SIM-probléma és anyámnál

Hétfőn este, helyesebben éccaka kapcsolnám ki a (mezei lábbal hajtós, előfizetéses, családi csomagos) Nokiát, látom, hogy valami olyan fura rajta. Térerő nulla, valamint aszongya nekem, hogy nincs szolgáltató. De mivel már éjfél utáni fél 2 volt, hát nem kezdtem el vele bíbelődni, kinyomtam. Mondván, hátha holnap bekapcsolásnál feléled...
Úgyhogy kedden, mikor fél délelőtt kapcsolnám befele, hát megkérdezi, hogy SIM-kártya nélkül is óhajtom-e a készülék beüzemelését. Mondom: hö?!
Soha életemben nem szedtem még szét ezt a mobilt, úgyhogy hiába is molesztáltam a potenciális záródásoknál, nekem meg sem moccant.
Hú, mondom, már meg mi lesz, mára van megbeszélve anyámmal, hogy megyek hozzá, és előtte még fel szokott hívni.
De közben meg Katám is beígérkezett egy telefonálásra, 10-12-ig szóló intervallumra, ami be is érkezett, míg kínlódgattam a Nokia esetleges, ám reménytelen szétszedésével. Jelzem, ha szétszedem, se nagyon tudom, hol keressem a SIM-kártyát, a legelső Panasonic mobilomnál volt olyan, hogy valami miatt meg kellett igazgatni, de hát az már tizenpár éve volt. Valamint akksikat cserélgettem párat, mert azok még igen hamar rászorultak arra.
Na, lényeg, hogy Katámmal beszélgettünk, beszélgettünk; de közben kénytelen voltam a másik, sokkal régebbi kártyás Samsungomról írni anyámnak egy sms-t, hogy majd felhívom ÉN vonalasról, ne aggódjon, csak valami baj van a telefonnal. Reméltem, hogy megkapja, még mielőtt ő elkezdene hívni.
Nyilvánvalóan már előtte hívott háromszor... Utólag kérdeztem, hogy mit gondolt, mikor sehol semmi; hát azt mondja, hogy ő természetesen mindig arra, hogy valami baj van... Na, ettől akartam megkímélni a másikról küldött SMS-sel. Amit végül is megkapott, csak már a három sikertelen hívás után.
Katámmal egyébként mivel ingyen beszélgetünk ugyanattól a szolgáltatótól való vonalasunkon, ezért ritkán, de igencsak velősen szoktunk eltársalogni.
Most úgy érezte, hívnia kell, mert nagyon lemondónak, lehangoltnak érez. Azt mondja, hogy azt érzi, hogy hiányzik mellőlem egy olyan valaki, aki ennyi betegség és egyéb bajok mellett kicsit biztatgatna, kicsit erősítgetne, hogy nincs még itt a vég. Ne mondjak már le annyira magamról, nekem még dolgom van a világban a látszat ellenére, és hinni, bízni kell, hogy a jóisten valami úton-módon elém küld valami lehetőséget, amellyel nekem is könnyebb lesz, vagy megoldódnak a halmozott egészségügyi idegeskednivalóim.
Amikor beszélt, tényleg azt éreztem, hogy mennyire igaza van, és majdnem elsírtam magam, annyira hálás voltam azért, hogy valaki törődik a kétségbeesésemmel. Hogy egyáltalán vette, fogta a radarjával azt, hogy én már temetni készülök magamat.
Egész napra elég sírós hangulatba kerültem, pedig ez nem sűrűn fordul elő, minden kétségbeesésem ellenére... pedig kell ez néha. Miért kell nekem folyton keménynek látszani, miért is nem engedhetem néha szabadjára az érzéseimet?
Köszönöm, Katám...

Mikor befejeztük a beszélgetést kevéssel dél előtt, még pityogtam egy keveset, és felhívtam vonalasról anyámat. Megbeszéltük, hogy már hívott háromszor, de megkapta az sms-t is, szerencsére; de akkor várna, mert irgalmatlanul sok a málna, és aki nála megfordul, mindenki kimegy legelni, és meg sem látszik a termésállomány ritkulása.:)
Oké, elkezdtem pakolni mindent, amit hozzá, neki szántam. Szilvi közben elment Bencével a városházára, mert képzeljétek el, mostmár csecsemőknek is személyi igazolványuk (is) van! De tényleg. Érvényes: 14 éves koráig. Közben a diákigazolványt is intézték már, fizettek érte még az oviban, és az is várható.
Útlevélen és adókártyán kívül már neki is mindene van...
Összepakoltam a sok göngyöleget, a száraz kenyeret, apróbb-cseprőbb maradékokat, valamint Szilvi kikészített anyámnak Milka táblacsokit, "Jó reggelt" szeleteket, egyéb, Bence által hanyagolt csokiféléket. Mivel anyámnak, ugye, erre nem jut, pedig szereti...
Úgyhogy elbandukoltam hozzá. Nekem való, kellemesen hűvöskés 21 fok volt, de így is melegem lett az út végére. Olyan volt a hangulatom, hogy útközben is pityogtam -- most jött ki több hónapos (tán éves is) elfojtott lelki fájdalom. Nem jártak azokon az utcákon, úgyhogy nem kellett aggódnom, hogy bárkinek is megakadna rajtam a szeme.
Anyámnál persze nem mutattam -- van neki is pont elég baja, és így is rengeteget tesz értem! --, és egy idő múltán el is múlt ez az állapot, megnyugodtam.
Isteni házi spenótot ettem 2 szelet rántott parizerrel, kicsit később pedig megkóstoltam a szintén frissen főzött isteni zsenge házi zöldborsót, petrezselymes krumplit köretként egy párolt csirke-alsócombhoz.
Nyilvánvaló, hogy ez volt az egész napra is kiterjedő kajám; ha anyámnál ebédelek, nem szoktam vacsorázni, mert egyszerűen nem leszek éhes.:)

Nem beszélve arról, hogy az este fél 7-es visszaindulásig még kétszer kimentem málnát legelni.:)))
Egyébként anyám előre leszedett 2 nagy tejfölös vödörnyi málnát, és most is kivonultunk, hogy ő szed még eggyel, én meg szedjek egy másikkal ribizlit. Ez már 4 vödör, ami elvitelre várt.
Közben a szomszéd kutyákat is megtömtük az áztatott, ízesített, maradékokkal dúsított kajával. Mivel kétfelé, két kanállal etetünk, nincs értelme fotózni, csak sebesen lapátolni átfele a kaját.
A szomszéd cicát ma nem láttam -- hiányoltam.
Meglehetősen nagy meggyérés is van, de attól tartózkodom...

Szegény anyámnak most az átlagnál is jobban fáj a lába. Ha feláll -- bottal, természetesen -- még fél percig áll, mire el tud valahogy indulni. De ha fájdalomcsillapítót vesz be, akkor meg nem megy tőle a vizelet!
Már tudják, hogy melyik fajta fájdalomcsillapítót nem tanácsos neki szedni, talán, amibe ibuprofén vagy mi van. De ettől függetlenül mindegyikféle előhoz belőle kellemetlen mellékhatásokat, viszont néha már éjjel sem tud aludni, annyira fáj a lába.
Számon tartottam a sorozatát, legalább hadd legyen neki annyi öröme, úgyhogy megnézte, én addig jöttem-mentem, fotóztam, próbáltam eldönteni, hogy lesz-e hasmarsom vagy sem...:D

Jó, lelket könnyítő volt most is itt lenni, bár nem annyira megnyugtató számomra anyám állapota.:( Sőt.
Fogalmam sincs, mi lesz, hogy lesz, ha majd rosszabbodik neki...
És senki azt ne higgye, hogy ő egyébként pihen. Hát ez a főzéseiből is látszik, a több liter málna szedéséig, de egyébként meg csak úgy mellékesen szokta említeni, hogy milyen jó ez az idő most, hogy tovább tud dolgozni a kertben! Mikor legjobban fáj a lába, kibiceg a kertbe bottal, és pl. felkötözi a paradicsomot... elveti a... már fogalmam sincs, miket. Gyomlál. Locsol szinte minden este, kivéve, ha esett valami kis eső.
Azt mondja: ha fekszik, is fáj a lába... Csak egyszer el ne essen és ott ne maradjon!
Még jó, hogy elég sűrűn ránéz ez is, az is. (Tök jó ez a tökvirág! :)))


























Érdekes, hogy még most van a nyári napforduló, a legrövidebb éjszaka stb., és már láttam őszt idéző faágat az egyébként tiszta zöld kertben. Olyan gyönyörű, úgy szeretem mindig az ilyet.

Anyám aztán odapakolt részünkre Szilviékkel a borsós-krumplis csirkéből; Dani részére is odakongatott egy nagy doboz spenótot, 4 rántott parizerrel, mert tudjuk, mennyire imádja Dani a spenótot. Valamint elhoztam 4 lityi málnát-ribizlit. Idefele könnyebb volt a két nagy cuccom, mi tagadás...:))
A Gyepűsoron is kinyíltak a trombitavirágok, ezeket is úgy imádom.:)

Hazaérve jól lefőttem, és félúttól más útvonalon jöttem a megszokottól eltérően. Ennek oka az volt, hogy már a Gyepűsortól nem tudtam sehogyse megszabadulni egy gyakorlatozó kismotoros repesztő suhanctól, aki fel s alá bizonygatta hősiességét az utcán. Ráadásul összetalálkozott egy gyerekkocsit toló, picit tán sötétebb árnyalatú tizenéves párral, akikkel roppant jóban volt és csak a hangoskodást, az időnkénti repesztést hallottam. Egyszerűen zavart. Mindig reménykedtem, hogy elfordulnak valamerre -- nem. A Hatvan utcai kertből kiérve reménykedtem, hogy a Kishegyesin bármerre elfordulnak -- nem. Beálltak a zebrához ugyanúgy, amerre én is betolattam... a suhanc ott is repesztett körbe-körbe, a gyerek ordított, az ifjak meg röhögtek... annyira nem hiányzott ez nekem a hangulatomhoz, hogy nem igaz. Még a zebrán való, Tócósba való átkelésnél is reménykedtem, hogy NEM arra jönnek, amerre én mennék. De bizony, arra! És ez még csak feleút!
Úgyhogy Manóka fogta magát, és balra elkanyarodott a szélső tócósi házaknál, és befelé pedig ott mentem, ahol a 2. albérletünk volt. Úgyse jártam arra már régen. Innen mentem befelé a házunk felé, felfedeztem pár új dolgot, és nem volt plusz kerülő sem. Valamint a harsány és zavargó ifjúsággal többet nem találkoztam.

Aztán este próbálkoztam az okos műszaki emberekkel megkonzultálni cseten a mobilproblémáimat.
Dani azt is ígérte még délelőtt, hogy este eljön. De telt-múlt az idő, és egyszerűen nem értem el gép előtt, miközben István is sajnálkozott meg hasonlók. Úgy belemerültem a szerencsétlenségbe, hogy a BK-t is elmulasztottam...
Majd Szilvi jött be, és este 10 körül kivitte a mobilt, hogy megpróbálkozik vele...
Hát kb. félóra múlva jött is, hogy talán sikerült, kis mini csavarhúzó is kellett hozzá, mert ő sem tudta volna segítség nélkül szétszedni. Meg hogy az akksi mögött van a kis sarkított négyzet alakú SIM, fültisztítóval megtisztogatta a helyét, megtörölte a kártyát, majd a visszarakással többet küzdött, mint a kivételével.
Lényeg, hogy úgy hozta már be nekem, hogy kérte a PIN-kódot. Hála a jó istennek, eggyel kevesebb gond!
Úgyhogy jó, ha az embernek a lánya is nagyobb műszaki érzékkel bír, mint az anyja. (Ő egyébként a férjénél is ezerszer jobban otthon volt bármilyen készülék kezelésével kapcsolatban is.)
Dani fél 11-kor írt rám, hogy még most lett vége a próbának.
Én meg írtam, hogy megoldódott, köszönet, mivel hogy reggel 6-ra megy dolgozni e héten, menjen haza alvadni, nem sürgős idejönni, a többi megvárja (mosott ruha, spenót stb.).