Traumán kontrollon - gipszcsere

Csütörtökre, a törés utáni 10. napra volt visszarendelve Bence kontrollra a Kenézy traumatológiára.
Szerencsére fél 12-re, mintha ismerték volna a házirendet: Szilviék leghamarabb is csak ott körül tudnak odamenni valamire, ha híva vannak.
Mivel amaz oldalról akadályok merültek fel kísérésügyben, természetes, hogy én mentem velük. Tapasztalatból tudom, mennyivel könnyebb, ha a gyermek és anya mellett van még ott valaki segítségként.
A helyszín, hálisten, nem a Klinika vagy az Auguszta, hanem a Kenézy, így akár gyalog is hamarabb ott tudtunk lenni. Olyan, mintha Mamuhoz mennénk, csak akkor a lakótelep bal sarkáig nyomulunk és onnan még balra a kertvárosba, így meg egyenesen és a Kenézy felé kicsit jobbra el. Úgy kb. a két útvonal közül ez úgy 5 perccel rövidebb.
Elvileg, ugye, holnapig még jó lenne a bérletem, de Szilvinek mindenképp jegy kellett volna, ráadásul a busz nem a Kenézyig visz, hanem onnan is fél útnyit kellene gyalogolni, mint amennyit így megyünk -- szóval az egyenes légvonalat igyekeztünk gyalog választani. Még előnye, hogy nem kell 30 fokban buszra várni.
Itt a Dorottya utcai, egykor kerékvetőként szolgáló, Dani és énáltalam dínófejnek nevezett valami, amit mindig megnéztünk Danival anno, hogy vajon_ mi_ lehet_ ez... Nehezen jöttünk rá, mivelhogy egyáltalán nem áll kapuközelben -- a kerékvetők ugyanis közvetlen a kapuk bejáratánál szoktak állni, a m dínófejünk meg úgy jó két méterre a prérin. Szerintem meghagyták, mert szép.:)

Ismerős volt ez az út nekem már... 2007. 12. 22-én, kevéssel dél előtt történt válltörésem utáni traumára gyaloglás Dani segítségével, plusz 2008 első hónapjaiban hetenkénti röntgen+kontroll szintén segítséggel, majd 1 hónap gúzs után 40 db gyógytorna minden hétköznap. Gyalog, mivel busz- és egyéb fóbiáim voltak. Sőt, az első 10 gyalogolva is kizárólag Danival, annyira utca-, ember-, busz-, külvilágfóbiám volt nyaktól derékig magamhoz kötve a jobb karommal... póló, kardigán, kabát, minden üresen lógva körülöttem... de jó volt...
Ennyit az emlékekről.
Szóval reméltem, azóta annyit nem változhatott a helyszín, hogy ne tudnám, hova kell menni.
Minden rendben is volt, bár a tervezetthez később indultunk negyedórával, de azért bőven időpontunk előtt odaértünk. Az a +10 perc arra is volt jó, hogy az elromlott bejelentkezős-sorszámkérős ótómata jelezte ugyan Bence nevét a TAJ-számára, csak éppen sorszámot nem adott. Megpróbáltuk még egyszer, akkor meg sajnos, mára már nem áll módukban számunkra új sorszámot adni... Hurrá.
Na, akkor elkezdtem nyomozni, mert tudtam, hogy Szilvi nemigen fog kérdezősködni, akkor meg lehet, hogy a sorszámunk alapján már akármelyik rendelőnél hívhatnak is... tehát sürget az idő!
Az egyik várakozó hölgytől érdeklődve megtudtam, hogy ő nem tudta, hogy rossz ez az izé, mert ők új betegek, és melyik folyosón álló üvegkalitkáknál jelentkeztek. Uzsgyi oda. Elmondtuk a problémát, a hölgy a gépben utánanézett, úgyhogy tényleg be voltunk jelentkezve. Papírra felírta a rendelő számát és a sorszámunkat, úgyhogy haladtunk is vissza, megkerestük az ominózus rendelőt, volt három üres szék is, halleluja, és vártunk. Alig 10 perc múlva már meg is jelent Bencus hívószáma -- úgyhogy bevonultak. Én addig vigyáztam a cuccokra, mert Szilvi mindig úgy fel van cuccolva ilyenkor (enni-, innivaló, iratok, játék, nasi, pelenka, nedves törlő, száraz törlő, folyékony szappan -- minden sz@r), mint mikor én Pestre megyek több napra.
Kb. negyedóra múlva kijöttek, Szilvi kezében hozta Bencus gipszét:))), és mondta, hogy meg is kapták az ambuláns lapot, 2 hét múlva kell jönni, most pedig menni kell a röntgenbe, utána pedig a gipszelőbe, ahol kisebb, alkaros gipszet fog kapni a csecsemő.
Előzőleg még otthon beszéltük, hogy Szilvi elhozná a Bence gipszét. Mondtam neki, hogy szerintem nem valószínű, hogy fel fogják ajánlani, de ha ő nem mer rákérdezni, akkor annyi lesz, mint sok más: soha vissza nem térő alkalom. Mondtam, hogy ha leszedik, kérdezzen rá egészen nyugodtan, hogy elvihetné-e a gipszet... és hogy fejem rá, hogy tutira nem fognak nemet mondani; eggyel kevesebb szemétbe dobandó cucc nekik.
Még jó, hogy beszéltünk róla, mert így rá mert kérdezni, és nyilvánvalóan elhozhatta.
A röntgennél épp az ajtó mellett épp csak hogy leültek, a hölgy, aki kinézett, már húzta is befelé Bencust, hogy "gyere, drágaságom"... Újra bementek...
Mikor kijöttek, mondta Szilvi, hogy nem volt röntgen, sőt, a hölgy mindezidáig csupán várta a számítógépből az ideirányítást... megvizsgálta, megforgattatta, megnyomkodta, és mondta, hogy tulajdonképpen felesleges a röntgen, úgyis kap még 2 hétre egy alkargipszet. Oké, ezután azért nem telepedtünk a gipszelő elé, mert annyira viszketett Bencének a karja, hogy előbb kerestünk egy vécét, ahol Szilvi jól lemosta a fentebb már felsorolt eszközökkel Bence karját. Aki azért utána is feszt vakarta azt...
De mindegy: tiszta volt.
Gipszelő előtt előbb állás, majd sorülés sokáig. Ez tartott a legtovább, mert akármilyen jövés-menés volt ott, tehetetlenül széttárták a kezüket, hogy amíg nem küldik át a beteg anyagát, addig nem hívhatják be... Úgyhogy vártunk.
Majd az is elérkezett, hogy Bencust behívták, én cuccokra vigyáztam, ülve.
Aztán kijött Bencus boldog vigyorral, s a hófehér új kisgipsszel. Szilvi mondta, hogy ő is végignézte, legalább látta, hogy zajlik egy gipszelés. Azon csodálkoztunk, hogy ezt géz nélkül "adták". Vajon azért, mert felteszik, hogy ezt úgyis összefirkáltatják a betegek...? Mindenesetre eléggé "fogott" még ez a gipsz. Másik keze, ruha, minden olyan lett.
Kérdeztem, hogy nem mosták le a gyerek karját? Ugyanis ha az embernek közben nincs annyi esze vagy ideje, hogy lemossa magával vitt cuccokkal, feltételezhetné az ember, hogy azért csak lemossák új gipsz előtt. És nem!
Na, ezen is takarékoskodni kell, nyilván. Az jutott eszembe, mikor fél napig a bal kezemmel tartottam a jobbat az én válltörésem után, az akciókra várva azt hittem, megnyuvadok, mert úgy éreztem, egyetlen vékonyka szál tartja a vállamban az egész karomat, s csillagokat láttam. És mégis, egész hátralévő, ott töltött fél nap senkinek eszébe nem jutott volna, hogy adjon egy fájdalomcsillapítót! Pedig az abban az időben volt, amikor fűnek-fának, minden újabb ajtónál és lépcsőfoknál fizetni kellett a 300 Ft-os vizitdíjat! Amíg a vizitdíj megvolt, nekem majd egy tízesem ment rá arra... nyilván, hiszen rólam volt szó...
Amúgy évtizedekig nem lett volna rá szükség, de akkor óóóóh, yeah! Vizitdíj minden lélegzetvételnél.
Ezek után a bejárat utáni nagy, székkel telt "központi váró"-szerű hatalmas helyiségben ők leültek, elkezdték enni a szendvicset, inni a hazulról, hűtőtáskában hozott teát; én pedig bementem az itteni gyóccertárba, mielőtt lejár a 3 hónap, még 4 szívgyócceres receptemet kiváltani.

Mindenki elégedettségére ezután kimentünk újra a dögmelegbe, megkerestük a kórház előtti pavilonsort, ahol a kajáldásnál vettünk hazavitelre én 2 sült hekket, ők 2 sajtos hamburgert, majd nem a Dorottyán, ahol jöttünk, indultunk haza, hanem a Pesti utcán, ami a Tescóhoz vezet. Bencusnak ugyanis semmi baja nem volt, rohangászott végig körülöttünk-előttünk-utánunk, már idefelé is.
A Tecsóban újra hűltünk kicsit, ezalatt kihasználva a Xixo (ice tea-féle) akciót, Szilvi vett 6 flakonnal -- 2 az enyém --, meg, mivel nagyon kevés a pad a Tescóban, ezért felváltva mentünk el fagyiért. Ezt ugyanis megbeszéltük, hogy megesszük az év első fagyiját, ha túlleszünk ezen itt most. Mialatt ők elmentek a teáért, én a közvetlen padunk előtti postán befizettem egy épp nálam lévő aktuális csekket -- ez is megvan.
Utána fagyiztunk egy jót, és hazagyalogoltunk. A busszal kb. 5 perccel értünk volna hamarabb...
Mikor ilyen dögmeleg kánikula van és sok mindent intézünk, sokat cipelünk, több órát odavagyunk, utána mindig fél órás megkönnyebbült jajgatást szoktunk produkálni, annyira nagy kőleesésnek számít ez nekünk...
Az sem volt hátrány, hogy azonnal tudtunk kajálni, hiszen már fél 3 körül volt (bár igaz, Bence reggelizett is, és ott is evett egy szendvicset, Szilvi meg kekszezett; és mindhárman fagyiztunk is).

Szerencsére a lakás még nem 30 fokos, de tudom, ez csak pár nap kérdése ebben a hőségben. Tegnap 35 fokot mutatott a főtéri jelző... volt is annyi. Az erkélyünkön legalább 45-50, az is biztos.
Mindenesetre azért már elkezdtünk Honestynek vizes törülközőt kirakni, és időnként előszeretettel elterül rajta... (itt a képen most még jól érzi magát kifolyva a kosárból).