Jelentkezés

Ismét letelt a három hónap és eljött az ideje a MÜK-nél való jelentkezésnek.
Én komolyan nem tudom, mit gondoljak, mikor a statisztikákat harsogják a médiák, miszerint hú, de fantasztikusan csökkent a munkanélküliek száma. Hol is? Mikor is, mitől is??
Most nem a legutóbbi alkalmak szerinti gyorstalpaló fsz. 1-be kaptam sorszámot, hanem fel az emeletre a saját ügyintézőmhöz. Ide egy egész hosszú folyosó végéig kell menni. Na, ezen a folyosón alig bírtam végigaraszolni. Mindenféle kor, réteg és egzisztencia vagy anélküliség képviseltette magát, és komolyan úgy éreztem magam, mintha a debreceni Mihály-napi vásárban próbálnék meg valahogy a célhoz tülekedni. Mindig sokan szoktak lenni, de ennyien...?
Csupán ezen az egy folyosón egy csomó ajtó van, ugyanannyi ügyintézővel mögöttük. És nem is mentem nyitásra, mert azt eleve tudjuk, hogy semmit nem nyerünk vele, ugyanúgy délben jön el az ember, mintha 10-re megy. Ráadásul ablaktalan, végeláthatatlan folyosó az egész; tudatosan erőszakoltam a gondolataimat, hogy ne jöjjön ki rajtam a fóbia vagy valamiféle pánikroham.
Meg is értem az esetek többségében működő gyorstalpalókat, hiszen akik csak jelentkezni jönnek -- pecsétért és a következő időpontért --, arra az tökéletesen megfelel. Nem is értem, most miért nem működött...?
Többet itt sem csináltak, csupán másfél órát ácsorogtam a tömegben és küzdöttem a hőgutával és a fóbiámmal. Legfeljebb annyi, hogy bent leülhettem arra az 1-2 percre, és pár mondatot váltottunk is az ügyintézővel. Elhangzottá tettük, hogy nincs semmi, meg jaj, de borzasztó, meg hogy na de hát reménykedjünk. Tisztáztuk, hogy gondoskodjak az éves 30 nap egyszerűsített munkámról valahogy, hogy mégis azért teljesen fillér nélkül ne maradjak. Oszt szevasz, de legalább kipipálható a program.
Ezzel jócskán bele is másztunk a délutánba, mire hazaértem.