Ősz eleji temetőzés

Ma, szerdán pedig temetőlátogatást szerveztük anyámmal. Tesszük ezt egyre konkrétabbá téve már a múlt hétvége óta. Mint kiderült, én is mennék most már, ő is tervezi. Akkor miért ne menjünk együtt, mikor őt nagyon nem megnyugtató már bárhova egyedül "engedni"? Nem mintha nem lenne még most is fizikailag sokkal erősebb nálam, ha pl. félméteres muharral benőtt sírgyomlálásról van szó; amit a múltkor én egyedül, abszolút szerszám nélkül ott kellett, hogy hagyjak. Legalább egy kést vittem volna magammal, mert kézzel kicibálni abból a kőkeménnyé sült földből semmi értelme nem volt, mert a muhar és egyéb gazok gyökerei beszakadtak. Mentálisan, szellemileg sincs semmi probléma vele. De a kor, a reuma, a szíves és keringési problémák őt is leverik néha a lábáról. A lábáról, melynek fájdalmának elviseléséhez rendszeres fájdalomcsillapításra van szüksége. És probléma megkeresni a megfelelőt, hiába van annyiféle fájdalomcsillapító! Bizonyos összetevők mellékhatásilag egyéb súlyos problémákat idéznek elő nála... így nem igazán azt a fájdalomcsillapítót szedi szegény, amelyik a leghatékonyabb lenne a cél érdekében.
Ám "jó dógos asszony" volt világéletében, tehát néhány sír megtakarítása és beültetése nem gond neki, ha már egyszer ott vagyunk!
Én el akartam menni hozzá, hogy majd együtt induljunk, bár onnan csak egyetlen járat van és félóránként, és az sem megy a temetőbe. Tehát mindenképp át kell szállnia. De lebeszélt az értemenésről, meggyőzött, hogy istenbizony nem cipel semmit, nem nehéz a cucca -- bár tudtam, hogy minden szükséges szerszámfélét, vödröt, ollót, flakonokat, metszőollót, kést, kiskapát és -gereblyét ő hoz. Hogyhogy nem, még készülődése közben berepül pár palánta, pár csokor kerti virág, sőt saját készítésű és azonnal lefagyasztott csomag szilvásgombóc is a szatyrába.:)) Mert az is nagyon fontos temetői kellék!:DD Melyek külön nyilván "á, nem nehezek", de emlékszem, mikor tél végén Szilvivel úgy cibáltuk-segítettük le a troliról, amivel érkezett, mert valahogy annyi cucca lett, és ő olyan nehezen indult be a leszállásnál, hogy ihaj. S akkor ott, a temető előtt volt megbeszélve a találkozó, és mi Szilvivel busszal mentünk helyből.
Ezért aztán most félúton találkoztunk, úgy, hogy megegyeztünk, hogy 8.50-kor indul mindenki otthonról a saját buszához, és majd találkozunk valamikor a Segner téren. Így mindketten mentünk 3 buszmegállónyit "saját" buszainkkal, s mikor odaértem, ő már egy váróban lévő ülésen (hál' istennek) üldögélt.
Hűvösnek indult az idő, sőt, hajnalban esett is. Ezért, bár nem jellemző ránk, de volt rajtunk hosszú ujjú felső (a tegnapi illetékintézés hidegben-szélben és nyári blúzban után nem kockáztattam), ami még indulásnál rendben is volt.
Anyámmal tökéleteseket szoktunk beszélgetni, telefonon is csak hüledezünk, hogy már megint letelt egy óra... áldás a családi csomagért. Így egy percig nem volt unalmas a félnapos program -- ugyanis már írtam, mikor indultunk, és du. fél 4-kor értünk haza.
Teljes napsütés, szinte zavartalan nyári hőmérséklet fogadott bennünket, mire kiértünk a temetőbe a trolival. Némi vita után anyám fizette a virágokat, amiket megvettünk. Viszont egy szál fehérrel -- nem tudom a nevét -- elszaladtam a régi kedves barát sírjához, ami nagyon közel van, mondhatnám, pár méterre a ravatalozótól. Ám mivel anyámnak minden méternyi gyaloglással takarékoskodni kell, és a mi sírjaink a másik oldalon vannak,  inkább leültettem őt körberakva cuccainkkal a temetőkapun belül egy padra, én meg elszaladtam Z. és családja szépen karbantartott sírjához, hogy legalább pár perc az ő emlékezetére is adasson...

Anyámmal eztán végiggyalogoltuk szokásos utunkat. Ő az a fajta egyébként, aki nem bírja nézni, ha az útbaeső ismerősei sírját rendszeresen elhanyagolják. Rengeteg sírt gondozgatott már így apai nagyanyám halála óta, ami már 41 éve volt, és apám halála óta, aminek most volt 29 éve! És ő az egyetlen, aki ha "hazajut" Füzesgyarmatra (ez már csak úgy lehetséges, ha öcsém elviszi kocsival), ott is az összes felmenője és rokonai sírját mindig ő teszi rendbe, pedig ott is vannak rokonok, sőt. S ezen sírokban még az én dédszüleim is ott vannak, nagyszüleim, azok testvérei... két különböző temetőben!

Fenti sír nyilvánvalóan nem az, amit rendbe tettünk, itt arra nincs szükség, rendkívül szépen rendezett családi sír. Itt anyám szomszédasszonya, barátnője nyugszik, és hát útbaesve itt is meg szoktunk állni néhány percre.

Így hát először Cs., egy volt, aranyos kolléganője sírját tette emberivé (most nem teljes legazolás volt, mint tél végén, de azért lekerült sok nem odavaló...), virágot raktunk hozzá, és mentünk tovább.
Apukám sírja volt a legnagyobb feladat. Ugyanúgy nézett ki, mint nyáron, mikor mint írtam, egyedül voltam szerszám nélkül, és azon kívül, hogy friss vízbe virágokat tettem, nem nagyon tudtam vele mit csinálni. Elkezdtem én kézzel cibálni a félméteres elsárgult muhart, de teljes erővel is csak a föld felett szakadt el... annak meg, hogy a gyökerek bent maradjanak, semmi értelme órákig küzdeni a föld feletti résszel.
De anyám nem lepődött meg, ha ilyen száraz nyár van és ha az ember nem tud hetente legalább egyszer kimenni, akkor sajnos, de ez ezzel jár. Ezért is szeretném egyszer lefedetni a sírját, ugyanúgy, ahogy a nagyanyám sírját is rendbe tetette két menye (anyám egyenesre állíttatta és felújíttatta a festést, másik menye meg lefedettette úgy, hogy csak egy rombusz alakú nyitott rész van, ahova bőven elég egy ültetett növény és 3 leszúrt váza friss virágoknak. És mindig rendezett hatást kelt.
El kell már ismernie anyámnak is, hogy ez nagy út, hosszas program és nehéz munka egy 81 évestől. Mindamellett meg örökös lelkifurdalás is, hogy nem bír az ember kellő gyakorisággal menni, és akkor valószínűleg hogy nézhet ki a sír... De sajnos, ezt hiába tudjuk és látjuk be, jelenleg nincs a családunk abban a helyzetben, hogy lefedessük apám sírját és megcsináltassuk nagynéném urnasírkövét. Nagyjából leginkább azért, mert nekem majdnem semmi a jövedelmem.
Mire apámhoz értünk és dolgozni kezdtünk, muszáj volt magunkról levetni a reggeli időjárás miatt felvett cuccokat, és ezentúl -- micsoda megkönnyebbülés -- táskáinkban cipeltük azokat tovább...
Anyám cérnakesztyűt is hozott nekem, és a szerencsére pár napja volt rendes eső és a ma hajnali csekélyebb mennyiség miatt könnyen, gyorsan és eredményesen tudtuk a gazokat, muhartenyészetet tövestül irtani. Közben én voltam az ingázó kúthoz, szemeteskonténerhez; mihelyst összegyűlt egy ölrevaló gaz, illetve az apróbbakból egy vedernyi, vittem a szemeteshez, illetve az összes vázákból ez elrohadt nyári csokrokat. Vázamosások, tiszta víz vitele -- ezt az ingázásomat anyám nagyon díjazta, többször elmondta, hogy milyen jó, hogy együtt jöttünk, mert neki a folytonos jövés-menés az egészben a legnehezebb, nem az, hogy a síron dolgozik! --, bele friss virágok. Itt-ott anyám kertjéből szárazvirág, néhány primulapalánta, óvatos locsolás, sepregetés, gereblyézés. Mire végeztünk, rá sem lehetett ismerni a sírra, főleg, hogy a környékét is rendbe tettük. A különbség látványa hatásosabb lenne, ha előtte is lefotóztam volna a sírt...

Ezután átmentünk az úttesten egy másik táblába -- egymástól a két sír közötti, nagyjából 30 méteren -- az apai nagyanyám sírjához. Ott csak a lezárt fedélnyílást tettük rendbe, némi gazt, szemetet, száraz cuccot és nyári virágkorhadékokat elvinni a szemetesbe, szintén a vizes ingázások, friss virágok, sír és környéke lesepregetése, és már készen is voltunk.

Lassan kezdjük kitapasztalni a lerövidített utakat, így nagyanyámtól a sírok között mentünk előre, ahol kibukkantunk egy jó irányba menő szélesebb, sírok közti útra, s onnan már egy úttesten átmenve épp előttünk állt az az út, melyen végigmenve az urnaligetbe jutunk.
Nagynéném sírját eredményesebben meg tudtam a nyáron művelni, ott nem volt olyan káosz. Hatalmasra nőttek a bimbós krizantémok, melyeket anyám meg is kötözött, hiszen mégiscsak egy harmadsírnyi terület egy urnasír. Megmaradtak a primulák, de anyám még oda is ültetett pár tulipánszerű hagymát és még egy-két kis pálmalevélszerű palántát, melyeknek elvileg fehér virágaik lesznek. Kisepregettük-szedegettük a gazt, körben is, elhordtam a szemetet, kicseréltem a vizeket, beraktuk a virágokat, megöntöztük a palántákat, majd kissé távolabb leültünk egy padra. Ettünk sajtos kekszet, anyám ivott teát, én meg kibírtam a temetőkapunál lévő ivókútig. Míg itt pihengettünk a padon, és végig ennél az urnaligetnél folyamatosan dübbentek a kókuszdiók a hatalmas magasságokba nőtt fákról! Most láttam először ilyen termést. És azért folyamatosan frászt kaptunk, mert ha abból a magasságból netán a mi fejünkön landol egy-egy ekkora földre puffanást produkáló kókuszdió, szerintem tutira igen észrevesszük! Úgyhogy szerintem csak a mázli, hogy nem kaptunk néhány erős kupán csapást!
A padon aztán több szatyorból egyet csinált anyám, adott is egy metszőollót, hogy legyen nekem is, meg ideadta a még félig fagyott szilvásgombócot:)), akkor vettük észre, hogy elhagytuk a botját. Visszanyargaltam a keresztanyám sírjához, ahol a sor első sírjához volt támasztva a bot, úgyhogy hálajóisten, meglett! Közben már ott ügyködött két idősebb hölgy, akik mondták is, hogy nem győztek sajnálkozni, hogy hú, szegény, aki itt hagyhatta! stb., végül is közösen örvendeztünk, hogy meglett a bot!

Mi tagadás, mire visszabandukoltunk az utakon a temetőbejárat közelébe, ott a szépen, nemrég felújított, parkosított részekben gyönyörködve leültünk egy padon megpihenni, hát igen elfáradtunk. Nekem majd széjjelment a hátam, olyan idegesítően fájt, a lábam meg csak leginkább nagyon elfáradt. Anyámtól kérdeztem, neki nem fáj-e a háta, s milyen érdekes, neki az nem fájt, 81 évesen! Pedig ő sokkal többet dolgozott folyamatosan derékszögben meghajolva. Viszont az ő lába sokkal jobban fájt az enyémnél, pedig én gyalogoltam sokkal többet. Hát így van ez, ezen jól elszórakoztunk.:))

Kint a megállóban konstatáltuk, hogy minden jármű elment. Ilyen ugyanis, hogy üres a megálló, nem szokott lenni! De nem zavart minket. Legalább le tudtunk ülni. Közben újra találkoztunk a két idős nővel, akikkel a botmegtaláláskor találkoztunk, így velük is beszélgettünk.
Anyám úgy döntött, ne kísérjem haza, el tud ő menni trolival, majd az állomástól a saját buszával haza. Azért be kell valljam, ilyenkor addig ideges vagyok, míg este fel nem hívom, hogy biztos-e a hazatérte. Már régebb óta megfogadja a tanácsom hálisten, hogy hordja a mobilját. Sose lehet tudni. Szükség esetén taxit vagy mentőt is tud hívni magának!
A troli előbb jött, mint az én Tócóskertbe menő buszom, így odacihelődtünk anyámmal, a botjával, szatyrával, és felraktam a trolira. Szerencsére tele volt üres hellyel.
Nem úgy a 10 perc múlva jövő buszom: zsúfolásig tele elsősorban diákokkal, így kb. félútig az ajtóban lógtam a cuccaimmal és minden megállóban leszálltam... félúttól le tudtam ülni, s bizony leülve még inkább éreztem, hogy ez a szituáció nem az, amikor az ember a fiatalságára büszke.:)) ...
Hosszú, meleg nap volt, de eredményes; ilyenkor ez az, amire érdemes visszagondolni. Mindig megnyugtató, ha valami olyat elvégzünk, vagy túlesünk valamin, elintézünk bármit, ami már régóta esedékes -- hát ez is olyan volt.