Igazmondás fokozatai -- mindenki más

Vannak dolgok, melyek nem írhatók itt le. Még nevek nélkül sem.
Pontosan azért, mert többször beigazolódott már, sosem lehet tudni, ki olvassa az embert. S az ember bármilyen igazat szól, bármennyire is kizárólag azért ír blogot, mert ki kell írnia magából az érzéseit, nem lehet megtenni akkor, ha pont az igazsága miatt valaki magára veszi.
Sokkal többen olvassák az embert, mint amennyire a bejegyzések olvasottsága alapján megjelenő, igen gyér számadatok mutatják.
A külső számláló talán valósabb, de az az igazság, hogy mindenki tudja nyilván, főleg a bloggerek, hogy sokkal több az olvasónk, mint amennyien azt fel is vállalják és bejelentkeznek olvasóként. Holott semmilyen elkötelezettséggel az nem jár. Tulajdonképpen nem is nagyon értem ezt a részét. Én mindig felvállaltam mindent, de nyilvánvalóan erre senkit nem lehet kérni.
Lényeg az, hogy attól, hogy én igaz vagyok és mégsem írhatok meg nagy igazságokat, felvetődik az emberben, hogy akkor mifenének is írunk blogot. Vagy pedig felvállaljuk, ha valaki megorrol ezért.
Mindenesetre blogot azért nem hiszem, hogy sokan írnának csupán hazugságok miatt. Annak egyszerűen nincs értelme! Na, és akkor itt dől dugába ez a melldöngetően őszinteség hirdetése bárki részéről. Mert nagyon sok mindenkinél ez a divat, a hősies kijelentés vészjósló hanghordozással: "Na, én aztán olyan vagyok, ami a szívemen, az a számon!! (Büszkén felcsapott, apró fejmozdulat jár hozzá.)
Dehogy olyan. Senki nem olyan teljesen egyébként, vagy akkor aztán tök egyedül van a világban, és félnek tőle az emberek.
Ahhoz, hogy elfogadjanak, netán kedveljenek, szeressenek bennünket az emberek, nem mondhatod senkinek a szemébe pl. azt, hogy de ronda vagy, de utálatos vagy, irigy vagy, fukar vagy, meg még sorolhatnám. Ki látott már olyat, hogy egy kisgyerekre vagy egy menyasszonyra azt mondják, hogy csúnya? Pedig bizony egyáltalán nem igaz az, hogy minden kisgyerek és minden menyasszony szép. Mégsem merné senki akkor gyakorolni a baromi nagy őszinteséget!
Szerintem lehet úgy lenni őszintének, hogy nem sértünk vele másokat. Hogy diplomatikusak vagyunk.
Netán toleránsak. Pláne ha nem érdemel meg semmilyen bántást, hiszen jó és értékes az illető.
És nem is kell mindig mindent okvetlen kimondani! Miért jó az? Lásd fentiek...
Az még nem hazugság, ha nem járatunk le másokat, nem vágjuk a képébe -- imádnivaló pláne, ha nyilvánosan! -- a fene nagy önbizalommal járó, hős igazságokat. Ha nem akarjuk, hogy fájjon a másiknak valami, meg kell tanulni befogni.
Na most, a blogírás ilyen szempontból kényelmetlen, mert még névtelenül sem célszerű írni akkor sem bárkiről bármi terhelőt, ha számomra fontos szerepet játszik annak viselkedése, bánásmódja velem.
Azért utalni lehet rá szerintem, a lehető leglojálisabban, anonim módon. Ezt próbáltam eddig is követni.
De egyébként el nem tudom képzelni, hogy hogy tudnak élni nyugodtan azok a hősieskedő szókimondó, igazságosztó emberek, ha én még diplomatikusan, lojálisan is megkaphatom esetleg a magamét anélkül, hogy a fentiekkel ellentétben azok képébe mondanám azt a fenenagy, lélekdöngölő igazságot.
Megfigyeltem, ezeknek szándékosan az a céljuk, hogy megbántsák a másikat.
Én meg pont akkor nem tudnék aludni. Megtörténhet persze akaratlanul is, és nem szoktam nyugodni addig, míg helyre nem hozom a dolgot, ha önhibát jelez a radarom. Még a gyerekemmel szemben is megtettem mindig, mióta csak a világon vannak. Hálás vagyok az égnek, hogy olyan a természetem, hogy ezt észlelem...
Mert nagyon sok ember van, aki nem. Üt, vagdalkozik, sérteget, degradál, lealáz, sőt, rágalmaz, ítélkezik, bántalmaz -- mégsem érez semmit. Sőt, ha érez: diadalt!
De az a legérdekesebb egyébként, hogy pont ezek az "ami a szívemen, az a számon" emberek bírják legkevésbé elviselni azt, ha valaki, mondjuk, legalább félig olyan "őszinte" velük szemben, mint ők.
Tudom, családi példa is jó sok volt rá, baráti, társasági meg aztán pláne. Mindenki másféle. Én jobban érzem a bőrömben ilyennek, amilyen én vagyok, még akkor is, ha emiatt én szívok többet.

Tehát sokszor zajlik az élet, a család élete úgy, hogy háttérben mindenféle, olykor kemény események zajlanak, mégsem lehet leírni, mert ezt diktálja a lelkiismeretem. Nem mindig kapja vissza az ember ugyanezt, mégsem tudok másmilyen lenni.