Ifjúsági zenés mise

Annyira jó volt a mai mise, hogy egész hosszú időre hatása alatt voltam.
Ifjúsági zenés mise volt, és kivételesen egy kicsit sem sikerült elkésnem a megszokottal ellentétben, tehát már az első, bevonulás előtti számuktól kezdve tanúja lehettem mindennek.
Titokban reménykedtem is, hogy hátha lesz zenés mise, mert elvileg ma van a napja (hónap utolsó vasárnapja), de ez már néhányszor nem így történt, gondolom, bárminemű akadályok, nyári programok miatt elmaradt; tehát nem lepődtem volna meg, ha nincs. Mint ahogy azon sem, hogy az utóbbi pár hónapban elég sokszor volt csendes mise, amit van, aki direkt kedvel, de van -- mint én is --, akit nem annyira lelkesít. Ami azt jelenti, hogy még orgona sincs. Én nem annyira kedvelem a csendes misét, pláne, ha kivetítő sincs, elég összevisszaság uralkodik olyankor az énekléseknél. Szerintem szükség van az orgonára és kántorra, ne menjen a nép "mindenfelé", bár nyilván mindenkinek akadhat más elfoglaltsága, így a kántornak is, de a csendes mise akkor is inkább hétköznapokra, mint vasárnapokra passzol elsősorban, ha már nincs más megoldás. Tudom, hogy a mise egészének nem a zene a lényege, hanem a prédikáció, a mondanivaló. Az orgona mégis hozzátartozik a kellő hangulathoz.
Az ifjúsági zene pedig mindig is a kedvenceim közé tartozott. Nemcsak azért, mert Dani is részt vett benne pár éven keresztül; szenzációs volt hallgatnunk anno keresztanyámmal együtt, ahogy a basszusgitár stabilan támasztja alá a gitárok, hegedű, fúvós, időnként szintetizátor és ütemhangszerek, valamint gyönyörű énekhangok adta lelkes zenét; s ezekre a mai napig jó visszaemlékezni.
Ezen a mostanin is jól szólt egy másik basszgitár, és még kényes hallásom sem tudott kiszűrni hamis hangokat, bakikat, nem megfelelő ütemben szólaltatott ütőhangszereket; egyszóval szuper kis csapat volt, amely egész rendkívüli módon szépen, összeszedetten kísérte a mai zenés misét.

Pénzek és fóbiák

Ma befizettem az illetéki részletkérelem illetékét, plusz megfogadva az illetékes ügyintéző tanácsát és a szűk családbeli érdekeltek véleményével egyetértésben befizettem az összeget (nagynéném még őrzött, összes maradék pénzét) a Dani számára esedékes illetékből.
Ez az összeg volt végül is az egész "vagyonunk", melyet a nehézségek ellenére sikerült megőrizni (könnyű úgy, hogy az embernél úgy van nála a másé, hogy tudatilag, gyakorlatilag elfeledkezik róla, merthogy nem az övé!, ami nem az övé, az nincs!, és csak akkor jut eszébe, ha az ominózus üggyel kapcsolatos befizetnivalók jönnek elő) -- ez összeg nyilván több maradt volna, ha a hosszadalmas eljárás minden egyes lépcsőjéhez nem kértek volna kisebb-nagyobb vagy sokkal nagyobb összegű illetéket, melyeket szintén nem tudtunk máshonnan fizetgetni, mint e pénzből; így most ez a befizetett összeg a fizetendő egész illetékhez képest annak csak harmadánál némileg nagyobb részét tette ki.
Maga nagynéném gyűjtögette össze épp erre a célra, ahogy mondta is. Szerette volna kigyűjteni szegény az egész örökösödési illetéknyi összeget öt számjegyű nyugdíjából, hogy csak örömet jelenthessen keresztfiának (és általa nekünk) az örökség, s ne gondot. Sajnos, ezt halála megelőzte, de ez is, így is nagyon nagy könnyebbség. Így a maradékhoz viszont tényleg mindenáron meg kell kapja Dani a részletfizetést szintén ötszámjegyű keresetéhez képest, ha benyújtjuk, mert többet egy fillért sem tudunk honnan előszedni, és nyilván a maradék összeg sem kevés, amire még természetesen kamat is jön. (Amit nagyon jó lett volna elkerülni, ha valami csoda folytán be tudtuk volna egyszerre fizetni az összeget... hisz ez plusz ötvenezer az ablakon ki, de hát még így is örüljünk.)
Nagyon nem mindegy, hogy havi 20, vagy havi 40 lesz a részlet, miközben fenntartja a garzont és magát. Feltéve, ha megkapjuk a javaslat útján kért 15 hónapra.
Tudom, ez azt is jelenti majd, hogy nem fog tovább még engem is tudni támogatni, ami egyébként teljesen és nyilvánvalóan az ő akarata és ötlete volt ettől az évtől... De ezt is köszönöm, és igyekszem arra nem gondolni, hogy mi lesz, ha már senki egy vassal sem fog tudni támogatni.
A benyújtásra még várunk, mert most éjszakássága lévén nem tud munkáltatói igazolást szerezni, valamint jövő hét szerdára van időpontja a lakcímátíratásra, azt már kivárjuk. Addig kitöltöm a sokoldalas nyomtatványt, s már tiszta lappal, új lakcímmel akarjuk benyújtani a részletfizetési igénylést.

Még elmentem a FN-ba, mert a csekk-fizetninemtudási fóbia mellett az állatkaja-szükséglet fóbiája legalább ugyanakkora nálam. Az sem érdekel, ha saját kajára hetekre nincs miből költeni, vagy hogy létezik olyan, hogy restellek pl. vasárnapi misére menni, mert nincs még egy kis perselypénzre valóm sem... és inkább nem megyek.
De az állatoknak meg kell lenniük a szokásos kajájuknak, ahogy az oltásaikat is muszáj volt kiküzdenem. Most is hazacipeltem 30 napra valót, szárazat és Félix tasakosat egyaránt, plusz Kleofásnak 2 doboz szárított marhaszívet. Így vagyok nyugodt. Valamint leszámoltam Daninak 3500-at a 12 kg-os alomért (most szerencsére nem 4000 volt), melyet csak ő bír elhozni... biciklin, hátizsákban... Ők egy hónapra letudva.
Csak ne telne olyan gyorsan az idő...

Ősz eleji temetőzés

Ma, szerdán pedig temetőlátogatást szerveztük anyámmal. Tesszük ezt egyre konkrétabbá téve már a múlt hétvége óta. Mint kiderült, én is mennék most már, ő is tervezi. Akkor miért ne menjünk együtt, mikor őt nagyon nem megnyugtató már bárhova egyedül "engedni"? Nem mintha nem lenne még most is fizikailag sokkal erősebb nálam, ha pl. félméteres muharral benőtt sírgyomlálásról van szó; amit a múltkor én egyedül, abszolút szerszám nélkül ott kellett, hogy hagyjak. Legalább egy kést vittem volna magammal, mert kézzel kicibálni abból a kőkeménnyé sült földből semmi értelme nem volt, mert a muhar és egyéb gazok gyökerei beszakadtak. Mentálisan, szellemileg sincs semmi probléma vele. De a kor, a reuma, a szíves és keringési problémák őt is leverik néha a lábáról. A lábáról, melynek fájdalmának elviseléséhez rendszeres fájdalomcsillapításra van szüksége. És probléma megkeresni a megfelelőt, hiába van annyiféle fájdalomcsillapító! Bizonyos összetevők mellékhatásilag egyéb súlyos problémákat idéznek elő nála... így nem igazán azt a fájdalomcsillapítót szedi szegény, amelyik a leghatékonyabb lenne a cél érdekében.
Ám "jó dógos asszony" volt világéletében, tehát néhány sír megtakarítása és beültetése nem gond neki, ha már egyszer ott vagyunk!
Én el akartam menni hozzá, hogy majd együtt induljunk, bár onnan csak egyetlen járat van és félóránként, és az sem megy a temetőbe. Tehát mindenképp át kell szállnia. De lebeszélt az értemenésről, meggyőzött, hogy istenbizony nem cipel semmit, nem nehéz a cucca -- bár tudtam, hogy minden szükséges szerszámfélét, vödröt, ollót, flakonokat, metszőollót, kést, kiskapát és -gereblyét ő hoz. Hogyhogy nem, még készülődése közben berepül pár palánta, pár csokor kerti virág, sőt saját készítésű és azonnal lefagyasztott csomag szilvásgombóc is a szatyrába.:)) Mert az is nagyon fontos temetői kellék!:DD Melyek külön nyilván "á, nem nehezek", de emlékszem, mikor tél végén Szilvivel úgy cibáltuk-segítettük le a troliról, amivel érkezett, mert valahogy annyi cucca lett, és ő olyan nehezen indult be a leszállásnál, hogy ihaj. S akkor ott, a temető előtt volt megbeszélve a találkozó, és mi Szilvivel busszal mentünk helyből.
Ezért aztán most félúton találkoztunk, úgy, hogy megegyeztünk, hogy 8.50-kor indul mindenki otthonról a saját buszához, és majd találkozunk valamikor a Segner téren. Így mindketten mentünk 3 buszmegállónyit "saját" buszainkkal, s mikor odaértem, ő már egy váróban lévő ülésen (hál' istennek) üldögélt.
Hűvösnek indult az idő, sőt, hajnalban esett is. Ezért, bár nem jellemző ránk, de volt rajtunk hosszú ujjú felső (a tegnapi illetékintézés hidegben-szélben és nyári blúzban után nem kockáztattam), ami még indulásnál rendben is volt.
Anyámmal tökéleteseket szoktunk beszélgetni, telefonon is csak hüledezünk, hogy már megint letelt egy óra... áldás a családi csomagért. Így egy percig nem volt unalmas a félnapos program -- ugyanis már írtam, mikor indultunk, és du. fél 4-kor értünk haza.
Teljes napsütés, szinte zavartalan nyári hőmérséklet fogadott bennünket, mire kiértünk a temetőbe a trolival. Némi vita után anyám fizette a virágokat, amiket megvettünk. Viszont egy szál fehérrel -- nem tudom a nevét -- elszaladtam a régi kedves barát sírjához, ami nagyon közel van, mondhatnám, pár méterre a ravatalozótól. Ám mivel anyámnak minden méternyi gyaloglással takarékoskodni kell, és a mi sírjaink a másik oldalon vannak,  inkább leültettem őt körberakva cuccainkkal a temetőkapun belül egy padra, én meg elszaladtam Z. és családja szépen karbantartott sírjához, hogy legalább pár perc az ő emlékezetére is adasson...

Anyámmal eztán végiggyalogoltuk szokásos utunkat. Ő az a fajta egyébként, aki nem bírja nézni, ha az útbaeső ismerősei sírját rendszeresen elhanyagolják. Rengeteg sírt gondozgatott már így apai nagyanyám halála óta, ami már 41 éve volt, és apám halála óta, aminek most volt 29 éve! És ő az egyetlen, aki ha "hazajut" Füzesgyarmatra (ez már csak úgy lehetséges, ha öcsém elviszi kocsival), ott is az összes felmenője és rokonai sírját mindig ő teszi rendbe, pedig ott is vannak rokonok, sőt. S ezen sírokban még az én dédszüleim is ott vannak, nagyszüleim, azok testvérei... két különböző temetőben!

Fenti sír nyilvánvalóan nem az, amit rendbe tettünk, itt arra nincs szükség, rendkívül szépen rendezett családi sír. Itt anyám szomszédasszonya, barátnője nyugszik, és hát útbaesve itt is meg szoktunk állni néhány percre.

Így hát először Cs., egy volt, aranyos kolléganője sírját tette emberivé (most nem teljes legazolás volt, mint tél végén, de azért lekerült sok nem odavaló...), virágot raktunk hozzá, és mentünk tovább.
Apukám sírja volt a legnagyobb feladat. Ugyanúgy nézett ki, mint nyáron, mikor mint írtam, egyedül voltam szerszám nélkül, és azon kívül, hogy friss vízbe virágokat tettem, nem nagyon tudtam vele mit csinálni. Elkezdtem én kézzel cibálni a félméteres elsárgult muhart, de teljes erővel is csak a föld felett szakadt el... annak meg, hogy a gyökerek bent maradjanak, semmi értelme órákig küzdeni a föld feletti résszel.
De anyám nem lepődött meg, ha ilyen száraz nyár van és ha az ember nem tud hetente legalább egyszer kimenni, akkor sajnos, de ez ezzel jár. Ezért is szeretném egyszer lefedetni a sírját, ugyanúgy, ahogy a nagyanyám sírját is rendbe tetette két menye (anyám egyenesre állíttatta és felújíttatta a festést, másik menye meg lefedettette úgy, hogy csak egy rombusz alakú nyitott rész van, ahova bőven elég egy ültetett növény és 3 leszúrt váza friss virágoknak. És mindig rendezett hatást kelt.
El kell már ismernie anyámnak is, hogy ez nagy út, hosszas program és nehéz munka egy 81 évestől. Mindamellett meg örökös lelkifurdalás is, hogy nem bír az ember kellő gyakorisággal menni, és akkor valószínűleg hogy nézhet ki a sír... De sajnos, ezt hiába tudjuk és látjuk be, jelenleg nincs a családunk abban a helyzetben, hogy lefedessük apám sírját és megcsináltassuk nagynéném urnasírkövét. Nagyjából leginkább azért, mert nekem majdnem semmi a jövedelmem.
Mire apámhoz értünk és dolgozni kezdtünk, muszáj volt magunkról levetni a reggeli időjárás miatt felvett cuccokat, és ezentúl -- micsoda megkönnyebbülés -- táskáinkban cipeltük azokat tovább...
Anyám cérnakesztyűt is hozott nekem, és a szerencsére pár napja volt rendes eső és a ma hajnali csekélyebb mennyiség miatt könnyen, gyorsan és eredményesen tudtuk a gazokat, muhartenyészetet tövestül irtani. Közben én voltam az ingázó kúthoz, szemeteskonténerhez; mihelyst összegyűlt egy ölrevaló gaz, illetve az apróbbakból egy vedernyi, vittem a szemeteshez, illetve az összes vázákból ez elrohadt nyári csokrokat. Vázamosások, tiszta víz vitele -- ezt az ingázásomat anyám nagyon díjazta, többször elmondta, hogy milyen jó, hogy együtt jöttünk, mert neki a folytonos jövés-menés az egészben a legnehezebb, nem az, hogy a síron dolgozik! --, bele friss virágok. Itt-ott anyám kertjéből szárazvirág, néhány primulapalánta, óvatos locsolás, sepregetés, gereblyézés. Mire végeztünk, rá sem lehetett ismerni a sírra, főleg, hogy a környékét is rendbe tettük. A különbség látványa hatásosabb lenne, ha előtte is lefotóztam volna a sírt...

Ezután átmentünk az úttesten egy másik táblába -- egymástól a két sír közötti, nagyjából 30 méteren -- az apai nagyanyám sírjához. Ott csak a lezárt fedélnyílást tettük rendbe, némi gazt, szemetet, száraz cuccot és nyári virágkorhadékokat elvinni a szemetesbe, szintén a vizes ingázások, friss virágok, sír és környéke lesepregetése, és már készen is voltunk.

Lassan kezdjük kitapasztalni a lerövidített utakat, így nagyanyámtól a sírok között mentünk előre, ahol kibukkantunk egy jó irányba menő szélesebb, sírok közti útra, s onnan már egy úttesten átmenve épp előttünk állt az az út, melyen végigmenve az urnaligetbe jutunk.
Nagynéném sírját eredményesebben meg tudtam a nyáron művelni, ott nem volt olyan káosz. Hatalmasra nőttek a bimbós krizantémok, melyeket anyám meg is kötözött, hiszen mégiscsak egy harmadsírnyi terület egy urnasír. Megmaradtak a primulák, de anyám még oda is ültetett pár tulipánszerű hagymát és még egy-két kis pálmalevélszerű palántát, melyeknek elvileg fehér virágaik lesznek. Kisepregettük-szedegettük a gazt, körben is, elhordtam a szemetet, kicseréltem a vizeket, beraktuk a virágokat, megöntöztük a palántákat, majd kissé távolabb leültünk egy padra. Ettünk sajtos kekszet, anyám ivott teát, én meg kibírtam a temetőkapunál lévő ivókútig. Míg itt pihengettünk a padon, és végig ennél az urnaligetnél folyamatosan dübbentek a kókuszdiók a hatalmas magasságokba nőtt fákról! Most láttam először ilyen termést. És azért folyamatosan frászt kaptunk, mert ha abból a magasságból netán a mi fejünkön landol egy-egy ekkora földre puffanást produkáló kókuszdió, szerintem tutira igen észrevesszük! Úgyhogy szerintem csak a mázli, hogy nem kaptunk néhány erős kupán csapást!
A padon aztán több szatyorból egyet csinált anyám, adott is egy metszőollót, hogy legyen nekem is, meg ideadta a még félig fagyott szilvásgombócot:)), akkor vettük észre, hogy elhagytuk a botját. Visszanyargaltam a keresztanyám sírjához, ahol a sor első sírjához volt támasztva a bot, úgyhogy hálajóisten, meglett! Közben már ott ügyködött két idősebb hölgy, akik mondták is, hogy nem győztek sajnálkozni, hogy hú, szegény, aki itt hagyhatta! stb., végül is közösen örvendeztünk, hogy meglett a bot!

Mi tagadás, mire visszabandukoltunk az utakon a temetőbejárat közelébe, ott a szépen, nemrég felújított, parkosított részekben gyönyörködve leültünk egy padon megpihenni, hát igen elfáradtunk. Nekem majd széjjelment a hátam, olyan idegesítően fájt, a lábam meg csak leginkább nagyon elfáradt. Anyámtól kérdeztem, neki nem fáj-e a háta, s milyen érdekes, neki az nem fájt, 81 évesen! Pedig ő sokkal többet dolgozott folyamatosan derékszögben meghajolva. Viszont az ő lába sokkal jobban fájt az enyémnél, pedig én gyalogoltam sokkal többet. Hát így van ez, ezen jól elszórakoztunk.:))

Kint a megállóban konstatáltuk, hogy minden jármű elment. Ilyen ugyanis, hogy üres a megálló, nem szokott lenni! De nem zavart minket. Legalább le tudtunk ülni. Közben újra találkoztunk a két idős nővel, akikkel a botmegtaláláskor találkoztunk, így velük is beszélgettünk.
Anyám úgy döntött, ne kísérjem haza, el tud ő menni trolival, majd az állomástól a saját buszával haza. Azért be kell valljam, ilyenkor addig ideges vagyok, míg este fel nem hívom, hogy biztos-e a hazatérte. Már régebb óta megfogadja a tanácsom hálisten, hogy hordja a mobilját. Sose lehet tudni. Szükség esetén taxit vagy mentőt is tud hívni magának!
A troli előbb jött, mint az én Tócóskertbe menő buszom, így odacihelődtünk anyámmal, a botjával, szatyrával, és felraktam a trolira. Szerencsére tele volt üres hellyel.
Nem úgy a 10 perc múlva jövő buszom: zsúfolásig tele elsősorban diákokkal, így kb. félútig az ajtóban lógtam a cuccaimmal és minden megállóban leszálltam... félúttól le tudtam ülni, s bizony leülve még inkább éreztem, hogy ez a szituáció nem az, amikor az ember a fiatalságára büszke.:)) ...
Hosszú, meleg nap volt, de eredményes; ilyenkor ez az, amire érdemes visszagondolni. Mindig megnyugtató, ha valami olyat elvégzünk, vagy túlesünk valamin, elintézünk bármit, ami már régóta esedékes -- hát ez is olyan volt.

Illeték részletfizetési intézése

Mai feladatom az volt, hogy kiderítsem: hova kell mennem, hol kell elindítanom valami intéznivalót ahhoz, hogy a Daninak kiküldött fizetési meghagyás szerint kiszabott örökösödési illetéket megkérhessük részletfizetésre.
Mert ez a borzasztóan hosszú, kacifántos paragrafusokkal teli, többszörösen összetett mondatok halmazából (amiket, ha tagoltan olvasol is, akkor is elfelejted az elejét, mire a végére érsz) abszolút nem volt egyértelmű, sőt a belül általánosságban bevágott részből már annak is örültem, hogy kiderült: megkérhető a részlet indokolt esetben. Tehát bennünket ami érint, az a tényálláson és indokláson kívül egy olyan kisujjnyi magasságú bekezdés a 3,5 oldalon.
De hogy hol? Csupán egy név és cím hiányzott volna a boldogságunkhoz, de olyan köznevesített hivatalszerű, többtagú kifejezést említett ehelyett, hogy az csak elbizonytalanította az embert, ha a levél fejlécét is nézte, mert hogy nyomokban sem hasonlított a kettő.
Mivel nem lettem okosabb még internet által sem, így azt gondoltam, ott kezdem, ahonnan a levelet küldték. Ennek ugyanis megtaláltam legalább az ügyfélfogadói rendjét. Igaz, hogy nem voltam még ott sosem, de majd csak megtalálom... és legfeljebb, ha nem odavaló a probléma, elküldenek, de legalább megmondják, hova menjek.
Meg akartam Danit ettől a résztől kímélni, ha már az a státuszom, ami, akkor megteszem helyette, amit lehet. Ő dolgozik 3 műszakban, én meg nem.
Úgyhogy kb. tudtam, melyik buszról és hol szálljak le, de onnantól kezdve egy félórát barangoltam soha nem járt utcákon és házak között, melyektől jó darabig nem látszott egyetlen hivatalosnak mondható épület sem... Mondanom sem kell, előtte otthon a térképet is megnéztem, és ott sem volt egyértelmű, hogy hogyan jutok a híd lábától ehhez a komoly rendeltetésű szervhez. A szerencsétlenségemet csak fokozta a nullás tájékozódási készségem, valamint az idő: borús, hideg, szeles volt (én meg rövidujjúban!), s ahol jártam, a négyemeletesek között egy lélek nem járt fél órán keresztül, hogy legalább kérdezősködhettem volna.
Már eljutottam a Kossuth gimnáziumig is, itt se jártam még soha, mióta ide költözött, de tekintélyességéből messziről nézhettem akár annak a szervnek is, amit kerestem. Na persze, hogy a Kossuth gimnázium...
Bandukoltam összevissza, majd' csak lesz valami, mondom, ha más nem, kimegyek a híd mellé a járdára, és ott majd csak találok egy járókelőt, aki esetleg még útba is tud igazítani. Még nem értem ki teljesen, mikor ez bekövetkezett, és az illető hölgy, mit ad úristen, épp_onnan_jött!
Így már az épülethalmazt sikeresen megtaláltam, a kapuját mindenesetre. Ott még az épületek között szerencsétlenkedtem egy sort. Az egyik épületre ugyanis épp az az osztálynév volt felírva, ami a levelünk fejlécén szerepelt. Gondoltam, helyben vagyunk! Aha, forgógomb az ajtaján... néptelen, kihalt. Mi a fene van itt? Pár méterrel odébb némán figyelt néhány munkás, majd ahogy szerencsétlenül rájuk néztem, megérdeklődték, mit akarok, kit keresek ésatöbbi. Summa-summárum, csak azt tudták tanácsolni, hogy menjek vissza, körbe a palánkon, aztán balra és egyenesen, és ott lesz jobbra egy naaagy épület, ami ügyfélszolgálat. Ott majd megmondják.
Innentől viszonylag sima volt: beléptem egy nyüzsgő, hatalmas terembe, dupla számjegyű villogó hívószámokkal ellátott ügyfélablakok, embertömeg. Eltekintve attól, hogy nyomtatványbolt bezárva, információ nem volt, és a számot adó gépnél nem találtam olyan kitételt, ami klappolt volna illetékügyhöz. De alig 10 percen belül már észleltem is egy biztonsági őrt, akinek eldadogtam, mi kéne, s laza mozdulattal benyomott egy gombot az izén, és a letépett számot ideadta. Aztán rájöttem a várakozás alatt, tulajdonképpen mindenki ezt csinálja, aki bejön ide: mennek egyenest a biztonsági őrhöz, s az majd rendez nekik egy számot.
Nem túl sokára került rám sor, és bár simán benne volt a pakliban, hogy tovább küldenek a levélben megjelölt illetékes megyei kormányhivatali igazságügyi (???) szervhez, amit nem tudtam beazonosítani előre, mifenére is céloznak - de már ez is hallelujaérzés volt, hogy NEM. Mert jó helyen járok! Tehát ahelyett, hogy azt írták volna, hogy látogassak el a levél fejlécében lévő cég címére, illetve az alcímet hagyjam figyelmen kívül (a forgógombos épület) és keressem az ügyfélszolgálatot; erre a levél 3. oldala közepén jól elrejtve, de 5-6 sort felölelő többszörösen összetett mondatban, név és cím nélküli körbeírásos ráutalás alapján kellett rájönnie a parasztnak, hogy ez ugyanazt takarja.
Lényeg, hogy kinyomtattak nekem egy sokoldalas nyomtatványt, amit majd ki kell Daninak töltenie és be kell adnunk. De kinyomtattak ehhez egy illetékfizetési eljárási illeték!!-hez szükséges csekket is, mert ugye, bármilyen forduló is volt, mindegyikhez életbevágóan tartozik egy illeték is. A befizetésről tanúskodó csekket is hoznunk kell, valamint Daninak egy munkáltatói igazolást, a havi összes befizetéseiről szóló csekkek másolatait, és meg kell kérvényeznünk a 406167 Ft részletfizetését. Kérdeztem, hány hónapra lehetséges ezt megkérni, meg hogy van-e rá esély és mennyi a kamat, meg ilyenek... Mondta, hogy hát ez tényleg rohadt magas, persze hogy van esély, és legalább 15 hónapra kérjük meg, tehát inkább többre, hogy a kevesebbre megkaphassuk, és hogy bizony van rendes kamat is, úgy 12%. Nyomtatott nekem néhány összeg nélküli befizetőcsekket is, és azt tanácsolta, hogy mire benyújtjuk a részletfizetési kérelmet, ha tehetjük, fizessünk valamennyit az összegből. Merthogy ebből állítólag szoktak problémák lenni. (?) Nem tudom konkrétan, milyen problémák szoktak lenni, ha az ember nem tud addig sem fizetni, hiszen 16 napunk lenne a teljes összeg befizetésére, és még ez volt az első nap. Időben elkezdtünk intézkedni. A gondok akkor kezdődhetnek, ha letelik a 15 nap, és jogerőre emelkedik az ügy anélkül, hogy az embert akár fellebbezett, akár részletfizetési kérelmet adott volna be (tehát meg se moccant az ügy érdekében), és HA a 16. napon sem fizeti be a teljes összeget, akkor van gond és kamatos kamat, büntetés meg mittomén, micsoda. Nyilván annyival kevesebb lesz a havi részlet, ha mondjuk, az ember, mire eddig eljut és nyilván számít is rá, össze tud gyűjteni a célra valamennyit. Meg az sem hátrány, ha látják a fizetési hajlandóságot.
Jól végezve dolgom, innentől kezdve még konzultálgattam, telefonoztam, hátha gazdagabb leszek ötletekkel, tanácsokkal. Elkezdtem kitöltögetni Dani nevében a nyomtatványt, a bérét terhelő kiadásokat bemutató csekkeket majd rekonstruálni kell, valamint munkáltatóit csak a jövő héten tud kérni, mert hogy mivel most éccakás, ergo nem találkozik irodistákkal...
Ja, és még van az a probléma, hogy bár a földhivatali lap már hó elején megérkezett, annak illetéke befizetve + lemásolva minden cucc, így át kéne íratnia Daninak a lakcímét erről arra. De micsoda nagyvárosi előny: 3 azaz három hétre kapott időpontot erre a kb. 2 perces műveletre. (Tudom, mert nekem kb. 8 perc volt a személyicsináltatással együtt, 2 hét várakozás után!!!) Ez az időpont Daninál szerdán lesz! Tehát: nem akarjuk most már a lakcímekkel keverni a keverendőket, legyen tiszta víz a pohárban, azaz az aktuális új cím a kérvényben is. Ha szerdán meglesz a lakcím, addigra talán meglesz a munkáltatói igazolás is. Addig meg én kitöltöm, lemásoltatom, amiket ki és le kell. Úgyhogy jövő hét csütörtökön délelőtt fogjuk tudni leghamarabb beadni a kérvényt... késni nem késünk, ez biztos, de nagyon nem bánnám már, ha túllennénk rajta.

Orvosi és egyéb ügyek

Elég mozgalmas hétnek néztem elébe, szinte mindennap órára keltem.
Ma időpontom volt a reumatológiára, igyekszem inkább mindig bőven előbb odaérni, hiszen kígyózni kell egyet a sorszámért is, ugyanakkor nem lehet tudni, hogy hátha véletlenül pontosan behívják az embert, nem csak fél- vagy háromnegyed óra múlva.
De nem gond, ráérek kivárni. Mindig elgondolkodom, hogyan csinálnám én ezt, ezeket, ha dolgoznék. Sehogy. Mert tapasztalataim szerint -- bár biztos akadnak kivételek -- a munkahelyek nem igazán tolerálják, ha az ember ügyintéz, havonta vagy x havonta kontrollokra vagy kezelésekre jár. Nyilván ezért is nem jártam el csak úgy, panaszaim ellenére kivizsgálásokra, netán kezelésekre. Ezért is hanyagolódott el sok minden, leszámítva az idézéses kontrollokat. Mert ha valami muszáj és időpontos volt, akkor a lelkiismeret mindig a teljesítésre késztetett, viszont, hogy a munkahelynek ne legyen kivetnivalója (mint ahogy a végén így is, úgy is lett), a kontrollokra, fontos ügyintézésekre, betegségekre is a szabadságomat pazaroltam. Így utólag: milyen kár volt! Ha meg akarnak szabadulni az embertől bármilyen okok miatt is, akkor hiába sztahanovoskodik, hiába alázatos, szorgalmas, jól dolgozó, pofáját befogó, együttműködő, segítőkész és végrehajtó, hiába megy minden az egészsége és szabadsága rovására egész életében a tisztelt munkahely miatt, akkor is ugyanaz a vége.
Nem véletlen, hogy tavaly nyáron a lapátra tételem után mindamellett, hogy rendszeresen gondoztam nagynénémet, elmentem az addig munkahely miatt hanyagolt összes lényeges újravizsgálatokra, pótoltam az évekig kihagyottakat. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen sokáig stagnál a munkanélküliségem, s gondoltam, minél előbb rendezzünk lefele mindent.
A reumán a főorvos elégedetten konstatálta, hogy javultak a DEXA-eredményeim. Kivétel nélkül mind, átlag 4 tizedet! No, még így is a súlyos kategóriába tartozom, de mondta, hogy látszik: van értelme szedni az Actonel Trio kombinátumot. A többoldalas és frászt hozóan ijesztő, lehetséges mellékhatások ellenére is. (Kedvencem az állkapocselhalás...:-OO, Jézusmáriaszentjózsef!)
Úgyhogy meg is kaptam 3 hónapra megint az esedékes recepteket. Nem kis nehézséget okoz a kiváltásuk, és ha én nem is érzek fizikailag pozitív változást (hátam felkelés után egy órával ugyanúgy fáj, 1-2 óra fizikai munka után, terhelés, félnapos mászkálás után elég tűrhetetlen gerincfájdalom sugárzik a hátamban mindenfelé), akkor is el kell hinnem, hiszen az eredmények mégis azt mutatják, hogy igenis, érdemes szedni. Tehát az errevalót is muszáj kicsikarni -- persze csak a macskakaja, táp és alom biztosítása, a csekkek befizetése után. Nyilván esélyem sem lenne mindezt segítségek nélkül. S mindezt most is és itt is köszönöm, ami nem szó rá... hisz felbecsülhetetlen.

A reumatológia után séta, buszvárás és a Tüdőszűrő felkeresése következett. 20-ára kaptam idézést, de akkor szakadt egész nap az eső, és pár nap vagy akár hét ide-oda itt sosem számít. Fő, hogy megjelenjen az ember. Jó régen itt van ezen az új helyen, s mióta itt van, szinte soha nem kellett egyetlen percet sem várakozni. Most viszont igen, s ezen meg is lepődtem kellőképpen; több méteres sorok kígyóztak a jelentkező és az eredménykikérő pultok előtt a tágas előtérben. Ráadásul végig aggódni kellett holmi darazsak vagy méhek miatt, mert valamelyik ablakpárkány alatt lehetett valami fészkük, és befelé "potyogtak", repkedtek a darazsak. A személyzet próbálta "lerendezni" őket, mert igen aggódónak látszottak az emberek, amit nem is csodálok (engem is frász tör ki, mert allergiás vagyok a darázs- és méhcsípésre, pók- és hangyacsípésre, de lassan már a szúnyogéra is -- pl. egy horányi szúnyogcsípésem még talán most mutat némi gyógyulást, eddig dagadt és vörös volt úgy 20 Ft-os átmérővel, viszketett és levelt is... jáááááááj!); de úgy tűnt, ehhez igazándiból a fészket kellene megszüntetni, különben egy ember csak ezzel kell foglalkozzon egész nap és ki tudja, meddig, s ez azért elég veszélyes is...
Mindegy, mire végre odaértem a pulthoz, onnan már pillanatok kérdése volt az egész -- öltöző, szűrés, majd hazafelé vásárlás és kész.

Hazaérve épp jött a postás, és Dani nevére meghozta az APEH ajánlott levelét, melyet mint anyja átvettem...
Természetesen ez már a hagyatéki, ingatlanfelértékelési, örökösödési-közjegyzői, földhivatali ceremóniákon túlesett illetékhivatali fizetésmeghagyás és indoklás volt. 9 hónap telt el nagynéném és keresztanyánk halála óta, természetesen zsinórban intéződtek a dolgok, de minden egyes fokozat hivatalos részei között hónapok teltek el, minden egyes fokozathoz szorosan hozzátartozott a megfelelő művelet illetékdíja, amiket nyögtünk -- így hát most jutottunk idáig. Jó sok idő elment a 4 A4-es, istentelenül hivatalos szaknyelvűen fogalmazott oldal itt-ott egyáltalán nem egyértelmű értelmezésével, s a nap hátralévő része pedig telefonálgatásokkal telt el...

Baráti percek

Volt nyomdászkollégám, a jó ideje nyugdíjas Lacus keresett meg verseskötet-ügyben, melyet már a talin jelzett, hogy igényt tart egy példányra, de szigorúan megvétel céljából. Ha lenne bevételem, tutira hallani sem akartam volna más formáról, mint ajándékozásiról, hiszen annak idején volt vagy 16--17 közös évünk a nyomdában. Ő még a nagy leépítések előtt elment a Naplóhoz és sokáig ott "nyomta". Időnként azért összefutottak életútjaink, ha máshol nem, temetések alkalmával...:(
Hasonlóan hozzám, pár évvel az ő nyugdíjkorhatára előtt (ami akkor még azért korántsem volt 65 év!) ő is megélt egy lapátra tételt, s ennek következtében állást keresett -- akkor jelentkezett az én akkori (eddigi utolsó) munkahelyemen is, csak hát sajnos, nem a mi szimpátiánkon meg emberismeretünkön múlott az ő fel nem vétele (többen dolgoztunk ott "A" nyomdából).
A nyomdásztali előtt utoljára tavaly februárban találkoztunk, szintén kedves volt kollégánk -- a régi kedves barát -- temetésén, amikor is a temetés után mi négyen, egy közegben dolgozott kollégák megjelentünk (akik most is mind ott voltunk a talin), és természetesen vég nélküli beszélgetést folytattunk... Éva biciklivel volt, mi Gabival nem, de Lacus utána elvitt kettőnket arrafelé, ahonnan Gabinak a lakása volt és van közel, nekem meg a fogorvosom, akihez akkor épp fogpróbára mentem, s Gabi el is kísért, annyira, de annyira beszélgettünk.:)
Szóval megbeszéltük Lacussal, hogy majd amikor épp erre jár, telefonál, hogy aktuális-e a dolog, s akkor átadom neki a könyvet. Dedikáltam persze kérésére, de nemcsak ezt, hanem bónuszajándékként ő is kapott tőlem egy másik antológia tiszteletpéldányából. Így jobban éreztem magam az eladás mellett is.
Ennek kapcsán, bár az elején csak "pár pillanat"-ról volt szó, de bő órát beszélgettünk Lacussal a jelenről és a régi szép időkről egyaránt...
Jólesett.

Boldogat és sokat!

Popikával 4 nap korkülönbség van köztünk, az én javamra.
Én is elhatároztam, hogy a nyomdásztalira viszek 2 nap múlva bekövetkező szülinapjára némi kis ajándékot, de -- rám azért annyira nem túlzottan jellemzően -- elfelejtettem betenni a táskámba az izgatott készülődésben. Eléggé bosszantott is a dolog, de ami késik, nem múlik.
Úgyhogy feladtam postán egyet a Poet évkönyv ez évi antológiagyűjteményének tiszteletpéldányaiból neki ajándékba, melyet nyilván később kapott meg, de nem elfeledve az eseményt, a napján egyéb netes üzemmódokon köszöntöttem.
Mikor megkapta, akkor is épp már este volt, mikor hazatért -- honnan máshonnan, mint munka után a fogorvostól --, így hát felhívott megköszönni, s jól elbeszélgettünk.
Isten éltessen, Popika, és kívánom, minél gyorsabban záruljon már le ez a fogmizéria, amihez mélységes empátiám!