtet, valamint a szomszéd bordó apró krizantémja és az anyám apró rózsaszín krizantémja több méter hosszan már adott lehetőséget fotózásra.

 

Aztán kiraktam a hozott cuccokat. Egy kiló totál friss parasztkenyér, valamint három zacskó száraz. Műanyag göngyölegek, tálak, dobozok, pitlik, vedrek, egy kis édesség, 3 csomag celofán, mert már a lapokból álló 50 darabos befőzőfóliát Szilvi 3 boltban nézte, de örültünk a végén, hogy legalább celofánt kapott. Anyám ui. több befőttet csinált, mint két csomag befőzőfólia. Mondjuk, lehet, hogy egyikre-másikra szerintem duplán is tett, mindenesetre most már mintha lejárt volna a befőzés szezonja, és nem lehetett kapni. Viszont még akar befőzni...

 

 

 
Nem tudom, hogy bírja, hiszen állandóan panaszkodik a rengeteg levélre, több zsáknyi levelet kell összesepregetnie utcán és udvaron nap mint nap... azontúl öcsémnek egy ismerőse már hetek óta ládaszámra idehord egy csomó almát, és anyám a levélseprésen túl az almareszeléssel foglalkozik, öcsém cefréjébe...
Nem tudok vele mit csinálni, miért nem mondott nemet. Ő azt mondta, megreszeli. Emiatt aztán napokig még főzésre sincs ideje, és minden átlagon felülien rumlis a sok műanyag ballontól, eszközöktől. Aztán majd csak visszaáll a megszokott rend, ha elviszi kifőzetni...
Szinte bele lehet szédülni, hogy itt aztán jönnek-mennek, az egyik oldalon, akik megvették a régi szomszéd házát, azok az egészet átépítik, onnan egész nap hallik a folyamatos kajabálás. Anyám mondta, hogy átjöttek ma szólni, hogy át kell jönniük, mert az épített tégla házfalrészen a kertben, mellyel összekötik a telkükön lévő két házat, erről az oldalról is dolguk van, hogy anyám beengedi-e a munkásokat, vagy vágják ki a kert végén a kerítést...? Hát beengedi. Ki tudja, mikor és meddig jönnek, és hányan...
Másik szomszéd, Imre bá kora reggel berakja az udvari, kapu melletti kisszekrénybe a tiszta ételhordót, visszazárja a kaput. Késő délelőtt jön az ételhordó fiú, kicseréli a két ételhordót. Kora délután jön Imre bá, viszi a tele ételhordót ebédelni... Mert magához nem hordathatja az idióta fia miatt...! De ez hosszú és értelmetlen... aki hülye, az hülye.
Szóltam anyámnak, hogy nekem ma jött levél, nem bírtam végigolvasni az összes oldalt, de értesült róla az építkező szomszéd összes szomszédja jobbról-balról-hátulról, az összes létező örökösjelöltfélékkel együtt. Ő kapott? Mondta, hogy nem. Na, akkor még az is várható... És tényleg. Jött is, míg én ott voltam.
De bármikor várható az almás fazon, öcsém, unokahúgom Mollyval és esetleg barátnővel, valamint egy ún. "román asszony", aki mindig betér beszélgetni, mert anyámban potenciális vevőt ismer régóta. Esetleg nagyritkán Etelka vagy Dani is beugrik. Etelka már NYES-en van, mert megvan a 37 éve, és felmondott, mielőtt megszűnt volna az a gondozási szervezet, amiben volt. Ennek már legalább 1 éve. Azóta van, hogy én  íratom és váltom ki az anyám gyógyszereit, fizetem be a csekkjeit, meg ideszól, mit vigyek neki -- legyen az gyógyszer vagy kenőcs, akármi. Ettől függetlenül Etelka néha felhívja, főleg, ha panaszkodnivalója van, valamint egyelőre idáig még a lottóját is intézte -- nem értek hozzá, de van valami öthetes skandináv hatos lottó, de lehet, hogy hülyeségeket beszélek. Na, most utoljára pl. már azt sem hozta. Lehet, meg kell tanulnom, hogy van ez a lottókkal, mert egyáltalán nem tudom, én még csak a régi hagyományos rendszert ismertem.
Anyám a "tiszteletemre" sütött egy csomag rántott csirkealsócombot dinsztelt krumplival és sült krumplival. Mindenesetre a krumplira részemről egyáltalán nem került sor...

 
Elég volt és nagyon jólesett az a pár alsócomb csak úgy, miután a héten ilyen bajban voltam az emésztőrendszeremmel, hogy se ki, se be, aztán meg majd elpusztultam...
Kiválogattuk a csekkjeit, kiszámoltuk a rájuk valót, mondta, hogy a telefonszámláját, melyet kilógva a sorból kell fizetni, öcsémmel, hálistennek, be tudta hó közepén fizettetni (legutolsó ittlétemkor, 2 hete még nem volt itt). Kaptam támogatást, meg Szilvi is kapott háromezret a névnapjára. Utána elkeserítő, hogy a várható fára való pénz kiszámolása után neki szinte nem maradt semmi. A fa ugyanis vagy hatvanezer. Nem is értem, múlt hónapban is ennyit tejelt fára, ez őrület. És ráadásul alig lehet hozzájutni, meg nem lehet biztosan tudni az idejét. Ha anyám nyugdíj előtt kapja meg a fát, akkor öcsém szokta megelőlegezni a fa árát...

Sokat morfondíroztunk, mi a fene legyen a krizantémokkal. Most még korainak tartottam hazavinni, meg hát egyáltalán: most, délután álljunk neki leszedni és összekötözni? És a panelben hogy áll el keddig meg HOL? Itt macskák is vannak, ki is kell valahogy járni... az erkélyre ki sem lépek amúgy sem, de mióta tudom, hogy darázsfészkünk van, azóta meg pláne!
Legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, hogy HA anyám, mint eddig, le tudja szedni és becsokrozni, akkor öcsémmel felküldi hozzám előző nap. Most őszintén: nem ez lenne a logikus? Párszor már történt is így.
De hát anyám "nem mer" neki szólni. Mikor szóba került, hogy hát ki tudja, mennyi meló lesz ott, már nyáron is hogy nézett ki az a sír, egy órán át nem bírtam vele szinte, a tavasszal ültetett borostyánnak híre-hamva sem volt stb., akkor mondja anyám, hogy ő azt hitte, majd öcsém kiviszi. Nem tudom, miből gondolja, hogy öcsémnek eszébe jut, ha ő nem mondja! Néma gyereknek... ugye. Öcsém meg amúgy egyáltalán nem jár a temetőbe. De ha anyám szól, esetleg kivitte volna, mint jónéhányszor. De nem szól. Annak meg eszébe sem jut, hogy halottak napja lesz...
A kérdés ugyanaz: hogy kerül el hozzám a virág?
Egyelőre úgy van, hogy nincs más mit csinálni, mint 31-én ÉN_ megint elmegyek, csak a virágért, két óriás szatyorral. Oda és vissza. Hogy 1-jén ki tudjam vinni tömegközlekedve nyilván, a temetőbe, és ott egész napos járkálást lecsapjak. Tudom, hogy ez a két nap ki fog készíteni fizikailag még akkor is, ha Szilvi kijön velem, de most ráadásul úgy van, hogy Bence is jön. DE! Ha esne az eső, akkor annak, hogy Bence jöjjön, semmi értelme, namármost akkor Szilvi sem tud jönni. Marad minden megint Manókára.
Ez persze nem az egész szükséges dolog, ez a virágtéma, hiszen ugyanúgy meg kell vennem mindenhova a kellő számú "nagyfejű" krizantémokat, rendbe kell tenni, hajlongani, sepregetni, metszeni, gyomlálni stb. Meg kell venni egy rahedli mécsest. Vinni ezeket, meg a szerszámokat-eszközöket. Nem tudom, ennyi tatyóval hogy tudok egyáltalán kimenni a szokásos mindenszenteki tömegben egyedül! Ez a legrosszabb eset. Ennél az már jobb lesz egy fokozattal, ha lesz, aki velem jöjjön és segítsen. A legeslegjobb pedig, ha még előtte kihagyhatnám a 4 km gyaloglást a virághordással. Nem is értem: öcsémnek semmit nem kell külön autóznia, mert egy házban lakunk. Csak felhozni 3 emeletet! És anyám "nem meri" mondani. Meg persze én sem, mert nem szoktunk "csak úgy" beszélgetni, csak futólag köszönni, ha véletlen összefutunk, meg a szokásos sablonkérdések és válaszok, míg a közös liftút tart... Na mindegy.
Említettem, hogy reggel kissé beleállt a hátamba. Ezzel nem is igen foglalkoztam egész nap, a hátfájás szinte állandó valamennyire nálam, de azért más a sima hátfájás, meg más, amikor meghúzza a görcs. Szóval vigyázni kell fokozottan, s ezt időnként az ember hajlamos elfelejteni.
Indultam is hazafelé, hoztam almát, 1-1 adag krumpliköretet és rántott csirkecombot, egy kosárnyi volt, de nem valami könnyű. Mindenesetre a másik nagytáska belefért ebbe ernyőstül stb., a kézitáskát vagy minek is nevezzem (tarisznya is lehetne hosszabb szárral) meg tartottam a vállamon.
Elbúcsúztunk még napfényben, hogy ha már korábban jöttem, korábban is menjek.
Félig már megtettem az utat, és pont a felénél, ahogy megyek átfelé a Kishegyesi úti zebrán, nem tagadom, jó nagyokat léptem sietve, egyszercsak mint villámcsapás, úgy beleállt a gerincembe, hogy azt hittem, ott halok meg. Azt hiszem, valami hangot is adtam, pedig nem szokásom!, és majd összerogytam a zebra kellős közepén. Mindenesetre mindig utolsó leheletig adok a látszatra, és sokkal lassabban, kimondott csigatempóban kimásztam az úttest túloldalára. Ott megálltam kicsit, hogy agyilag kövessem a történéseket, meg hogy most mi lesz?! Letenni a kosarat nem mertem, mert biztos voltam benne, hogy nem bírom felvenni. A hátralevő 1 km-t, mely kb. negyedóra szokott lenni kényelmesen, majd' egy óra alatt tettem meg.
Iszonyú volt. Levegőt is alig bírtam venni, és folyamatosan úgy éreztem, rögtön összeroskadok. Ez a derekam volt egyébként, nem csupán a hátam... Kifejezett lumbágó. Mikor a még nem befejeződött takonykórom miatt tüszkölnöm kellett, hát pont egy lépcsőfeljáró előtt csoszogtam volna el, így nekidőltem úgy oldalról, hogy köztem meg a lépcsőkorlát közé szorítottam magam által a kosarat... így álltam vagy 10 percet... A fejem lehajtani nem tudtam, mert a gerincemen végigrohant a nyilallás. Komolyan végképp nem tudtam, hogy fogok hazakerülni.
Azt is észleltem, hogy egyik lábam használatánál nagyobb a fájdalom, mint a másiknál. Félrefordítani a fejem, törzsem pláne nem tudtam. Ha muszáj volt, fordultam egészben...
Na mindegy, nem részletezem. Akinek van lumbágója, felesleges leírnom, milyen remek érzés.
Akinek nincs, az meg örülhet...
Sötétedett, mire hazaértem. Végig azon gondolkoztam, hogy ha odáig elérek, hogy fogok a lépcsőkön felmászni! Meg hogy úristen, csak ne lennének sokan, akik látják a szenvedéseimet.
De végig hazafelé minden kiálló betonrészt, korlátot stb. kihasználtam, ahol kicsit le tudtam tenni a kosarat, mert földre nem mertem a már említett lehajlási lehetetlenségem miatt.
Végül összejött fogcsikorgatva a lépcső is, bár nem sikerült a liftbe egyedül beszállnom, de végül sínen voltam.
Otthon első dolgom volt, hogy vastagon bekentem magam Voltaren Dolóval deréktól nyakig. Pár perc múlva némi nyugalom után csigatempóval, lépegető exkavátor üzemmódban átöltöztem és kipakoltam, majd leültem erre a székre. Még mindig a legjobb ez a gépszék, ez támasztja legjobban a hátam.
Így töltöttem a nap hátralévő részét.
A fürdéselőzetest és az akciót, valamint a kádból kiszállást az öltözéssel rettegéssel hajtottam végre. Iszonyat volt és szinte teljesíthetetlen. De csendben voltam, és fürdés után szintén bekentem nyakig magam deréktól. Emlékszem, anno a volt férjem milyen üvöltözésekkel viselte, mikor így beleállt a derekába, és a világon SEMMIT nem tudott csinálni, még a zokniját is én húztam fel meg én kötöttem be a cipőjét, utcán támogattam, közben nagyokat ordított... Cseppet sem volt égés ám. Nekem meg ugyanúgy végre kell hajtanom mindent... Még két almozót kétszer is rendbe kellett rakni. Két kezes támasszal, milliméterenként lehajolgatva persze és kapaszkodva... Mondjuk, Szilvi átjött megágyazni, neki elmondtam, mi történt.
Miután ledeglettem nagy keservesen úgy két óra tájt, akkor jöttem rá, hogy felkelni innen rettenetes lesz. Pedig a macskák miatt elég korán muszáj lesz...