Rebeka

Rebeka-nap van. Erről megint eszembe jutott gyöngyös nimfám, Rebi, aki -- a cicák előtt -- közel 5 évig volt családtag. Utóbbi két évben kalitkájában Haramia szokott állatdokihoz utazni, szerencsére leginkább csak oltás miatt.
Megfogni, simogatni nem lehetett, ujjra sem szállt, ellenben fejre, vállra, hátra nagyon szívesen.
Mert sokszor engedtük ki, gyakorlatilag mikor otthon voltunk, Rebi mindig szabadon volt. Ezzel nem élt vissza, esténként, bőven az esti lefekvés előtt magától helyére ült a kalitkában, és napközben is ha éhes, szomjas volt, bármikor ki-be járkált, akár még röpke alvásokra is. Tudta, hogy nem csapom rá az ajtót, utána megint kijöhet...

Olyan jó érzés volt, miközben akkoriban hétvégeken itthoni számítógépes munkáimat végeztem, hogy végig a vállamon ül és (amúgy igen erős) csőrével isteni finoman macerálja-csipegeti a fülbevalómat... Fantasztikus érzéke volt ilyesmi iránt: volt, hogy újságból több maréknyi apró pettyhalmaz maradt, ahhoz azért tépni kell! Sokszor fontos, véletlenül kint hagyott papírok is áldozatául estek -- mégis, amikor emberi testközelben matatott a csőrével, soha, még csak véletlenül sem okozott fájdalmat.
Persze az órákig vállamon való tartózkodása azzal is járt, hogy tele voltam Rebi-pottyantásokkal, melyeket lényegében zavartalanul és következmények nélkül le lehetett rázni szemetes fölött... és hát kit érdekelt egy otthoni turkás pólóban.:)
Ha végighevert az ember az ágyon, Rebi előbb-utóbb rajta kötött ki. És apró, fürge, meleg kis lábaival föl-le gyalogolt az emberi porhüvelyen, s aki egyébként az a típus, hogy imádja a cirókát, birizgát, azt képes volt álomba ringatni. Néha az akkori kiskamasz fiam is "ledőlt" napközben az én szobámban, ahol Rebi is élt és volt kiengedve, csak azért a lehetőségért, hogy Rebi rászállhasson.

Naponként takarítottam, s azt gondolom, mindene megvolt, úgy felszerelésileg, szabadságilag, mint kajailag -- soha nem sajnáltam tőle az időt, hogy friss sárgarépát vagy főtt tojást reszeljek, holott többféle bolti maggal és magkeverékkel el volt látva, s van, ahol csupán ennyit is bőven elégnek gondolnak. Rebinek mindig volt halcsontja (csőrkoptató), apró szemű szitált folyami sóder kiszórva (ebből egy kilót is megvettem, mert ha kell, hát kell, legyen meg mindene, és mit tegyek, ha akkor csak kilós kiszerelésben volt?), lestem a lúdhúrt a kerteknél, de mikor még magunknak sem, őneki bezzeg megvettem a primőr salátát, mely egy hónapig is kitartott nála, persze ügyesen tárolva.

Időnként rájött a bolondóra, melyet dühöngésnek mondtunk; olyankor kente-vágta a csengőt! Máskor meg ült a tükör előtt, és tudományos arckifejezéssel vette fontolóra a tükörben azt a másik szárnyast. Szeretett hintázni is, mérsékelt ringatózással, időnként heves szárnycsapásokkal hozva egyensúlyba magát.

Egyszer dokihoz vittük fiammal egy dobozban, mert valami kemény, vastag szaruféle nőtt az egyik szemhéján. A rendelőben a doki simán leszedte mint elszáradt bőrkinövést (pontosan már nem tudom, mi is volt az), bekente valamivel és adott is valamilyen krémet, amivel próbáljuk meg kenni neki. De mindezek után Rebi ügyesen elrepült tőle! A frász ránk jött, mert félig nyitva volt az ablak! Nagy mázlink volt, hogy Rebi landolt az ott lévő szekrény tetején, mert ha kirepül, nem hiszem, hogy valaha is megtaláljuk!
A doki kedélyesen fogta fel a dolgot, behajította az ablakot, és készségesen húzgált egy széket mindig oda, ahol Rebeka éppen landolt, de mire ráállt és nyúlt volna a madárért, az átrepült egy másik bútorfélére... Hát nem kis izgalom volt, de előbb-utóbb megfogta a gyöngyöst és visszaraktuk a dobozba, pénzt pedig nem kért.:) Azt mondta, hozzuk vissza 1 hét múlva, hogy megnézhesse Rebi szemét, de ezért nem kell fizetnünk. Viszont a gyerekei nagyon gyűjtik a használt telefonkártyákat, úgyhogy ha lenne nekünk, vagy tudnánk másoktól is kérni, azt szívesen venné... Így is lett, összejött 1 hét múlva vagy 8-10 kártya.:))
A szemkenegetésnél igen megszenvedtünk, mert Rebi amúgy önként szívesen ránk jött, de megfogni nem lehetett, nem hagyta magát. Úgyhogy ilyenkor agyonsajnáltuk, mert féltünk, hogy elvesztjük a bizalmát: eddig ugyanis tiszteletben tartottuk, hogy nem fogdossuk, ha nem akarja, most ám muszáj volt! Naponta 1-2-szer mindig eltartott néhány percig, míg bőrkesztyűben, a kalitkán belül ráfoghattunk a kis gyöngyösre. Bizony, bőrkesztyűben, mert nagyon tudott ám csőrrel tépni-vágni, védekezni!

Próbálkoztunk egy társat is megadni neki; egy kis csodazöld hullámos papagájt, Csipit vettük mellé később. De a szándék nem jött be. Csipi abszolút szelídíthetetlen, vad maradt; semmilyen szinten, semmilyen módon nem lehetett rajta kommunikatív jelzést vagy hajlandóságot a változásra felfedezni, és folyamatosan a rettegés jeleit mutatta; szerintem Rebinek is púp volt a hátán szegényke...

Csipi alig egy évig volt mellette, sajnos, nagyon balszerencsés madárka volt. Őt is kiengedtük Rebivel együtt, hadd erősödjön a szárnya. Szerencsére megtanult ő is visszaszállni, sokszor tényleg csak csapott pár kört, aztán vissza is ment magától. Nem tudtuk, mi lett vele, de egyszer csak... nem találtuk. Mivel nyár lévén a konyhaablak tárva-nyitva volt, ezért azt hittük, valószínűleg valahogy nem volt jól becsukva a szobaajtó és kirepülhetett a konyhába... onnan meg, huss! Látni nem láttuk, semmi jelet nem tapasztaltunk, de számtalan variáció közül ez látszott a legelképzelhetőbbnek. Halála után pár évvel találtuk meg tetemét a szekrénysor mögött... Oda eshetett, mikor ki voltak engedve, de nem tudott kijönni... s mi nem hallottunk egy nyikkanást sem, pedig emlékszem, aznap este éjszakába nyúlóan hívogattuk...

Rebi életének utolsó félévében folyamatosan tojásokat tojt, de rengeteget! Nem ám akárhol: fent a szekrény tetején, egy oldalra fektetett banános dobozban. Mindig vártuk, hogy majd csak vége lesz ennek a korszaknak, más nősténymadarak is tojnak, meg sem gondoltuk, hogy ez végzetes is lehet. Annyira beteges lett a tojásokon való ücsörgés, hogy az utolsó hetekben már enni-inni sem jött le a kalitkájába -- néha már én raktam fel neki vizet direkt, a dobozába --, mi sem érdekeltük. Szabadon volt, hogy legalább körözhessen néha egyet-egyet, fizikailag karbantarthassa magát. Ritkán, de néha éjjelente visszatért a kalitkába. Egyik reggel úgy találtuk, lefordulva az egyik ülőrúdról. Én nagyon éberen aludtam mindig is, épp ezért bizton állítom, hang és zaj nélkül távozott... :(
Anyám kertjében van eltemetve a többi elhunyt állatkáink mellett, s csak remélni tudom, hogy szép élete volt.