Már hétvégén alig vonszolódtam, de még hétfőn is dögmeleg volt. Délutánra jött és el is haladt mellettünk szinte csepp eső nélkül, csupán széllel néhány elég vészjósló felhőzet, de már anyámtól tudom, hogy ami dél felől jön, nemigen szokott nálunk "feljönni". Aztán éjjel lehetett pár merőkanálnyi eső tán, mert hajnalban nedves volt az úttest, de a lényeg, hogy tényleg lejjebb hűlt a levegő. Napközben 22-24-nél nem is ment feljebb, és a szél frissítette a fülledtséget.
Hétfőn időpontot kértem a laborba, keddre kaptam is volna, de mondtam, hogy akkor pont nem jó, mert a Kenézybe megyek, egyébként bármelyik más nap jó. Így kaptam szerdán reggel 9-re.
Kedd reggeli napkelte után:
Így indultunk ma, kedden újra a Kenézy traumára Bencussal. Már elmúlt háromnegyed 11, mire nekik sikerült összeszedelőzködniük, mert én magam részéről jóval hamarabb elkészültem, így még a neten is tudtam válaszolgatni ide-oda.
A múltkori szokott úton mentünk -- át a lakótelep közepén a Kishegyesire, majd úttesten átkelve végig a Dorottyán, vége felé a kórház felé eső elágazásán. Csepergett az eső, úgyhogy mindhárman ernyőztünk, majd beérve egy szatyorba tettük mindhármat -- erre voltam én, hogy a cuccokat fogjam és őrizzem, mikor ők bemennek valahova.
Most eleve a távolabbi, jó automatához mentünk, ott sikeresen kaptunk sorszámot. (Az elöl lévőnél még mindig ott láttam a nyílásnál a szakadt papírt... lehet persze, ez két hét múlva már isten tudja, hanyadik beleszakadás.)
Utána a jelölt ajtó előtt várakoztunk, előbb-utóbb mindig sikerülve leülni.
Várakozás közben már nem bírtam magamon a lyukacsos kardigánt sem: a kórház még nem hűlt át ennyi idő alatt, meg lehetett dögleni, csurgott rólam a víz. A gyerekről is levettük a hosszú felsőt, Szilvi bezzeg elbírta magán teljesen végig.
Mert ez egy kicsit hosszabb menet volt, mint az első kontroll.
10-15 perc alatt bejutottak ugyan a rendelőbe, de szinte azonmód jöttek is kifele kb. 3 perc múlva: menni kell a gipszelőbe, ahol leveszik a gipszet, majd a röntgenhez, utána pedig vissza a rendelőhöz.
A gipszelőnél sokat ácsorogtunk, sürgés-forgás, jövés-menés; elég sokára hívták be őket. Ezalatt észre is vettük, hogy rájöhettek, hogy attól, hogy a kinti hőmérséklet most nem kánikula, itt azért ugyanolyan, mintha az lenne -- érezhetően bekapcsolták a klímát. Így már valahogy elviselhetőbb volt. Na, a kardigánt azért nem kellett visszavenni!
A gipszelőnél érdekes módon nem nevek alapján szólították az embereket, hanem pl. Bencusnak megfogták az ép karját, és "gyere-gyere-gyorsan!" pattogós invitálással már bent is voltak. 2 perc múlva pedig kint -- Szilvi szerint elég sietős durvasággal szedték le a gipszet, már hajította volna is a gipszes szakember félre, mire a végén mégiscsak Szilvinek adta oda. Látszik is a vágáson, hogy nem sok óvatoskodás volt vele kapcsolatban: ahogy a jóisten megadta, úgy lett szétabriktolva...Szerencsére az én cicám ép maradt... Ugyanis az utolsó ovis héten sok minden rákerült -- a gyerekek jelei, vagy nyomtatott betűkkel keresztnevek (van gyerek, aki így már le tudja írni a nevét) -- sajnos, már eléggé elhalványodtak, hiszen 2 hete használja, öltözik rá, alszik vele --, a Szilvi szmájlija, az apja pókembere (aláírta, hogy Spiderman, onnan tudjuk:))), meg az én cicám is, melynek aláírtam, hogy ANYU. Félreértések elkerülése végett Bencének én vagyok ANYU, az anyja meg ANYA. Ez van.
Érdekesen érezte magát a gyerek, de láthatóan élvezte, hogy szabad levegő éri a karját, és hogy könnyebb az egész. Most nem is vakarta olyan rémesen, mint a múltkor.
A röntgennél több mint egy órát vártunk. Itt az a baj, hogy egyáltalán nem átküldött név szerint vagy kijelzett sorszám szerint halad a dolog, hanem aszerint, hogy ki áll legközelebb a nyíló ajtóhoz. Mi a nyílásával ellentétes oldalon ültünk, így bennünket nem is láttak. Eleinte ám ezt nem tudtuk, azért is mertünk leülni, de egyébként meg Bencus elég fáradt volt, fejével feküdt az anyja ölében, míg a szemben lévő falon nem voltak székek. Ráadásul közben mindig hoztak tolószékes, tolóágyas beteget, akik láthatóan sürgősebbek voltak. Szóval rettenetes sokáig vártunk...
Közben anyám is felhívott, hogy hát eléggé vizes minden, és hát jobb, ha elnapoljuk a mára megbeszélt odamenésemet. Én is amondó voltam, hiszen már 1 óra volt, és még be sem hívták a gyereket, a dolgok menetének felénél tartottunk.
Az ajtó nyílásánál lévő pár széknél lévő nagyobb fiúgyerek volt olyan rendes, hogy mikor legközelebb nyílt az ajtó és őt akarták behívni meg még pár nyomulót, akkor szólt nekünk, hogy "kettő bejöhet!" -- ezt mondták a röntgenesek. A fiú nyilván látta, hogy mi már mindenki előtt ott rostokolunk. Én eredetileg is mindig tuszkoltam volna őket minden ajtónyitásra onnantól kezdve, hogy rájöttem: csupán nyomulás kérdése a bejutás; de mire megmozdultak, már beugrott az aktuális 1-2 ember. Őrület.
Érdekes módon aztán meg bárhova bejutottak, onnan mindig tök hamar kijöttek...
Nos hát, miután megvolt a röntgen, visszakutyagoltunk a rendelő folyosójára, és állítólag a röntgenes szerint név szerint fogják szólítani a beteget. Én azért résen voltam, és mivel a sorszámot NEM vették el első alkalommal, mondtam Szilvinek, hogy azért figyeljünk a sorszámkijelzős hívásra is!
Itt is jó sokan összegyűltek, csak egy idő múlva lett ülőhely.
És tényleg: sorszám jelezte, amikor következtek. Milyen jó, hogy figyeltünk!
Megkapták az ambuláns lapot, tanácsokat a tornáztatásra stb. -- és végre vége! Hurrá!
Kimentünk a központi váróhoz, letanyáztak, ettek-ittak csatolt részeim (Szilvi mindig visz félnapi hideg élelmet és innivalót mindenhova), én pedig ittam egy krémkapucsínót az ótómatából. Meglehetősen finom volt.:)
Teljes megkönnyebbüléssel hagytuk el a kórházat, bízva benne, hogy azért nem kerülünk ide túl gyakran. Megkerestük az utcai pecsenyést-süteményest-hamburgerest, de sajnos, talán azért, mert egyedül volt a pasi, nem volt semmi frissen sült kaja, a lista ellenére (pedig 4 komplett menü is ki van táblákra krétával írva, valamint az elvileg állandóan kapható sült és rántott ezek-azok -- hát most semmi).
Sült hekkre pályáztunk, de erről most le lehetett mondani...:(
Úgyhogy akkor vettünk 3 sajtos hamburgert, meg Szilvi még kemencés lángost.
Ezután gyalog elindultunk a Bartókon, a Pesti utcán lefelé a Tecsóba, újra.
Kitaláltam ugyanis, hogy bár nemrég vettem, de már félig van a kétkilós High's táp, veszek már egyet megint.
Én vettem magamnak elvitelre a kajásnál egy doboz rizset grillezett csirkemellel, kérdeztem, fagyit akarnak-e, de nem kértek -- én sem, mert még "élt" bennem a kapucsínó íze, nem hiányzott a fagyi.
Bencus velem akart jönni a FN-ba, addig Szilvi elfoglalt egy padot tanyázás céljából, én meg odanyomtam neki egy csekket pénzzel, hogy HA MÉGIS elfogyna a posta kasszái elől az embersor, akkor gyorsan fizesse már be...
Bencus nagy élvezettel fogdosta és nyomogatta a sípoló macska- és kutyajátékokat, tetszik neki mindig ez a bolt. Én kiválasztottam a tápomat, majd Bencus addig fogdosott egy élénkzöld kis focicsíkos gumilabdát, hogy megkérdeztem, kéri-e. Felvillanyozva fogadta a felajánlást -- istenem, 200 Ft-ért mit kaphatnék már?
S mivel a táp 1800, így legalább nem kellett a 2000-esnél sokat kínlódni a pénztárnál sem.
Kívül Szilvi természetesen nem fizette be a csekket, mondván, hogy mindig töltődnek felfelé a sorok. Ő meg közben átrendezte a cuccokat, hogy kevesebb legyen, és könnyebb legyen cipelni. Most viszont kinyitott az egyik zárva levő kassza a postánál, az ott lévő jónép szétoszlott háromfelé. Ergo két-két ember maradt mindegyiknél. Nyilván odapattantam, ahol úgy láttam, nem túl bonyolult dolgot intéző emberek állnak, és hamarosan meg is szabadultam újra a csekkemtől.
Hazáig gyalogoltunk, Bence a tágasabb füves részeken játszott az új labdájával.
Már pont a mi rétünknél jártunk, amikor egyszer csak elveszett a laszti. Érdekes módon nem találtuk ám egyből, pedig ki kellett volna ríjon a nemrég lenyírt, sárga fűből. Mindegy, ha ott vesztette el, akkor nem hagyjuk! Mászkáltunk mindenfelé vagy 10 percig is, hihetetlen volt, hogy nem találjuk! S a végén természetesen ki találta meg? Hát jómagam, szemüveg nélkül egyértelműen, a másodlagos zöldhályogommal. Fő, hogy megvan, és nem hagytuk veszni.
Lényeg, hogy ezen az egészen is túl lettünk, végre...
Aznap esti naplemente:
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése